Solymár története az őskortól a XVI századig
Feld István

Részletek: Feld István V. évfolyamos történelem - régészeti szakos hallgató “A SOLYMÁRI VÁR” című szakdolgozatából. (Bíráló. dr. László Gyula tanszékvezető egyetemi tanár.)

Solymár község Pest megyében, a Budai-hegységet a Pilis-hegységtől elválasztó széles Vörösvári-völgyben fekszik. Területét D-től a Budai-hegység Zsíroshegy - Kerekhegy - Szarvas hegy - Csúcshegy vonulás határolja, amely meredeken ereszkedik le a törésvonalakkal tagolt völgybe.

E törésvonalak közül különösen fontos, két K-Ny-i, valamint egy É-D.-i irányú, melyek egy-egy bővizű patakot szállítanak. A legészakobb a mai Pilisszentiván felől érkező Arany-patak völgye, melyben ma a vasútvonal fut. Délebbre magasabban húzódik a másik törésvonal, mely egyrészt a mai községet átszelő patak völgyét képezi, másrészt elválasztja a Várhegyet a Szarvashegy É-i nyúlványát képező Paphegytől.

Az É-D.-i irányú törésvonal átvágja a Budai - hegység említett hegyvonulatát és összeköti a Vörösvári völgyet a Hidegkúti medencével. Az innen érkező vízfolyás a Várhegy alatt felveszi a községből jövő patak vízét, és hamarosan az Arany-patakba ömlik.

Igy az alacsony, de meredek Várhegyet három oldalról mély völgy veszi körül. Ezért közelről jelentős magasságúnak tűnik, míg távolabbról alig válik el a környező alacsony dombhátaktól.

A vidék felépítésére jellemző, hogy a D-i hegyvonulat anyaga dolomit és mészkő, csupán a Felsőpatak-hegyet, a Paphegyet és a Várhegyet alkotja hárshegyi homokkő. A patakmenti domboldalakat vastag termékeny lösztakaró fedi. 1.

A hegyoldalak legnagyobb részét mai is erdő borítja, szántóföldi művelésre alkalmas területeket inkább a patakvölgyekben találunk.

A vidék fő közlekedési útjai nagyjából megfelelnek az említett törésvonalaknak. A legfontosabb, Óbudáról Dorog felé vezető út a Vörösvári-völgy közepén, az Arany-pataktól É-ra fut. Ehhez csatlakozik Solymárnál a Hűvösvölgy-hidegkút felől érkező, másik jelentős útvonal.

Megtelepedésre különösen a Várhegy mellett összefolyó patakok völgye, valamint az ettől Ny-ra húzódó szélesebb, szélvédett völgy alkalmas. Nem véletlen tehát, hogy az őskortól a XVIII. századig csak ezen a viszonylag kis területen találjuk meg az emberi élet nyomait.

A vidék őstörténete

Solymár területéről az őskőkor és az újkor időszakából nem ismerünk biztos települési nyomokat. 2. A legkorábbi régészeti leletek a rézkorból származnak: a Várhegytől ÉK-re fekvő Dinnye-hegy Ny-i oldalában az új téglagyár építése során került elő néhány, Lengyeli kultúrához tartozó csontvázas sir. 3. A temetőhöz tartozó település helye azonban még nem állapítható meg.

Jelentős településről tudunk azonban a bronzkorból. A Várhegytől Ny-ra, a mai temetőtől a vasútállomás felé húzódó szélesebb dombhát több pontján nagyobb mennyiségű kora- valamint késő- bronzkori kerámiatöredék került elő. 4.

Biztosabb ismereteink azonban Várhegyen létrejött középső-bronzkori telepről vannak. A meredek domb jól megfelelt az itt megtelepedett Vatyai kultúra népessége igényeinek. Bóna István kutatásai szerint a jellegzetes műveltség hordozói az állattenyésztés, vadászat és halászat mellett egyre intenzívebb földművelést folytattak. Nagyobb telepeiken kézműves központok alakultak ki, bronzékszerekkel és eszközökkel kereskedtek. Urnatemetőikben nagycsaládi és törzsi csoportosítást állapíthatunk meg.

Megfigyelhető, hogy a kultúra második fázisában a Budai-hegység-Sárvíz-Sió vonalán, kivétel nélkül természettől jól védett helyeken, dombokon, dombhátakon jöttek létre települések. Ezek a magaslati telepek szinte összefüggő láncolatot alkottak, minden bizonnyal azzal a céllal, hogy feltartoztassák a halomsíros kultúra népe elől menekülő Dunántúli mészbetétes kultúra lakosságának beáramlását.

A következő. Harmadik periódust még bizonytalanabb helyzet jellemezte a kisebb települések, megszűntek, a lakosság a nagy erődített településekre költözött. Két nagy erődvonal jött létre a Dunántúlon: a nagy telepek sora a Duna vonalában, míg a külső védelmi öv láncszemei ettől NY. -ra, a Dunától kiinduló és oda visszatérő félkörben helyezkedtek el, egymástól 5 - 15 km távolságra. (Solymár-Páty-Sóskút-Alcsut-Lo-vasberény-Pákozd-vár-Aba-Sárbogárd-Igar-Bikács.) Az eddigi csak a természettől védett helyeken mindenütt megfigyelhető a tervszerű mesterséges erődítés, főként a bejárat körül találunk árkokat, sáncokat.

E jelentős erődrendszer kiépítését tette indokolttá, hogy a mészbetéteseket elűző, halomsíros kultúra népe már a Vatyai nép települési határainál jelentkezett. A korszak végéig sikeres is volt az ellenállás, de azután a bronzkardokkal, nyilakkal harcoló új nép É-ról és D-ről megkerülve a védelmi vonalat, legyőzte és meghódította a lándzsával, harci baltával védekező vatyaiakat. A telepek többségén azonban nem szűnt meg az élet, a késő-bronzkorban a két kultúra egymásba ötvöződéséből létrejött Koszideri kultúra népessége lakta őket tovább, s csak ezután néptelenedtek el. 5.

A solymári Várhegy tehát e nép egyik jelentős magaslati települése volt, mint a külső védelmi öv legészakibb tagja. A bronzkori telep legnagyobb részét a késő bronzkori várépítkezések során elpusztították. Erődítményeiről, bejáratáról így nem mondhatunk semmi biztosat, de feltételezhető, hogy a dombot a Paphegytől elválasztó széles sáncárok bronzkori erődítményekre megy vissza. Ugyancsak elképzelhető, hogy az É-i oldalon végighúzódó keskeny padka sem középkori eredetű.

A dombon eddig folyt régészeti kutatások során kiderült, hogy a dombtető D-i és É-i peremén nem húzódott sánc vagy más erődítés. Dr. Valkó Arisztid 1928 - ban megkezdett ásatásai elején a dombtető D-i peremén bukkant először őskori rétegekre, ahol egy kb. 4×20 m-es területet tárt fel. Ezen kívül a tetőt É-D-i irányban átvágó kutatóárkával a középkori vár lakóépülete előtt is talált bronzkori település-maradványokat, valamint egy homokkőbe mélyített gödröt. 6.

Az Országos Műemléki Felügyelőség 1972.-től folyó ásatása során főként a dombtető É-i peremén kerültek elő őskori kultur rétegek. A D-i oldalon is tártunk fel a középkorban átvágott maradványokat, és ugyancsak itt bontottunk ki, tulajdonképpen már a domboldalban, egy méhkas-alakú gödröt. A tetőn ezen kívül több helyen figyeltünk meg nagyrészt elpusztított településmaradványokat, valamint a középkori rétegekből is nagyszámú bronzkori cserép töredékek kerültek elő. 7. Az eddigi kutatások alapján tehát a település az egész dombtetőre, sőt még a domboldalak egy részére is kiterjedhetett.

Valkó Arisztid kutatásairól annyit tudunk meg, hogy a D-i peremen az őskori réteget csak vékony humusz takarta. E 30-40 cm vastag rétegeket a középkorban megzavarták, és ezért szétválasztásuk elég körülményes volt. Általában annyit tudott megállapítani, hogy a homokkő altalaj felett egy 30 cm-es zöldesbarna, e felett pedig egy szürkésfekete humuszos réteg húzódott. 8.

Az újabb kutatások során megállapítottuk, hogy a bronzkori rétegek főként a középkori vár É-i falán kívül maradtak meg jelentősebb területen és vastagságban. A K-i, jobban lepusztult részen csupán 30 - 40 cm. vastag, a Ny-i területen azonban már egy 90 cm vastagságú réteget figyelhettünk meg. A rétegek barnás fekete színűek, és rendkívül egységesnek tűnnek. Jelentős mennyiségű leletanyag került ki belőlük, azonban települési rétegek különválasztása az V. szelvényben sem sikerült, ahol egy 2,5 x 3,5 m-es területet tártunk fel.

Bóna István az eddigi, főként Fejér megyei kutatások alapján megállapítja, hogy a Vatyai kultúra népe kezdettől fogva földfelszínre épített, átlagban 4×5 m-es, cölöpvázas, paticsfalas, agyagtapasztásos padlójú házakban élt. Középen tűzhely helyezkedett el, gyakran tüzipiramisokkal körbeállítva. A házak között rendkívül sok verem, füstölő-és szemétgödör került elő, és éppen ezek beásása miatt rendkívül nehezen elkülöníthetők a rétegek. 9.

Ez magyarázza meg a solymári helyzetet is, ahol eddig két ilyen gödör került elő. Az É-i oldalon a III. szelvényben mutatkozott csupán néhány cölöplyuk 10 , másutt az előkerült lenyomatos paticstöredékek ellenére házat, házmaradványt nem tudtunk megállapítani. Valkó Arisztid a középkori vár lakóépülete DK-i sarkánál határozott meg egy kb. 4×4 m-. es házat, melynek nagy része a várépület alatt helyezkedett el. Sajnos, erről felmérés vagy fénykép nem készült, illetve nem maradt fenn. Leírása: “a kultúrréteg egy-két arasz vastagságú volt, amelyben egy bronzkori putri cölöplyukainak helyét is ki lehetett venni. A lesározott és átégett padka tele volt cseréptöredékekkel és több edénnyel, agyagbögrékkel, kancsóval, őrlőkövekkel, égett gabonával, tűzkutyával és kevesebb bronzeszközzel. E maradványok fölé mintegy borító réteg helyezkedett el a putri széttört és megpörkölődött darabjai.” 11.

Bár a leletanyag alapos feldolgozására még nem került sor, megállapítható, hogy túlnyomó többsége a Vatyai kultúra III. fázisából származik. Több darab viszont arra utal, hogy a telep létezett már a kultúra II. fázisában is, illetve, hogy az élet itt sem szűnt meg a halomsíros támadás után.

Valkó Arisztid a várépület előtti homokkőbe vágott gödörből egy zárt lelet együttest bontott ki: egy nagyméretű. behúzott peremű tálban egy ansa lunata-füles, tölcséres nyakú korsót. élesen tagolt, bütykökkel díszített hasal; egy perem fölé emelkedő szalagfüles, hasi részén bütykökkel, nyakrészén és vállán pontsorokkal és vonalakkal díszített korsót, valamint 2 kisméretű egyszerű füles bögrét és néhány bronzeszközt: lapos szárnyas baltát és két tűt. 12.

A Várhegy más részeiről előkerült - általában narancssárga. vörösbarna, ritkábban szürkésfekete, jól égetett - kerámia anyagot néhány sajátos edényforma jellemzi. Nagyszámban kerültek elő alul csonkakup, vállon félgömbös formájú, tölcséres nyakú. kihajló peremű urnák darabjai, melyek főként tárolóedényként szolgálhattak. Hasuk gyakran élesen tagolt, a vállrészt egy vagy több fül köti össze a nyakrésszel. A tálak több típusa ismert, találunk laposabb, az un. svédsisak-formához közelálló tálat, vagy behúzott peremű, darabokat, egy-egy füllel, de főként magasabb, hasas, kihajló peremű példányokat, melyek jellemzője a peremtől kiinduló, vállhoz érkező 2-4 fül. Az utóbbiakhoz közel állóak azok a magasabb, peremükön gyakran kettős bütyökkel díszített edények, melyek azonban már nem tekinthetők tálnak.

A solymári anyagban különösen sok korsót lehetett összeállítani. Jellemzi őket a magas, kihajló peremben végződő nyak, az élesen tagolt alsórész, valamint a széles, vagy a perem fölé emelkedő, vagy pedig, ansa-lunata kiképzésű szalagfül. E korsótípusok kis méretben is előfordulnak, tehát már tulajdonképpen ivócsészék. De igen nagy számban megtaláljuk a Vatyai kultúrában általános egyfülű, alig tagolt kis körte alakú csészéket is.

Az edényeket változatos díszítés borítja. Az egyszerű söprűzés mellett plasztikus, ujjbenyomásos és bevagdosott bordák, girlandok, körökkel körülvett bütykök, valamint egyenes és hullámmal-kötegekből kialakított díszítés található meg rajtuk, de igen gyakoriak a pontsorok, vonalkötegek, X-es cikk-cakk motívumok, függő háromszögek fölhasználásával kialakított igen bonyolult díszítésformák is.

Meg kell említenünk még egy, Bóna István által halsütő-serpenyőnek meghatározott lapos, tálszerű edényt, valamint az un. szitaedények nagyszámú töredékeit. Több kör alakú, vastag agyagtalp is előkerült, melyek valószínűleg sütőlapként szolgáltak. Felül átfúrt tűzipiramisok, orsógomb, kicsiny kőpengék és különböző méretű ölőkövek találhatók még a leletanyagban. 15.

A kutatás nem tisztázta még egyértelműen a késői Vatyai kultúra - Koszideri időszak - halomsíros kultúra történeti eseményeit, és kétségtelen, hogy a solymári telepen is az ie. II. évezred vége felé szűnt meg az élet.

A solymári bronzkori településsel kapcsolatban tisztázni kellene még a hozzátartozó temető helyét, mely máshol általában a telepek bejárata közelében helyezkedik el. Miután adataink erre nincsenek, de nem kizárt, hogy a Várhegytől délre fekvő hegyoldalon előkerült kerámiaanyag a Vatyai kultúra urnatemetőjére utal. 14.

Solymár területéről a római korból ismerünk újabb jelentős települést. A Várhegytől NY felé húzódó völgy két oldaláról valamint a Dinnye hegy környékéről már a múlt század közepétől tudunk római leletekről. 1864-ben Rómer Flóris barna csengettyűről, faragványtöredékekről és cserépedényekről számol be. 15.

1869-ben 668 darabból álló, II-III. századi ezüstérem-lelet került elő. 16. Arányi Lajos 1875-ben járta be a pilisi járás régészeti lelőhelyeit, és erről készített jelentéséből megtudjuk, hogy a Krautgarten és Steinriegel nevű dűlőkben igen sok falmaradvány található a római korból és több feliratos kő is került elő. 17. 1903-ban Mahler Ede a György-hegyen egy kisebb temetőrészletet, 8 sírt tárt fel. 18.

Valkó Arisztid gyűjteményében több, Solymár területéről származó római faragvány található. Közülük kiemelkedik egy nagyméretű, un-koszorús sírkő. Timpanonja hiányzik, képmezőjét korintuszi oszlopok szegélyeik, A képmezőben, a koszorúban szőlővel, almával, körtével megrakott, szépen kidolgozott fonott gyümölcsöskosár. Szövegrészét kettős növényi keret szegélyezi. A szöveg töredékes, az első sor: BASIA AV. F. A kőemlék az aquincumi collegiumi kőfaragó műhelyek hatását mutatja. Valószínűleg egy jómódú bennszülött asszony készíthette, vagy pedig hozzátartozói rendelhették meg a II. század első felében. 19-

Megemlítendő még egy feltehetően a Dioszkurokat ábrázoló, kisméretű, igen kezdetleges, talán félkész állapotban levő dombormű, valamint egy Attis-alak. Ez utóbbi a II. szd. első felétől a III. szd. elejéig gyakori, un. siraediculák valamelyikének külső oldalfalát díszíthette. 20. Ugyanitt található még egy egymásnak hátat fordító kétoroszlános faragvány, - amely valamilyen nagyobb sírépítmény tetején állott. 21.

A Várhegyen folytatott ásatásai során Valkó Arisztid egy római fibulát, valamint kisméretű, feliratos, feltehetően szintén római faragott követ talált. 22. Az 1972-től folyó kutatások során is kerültek elő itt kisméretű, de egyértelműen római kori szürke házi-kerámiatöredékek, valamint néhány római tégladarab. További megfigyeléseket nem sikerült tenni, igy a leletek messzemenőbb következtetések levonására nem alkalmasak.

Terepbejárásaink során különösen a mai községből a Várhegy felé folyó patak É-i oldalán, az un. Káposztás dűlő területéről gyűjtöttünk igen nagymennyiségű szürke és sárga, egyszerűbb és festett házkerámia - anyagot, terra sisillata-töredékeket, peremes téglákat. Megfigyeléseink szerint itt 2-3 nagyobb kőépület lehetett, melyeket azonban az intenzív szántóföldi művelés valószínűleg teljesen elpusztított. Ehhez közeli, a mai temetődomb D-i oldalában került elő egy löszbe vájt kemence, mely ugyan vegyes leletanyaga miatt nehezen határozható meg, de esetleg szintén római kori. 23.

Ezek az adatok egy nagyobb, falusias jellegű településre engednek következtetni, melynek valószínűleg bennszülött eredetű lakossága volt. E település egyik temetője az új téglagyár építésekor a Dinnye-hegy É-i oldalán került elő. Mintegy háromnegyed részét az építkezés során elpusztították. A megmaradt 115 sírból 85 hamvasztásos volt, a többi É-Ny-i tájolású, zömmel edény és ékszermellékletes gyermeksir. Megemlítendő egy kőládás gyermeksír valamint egy mázas, maszkokkal és rozettákkal díszített kis edény. Az előkerült 9 érem a temetőt a II. századra határozza meg. 24.

A környék szinte minden falújából ismertek római emlékek. A bennszülött eredetű falvak mellett valószínűleg több olyan villa rustica-val kell számolnunk, mint amilyeneket a közeli Csúcshegy oldalában ástak ki. 25.

Az Aquincumból Brigetióba vezető út egyik ága Pilisborosjenőn, a másik pedig Pilisvörösváron átvezetett Pilisszántó felé, ahol a környék legnagyobb római települése lehetett. E főútba több, a kisebb telepeket a limes vonallal összekötő út csatlakozott. Ezek egyike az Aquincumból D felé vezető útból ágazott ki, és a mai Hűvösvölgyön és Pesthídegkúton át a solymári római települést érintve, feltehetően a Várhegy alatt elhaladva kapcsolódott a brigettói útba. 6.

Solymár kedvező település-földrajzi adottságai a népvándorlás korában is biztosították a hely lakottságát. A már többször említett téglagyár-építkezés során - a rézkori és római temető közvetlen közelében - avar temetőre is bukkantak. Török Gyula 4 év alatt a temető mintegy 130 sírját tárta fel. Előkerült két gazdag lovassir, préselt technikával készült övveretekkel és lószerszámokkal, amelyeken azonban az ásató szerint “mégis felismerhetők, a későbbi avar korban divatos tárgyak előzményei is.” A temetőt 670-től a VIII. szd. elejéig haszálhatták, öntött griffen-indás veretekkel díszített övek nem kerültek elő. A temetőrészből távolabb 16 - jóval szegényebb - sir került még elő. 27.

Solymár története a XIV. századig.

Solymár IX-XII. századi történetéről írott és régészeti források nem tájékoztatnak bennünket. Nagy Tibor feltételezi ugyan, hogy Árpád magyarjai a Tabánnál átkelve a Dunán, az É és NY felé vezető útvonalakat szállták volna meg először. Ezek egyike lett volna a Vörösvári-völgyben futó út, ugyanis annak közelében, a Csúcs-hegy és a Testvér-hegy oldalában kerültek elő eddig honfoglalás kori sírok. 28.

Solymár oklevelekben csak a XIII. szd. második felében tűnik fel. Árpád kori történetére azonban egy fontos forrással rendelkezünk: a település nevével. Történettudományunk már korán felfigyelt az un. foglalkozásneveket jelölő helynevek - Márcadó, Kovácsi, Szántó, Hodász, Halász, Esztergár, stb. - jelentős csoportjára, melyek szinte az egész országot behálózzák. Györffy György ebből már minden esetben a legrégebbi lakosság foglalkozására következtetett, újabban pedig Heckenast Gusztáv e települések földrajzi elhelyezkedését vizsgálta. 29.

Kutatásai eredményeképpen arra a következtetésre jutott, hogy e szolgálófalvak rendszeresen királyi és hercegi székhelyek, várispánságok, erdőispánságok köré csoportosulnak. Lakóik tizedekbe, századokba szervezett szervusok, szolgák voltak, akik egyrészt művelték a saját ellátásukat biztosító földet, másrészt pedig bizonyos termékeket szolgáltattak, vagyis bizonyos ideig dolgoztak uruknak - a fejedelemnek, majd a királynak - ott, ahol szükség volt rájuk. 30.

Györffy szerint a X. szd. egyik jelentős fejedelmi székhelyét Óbudán szervezte meg Kurszán, majd Árpád. 31. Heckenast szerint a környék 16 törzsi helynevén kívül erre utal az is, hogy itt 6 foglalkozást jelentő helynevet találunk: 2 Kovácsit, 1 Födémest, Taszárt, Szántót és Solymárt. 32. Solymár lakóinak többsége tehát, - éppúgy, ahogy a mai Nagykovácsi lakói vasfeldolgozással, Pilisszántó lakosai a fejedelmi földek művelésével szolgálták az udvartartást - a fejedelmi-királyi vadászatokon működtek volna közre, és nevelték volna a solymászatokhoz szükséges vadászmadarakat. 33.

Problémát jelent azonban az, hogy ez az országban az egyetlen ilyen helynév, és faluról szóló későbbi oklevelekben, solymászoknak nincs nyomuk. Nem utolsósorban Zolnay László megjegyzése okozhat kétségeket: A sólyom vadász középkori elnevezése sólymos volt. Ezt okleveles adatokon kívül rengeteg Sólymos, Ölyves, Karvalyos, stb. helynév is igazolja. Elképzelhetőnek tartja azonban, hogy itt más-más sólyomfajtákra kell gondolnunk, mivel a nyelvünk a sólyomnak több nevét is ismerte. 34.

Zolnai László a vadászattal kapcsolatos szolgálónépeket vizsgálva hatalmas, sok száz falvas királyi vadászszervezetekről ír. Eredetüket keleten keresi, ahonnan a nagy, békebeli hadgyakorlatnak tekintett vadászatok szokásait Árpád-házi királyaink magukkal hozták. Vándorló udvartartásuknak megfelelően, mindenütt szükség volt solymászokra, darócokra, erdőóvókra, kik a vadászat minden módját ismerték. 35.

Ezek a XIII. szd. elején az Aranybulla korlátozó intézkedéseinek és a magánbirtok terjeszkedésének hatására azután átköltöztek volna az ekkor kialakuló királyi erdőispánok területétre. 36. Heckenast Gusztáv viszont azt állapítja meg, hogy mivel a legtöbb Daróc, Madarász, Halász, Vadász nevű helység a XIII. szd. -ban létrejött királyi erdőispánságok székhelyei körül csoportosul, ezek az erdőispánságokkal egyidősek, tehát viszonylag későiek.

Függetlenül a korai vadász-népekre vonatkozó ismereteinek hiányosságaitól, kétségtelen, hogy a solymászat már a honfoglaló magyarság egyik legkedveltebb vadászmódja volt. Németh Gyula megállapításai szerint legtöbb sólyomnevünk török eredetű, s igy László Gyula feltételezi, hogy a sólymos vadászatot török népektől tanultuk a VI-IX. szd-ban. 37. A magyarság korábbi szállásterületein keletkezett ezüsttálakon, majd Árpád-kori királyaink pénzein, várak, kastélyok padlótégláin, kályhacsempéin feltűnő lovas solymász-alak bizonyítja a solymászat közkedveltségét. László Gyula figyelte meg, hogy Nyugat-Európában a solymászat a magyar lószerszám és fegyverzet elterjedésével párhuzamosan lendült fel. Zolnai László pedig Jankovich Miklóssal együtt azt vallja, hogy a mórok uralta Spanyolország mellett hazánk volt Európa legrégibb lovas-solymász-országa. 38.

A sólyom a késő-középkorban az ajándékozás rendkívül kedvelt és megbecsült tárgya, a sólyomnevelés és felvonultatás, az udvari reprezentáció tartozéka volt. Királyaink sólymos vadászatairól rendkívül sok adatunk van, mint ahogy a sólymot, solymászt ábrázoló címerek adományozása még a XVII. szd-ban is szokásban volt. 39.

A Solymár körüli, ma is jelentős erdőség kétségtelenül megfelelő területként kínálkozott a sólyomneveléshez, de az itt folytatott vadászatokhoz is. Nem véletlen, hogy a Budai-hegység közeli erdeiben hozta létre később Mátyás híres nyéki vadaskertjét is.

Heckenast Gusztáv szerint a királyi szolgáltató-népek rendszere a XIII. szd-tól indult bomlásnak, majd a század végére teljesen elsorvadt. Azzal párhuzamosan, hogy a korai magyar állam gazdasági bázisa elavult, a szolgáltatófalvak speciális szolgálata mindenütt mezőgazdasági szolgáltatásra változott át. Az egykori szolgáltatónépek tömegesen kerültek eladományozásra és ezentúl ugyancsak paraszti munkával tartoztak földesuruknak, mint mivel eddig magukat tartották fenn 40.

A mai Pest megye ÉNy-i részét magába foglaló Árpádkori Pilis megyében is kezdetben a királyi birtok lehetett túlnyomó többségben, s csak később keletkeztek kisebb-nagyobb magánbirtokok. Csaba, Tinnye, Nagykovácsi és Solymár a XIII. szd. elején juthatott I. Moja nádor birtokába. 41. Lánya a Baár Kalán nemzetségbeli Pósa fia II. Nána felesége lett, s a két utóbbi település feltehetően igy került a jelentős XIII. szd-i família kezére. Nána comes a nemzetség ősi, Csongrád megyei birtokai mellett főként Baranyában szerzett javakat, és ott is élt a Mohács melletti Cselén. 42. Nem lévén azonban fiuutódja, 1256-ban engedélyt kért IV. Bélától, a szabad végrendelkezésre, majd 1266-ban a király előtt megtette végrendeletét. Ebben feleségével együtt, összes javait - mintegy 50 birtokot és birtokrészt - magtalansága esetén a Nyulak szigeti apácákra hagyott. Nána comes birtokfelsorolásában találkozunk először Solymár nevével: “unum praedium nomine Solomar prope Budam cum uno servo nomine Nene et quattor filiis et botus ad unum eretrum, vineis, nemoribus, fenetis et omnibus, quae ad illud idem praedium pertinet.” 43.

A prédium a középkori magyar latinságban a villa, locus, terra, possessio mellett használatos a falutelepülések elnevezése. Vizsgálatával Szabó István foglalkozott alaposabban. Megállapításai szerint a prédium jellegzetesen XI-XIII. szd-i korai földesúri mezőgazdasági telep, házi gazdaság. Vagy a földesúr is itt élt curiájában, és ekkor általában termelőeszköz, önálló háztartás, család nélküli rabszolgák /libertini, servi / dolgoztak számára az ő állataival és ekéjével, vagy pedig saját házban és háztartásban élő, de földdel, munkaeszközzel csak használatra ellátott, urának igen súlyos termény és munkaszolgálattal tartozó szolgák lakták. Kezdetben csak a szolgákat sorolják fel a munkaeszközzel, állattal együtt, a föld, a tartozások csak a XIII. szd-tól jelennek meg az oklevelekben. A csupán csak falumagnak tekinthető prédiumok lakói jóval nagyobb megkötöttségekkel bírtak, mint az önállóbb falusi közösségek, a villák tagjai.

A magánföldesurakra jellemző prédiumos gazdálkodás a már említett nagy társadalmi-gazdasági változások részeként a XIII. szd-ban kezdett megszűnni. A földesúr a földet a lényeges személyi szabadságot elnyerő népei kezére adta, mert már az igy létrejövő jobbágyság szolgáltatásai is biztosították ellátását. E folyamat eredményeképpen ezután a prédiumok egyrésze villa, majd egyre inkább possessio néven szereplő faluvá fejlődött, másrészük elnéptelenedett, pusztává vált. 44.

Solymáron tehát a prédiumos gazdálkodás egy viszonylag kései emlékével találkozunk. Az öttagú szolgacsalád egy ekényi földdel, igavonó állattal, szőlőkkel, cserjésekkel adományozza Nána comes, tehát egy viszonylag kicsiny, és a földesúr lakóhelyétől távol eső, egyetlen háztartásból álló telep tűnik fel előttünk.

Kérdés. hogy ha valóban királyi solymászok laknak itt a megelőző évszázadokban, mi történt utódaikkal? Zolnai alapján esetleg arra gondolhatnánk, hogy az erdőispánok területére telepedtek át, vagy a terület adományozásakor szöktek el, amikor, esetleg Mojs alatt a prédiumos gazdálkodás megszervezésére került sor?

A szigeti apácák a királyi és a szintén nagyarányú magánföldesúri adományok révén ugyan az 1270-80.-as években a környék legjelentősebb feudális uraivá váltak, azonban az 1288. után a kolostor és IV. László között kibontakozó ellentétek és a fokozódó anarchia megtizedelte birtokait. Nána comes hagyatékát szinte teljesen elvesztették, nem utolsósorban, a Baár-Kalánok más ágainak fellépése eredményeképpen. 45. Solymár is kikerült birtokukból: 1288-ban ugyanis IV. László - éppen V. Istvánnak IV. Béla elleni harcaiban, valamint az Ottokár és a kunok elleni csatákban tanúsított érdemeiért Czemps-i Rudolf mesternek adományozza Saalmar falut, a magtalanul elhunyt Arnold és Sebes birtokrészeivel együtt. 46. Valószínűleg még akkor sem volt nagyobb település, ezzel magyarázható. hogy a századforduló zavaros időszakában elnéptelenedett. Miután Károly Róbert alatt rendeződött a belső helyzet, az apácák újra érvényesíteni tudták birtokjogaikat. 1337-ben arról értesülünk, hogy képviselőik a budai káptalan előtt több, Nógrád, Esztergom és Fejér megyei, általában lakatlan possesió mellett “item Salmar prope Budam similiter desertam” tíz évre, meghatározott évi bérfizetés fejében, használat és benépesítés végett átadják Drugeth Vilmos nádornak. 47. Az Anjouk alatt felemelkedett Drugeth telepítői működése eredményes lehetett, mert legkésőbb 1355-ben már egyértelműen lakott possessióként tűnik fel Solymár.

A falú középkori helyére okleveleinkből nem tudunk közelebbit, határjárás sem maradt fenn. Helyére, kiterjedésére csak terepbejárási és más, közvetett adatból következtethetünk. A mai falúból a Várhegy felé folyó patak és a temető közötti szántásokból XIV-XV. szd-i fehér kerámia, szürke, grafitos edénytöredékek, meredekfalu szürke kályhaszem és zöldmázas kályhacsempe darabok kerültek elő, valamint néhány kisebb, esetleg már a XIII. szd-ra keltezhető töredék. Néhány darabra a patak D-i oldalán is bukkantunk. Már a mai falú területén, a temetődomb oldalán az említett kemence betöltéséből is ismert néhány kihajló peremű, Árpád-kori fazéktöredék. A temető mellett húzódó Mátyás király út Ny-i oldalán, a löszföldből pedig egy sárgásfehér, vállán mély, karcolt vonalköteggel díszített, XIII-XIV. szd-ra tehető ép fazék került elő. 48.

A mai temetődomb legmagasabb pontján állt a XVIII. szd. elején a falu temploma. Az 1764-es Canonica visitatióbol annyit tudunk meg róla, hogy 1726-ban jó anyagból épült, de nem lehetett jelentősebb épület, csak fából készült tornya - valószínűleg huszártornya - volt. Miután 1782-88. között felépült a mai plébániatemplom, és a századvégi tűzvészek hatására a falu is a helyoldalra költözött, a korábbi templomot lebontották. 49.

Mindezek alapján nem kizárt, hogy a falú első barokk temploma a középkori templom helyén, valószínűleg annak maradványait is felhasználva épült. Elhelyezése, a torony hiánya, s főleg az, hogy igen rövid ideig funkcionált, mind amellett szólnak.

A XIII-XVI. szd-i Solymár falu tehát a patak völgyének D-re néző. szélvédett oldalán, a temetődomb alatt helyezkedhetett el, (Széchenyi tér - Béke utca - Káposztás dűlő) hosszabb, elnyújtott alakban. NY felé a völgy összeszűküléséig terjedhetett, míg a K felé később egészen a Várhegyig nyulott. A feltételezett templom - okleveles emlékeink ugyanis nem emlékeznek meg róla - a mai temető legmagasabb pontján állhatott. Nem csupán a török hódoltság alatt elpusztult falu nyomai, de a település-földrajzi-tényezők is magyarázzák, hogy a XVIII. szd-i újratelepítés során is e terület Ny-i részén alakult ki az új falú, s csak később terjedt el DNY. felé.

Solymár környéke igen sürün települt volt a középkorban, de e települési kép sokban eltért a maitól. Rendkívül sok középkori falúról van tudomásunk, ezek helyhezkötése azonban gyakran igen nehéz feladat. E téren az alaposabb történeti földrajzi munkálatok, valamint a jelenleg készülő régészeti topográfia hozhat jelentős eredményeket.

A középkori Solymár K-i szomszédja, a Csúcshegy É-i oldalán elterülő Óbudaörs híres szőlővidék volt. A XIV. szd-ban a garamszentbenedeki és a visegrádi apátság birtokolta, a XV. szd folyamán azonban elpusztásodott. A hegygerinc túlsó oldalán határos volt vele Gercse, melynek helyét templomának romja őrzi. A kisnemesek lakta falu, a hódoltság után nem települt ujjá. Gercse Ny-i szomszédja, Hidegkút királyi trombitások falva volt, a XVI. szd-ban a Podmaniczkiak és több kisnemesi család osztozott rajta. É felé határos lehetett Solymárral, hasonlóan Ny-i szomszédjához, Kovácsihoz. A XIII-XVI. szd. ban Keszikovácsi, Alsókovácsi vagy Kiskovácsi és Felsőkovácsi néven találkozunk vele. Felsőkovácsit kisnemesek lakták, Alsó- vagy Kiskovácsival pedig a következőkben még találkozunk a solymári vár tartozékaként. A Kovácsitól D-re, már a Zsámbéki medencében lévő falvak közül Alkeszi, Felkeszi és Budajenő szintén kisnemesi falvak, Perbál, Tök, Zsámbék az Aynard-család birtokában volt, Telkit az itteni apátság birtokolta, míg Pátyon kezdetben a Csák-nem és a királynéi nyergesen osztoztak, majd a szigeti apácák és több nemesi család tűnik fel egy - egy rész birtokosaként, végül a falu fele is a solymári vár tartozéka lett.

ÉNy-on az egykori Moys-birtokok: Csaba és Tinnye egyházi kézre jutottak, az előbbi a szigeti apácák birtoka a török hódoltságig, az utóbbi az óbudai klarissza-kolostoré lett. Nehezebben tisztázhatók a Solymárral határos területek települési viszonyai. A mai Pilisvörösvár területén feküdhetett a Kandé nevű falu, mely XIII. szd-ban a Hont-Pázmány nembeli Bényi ág kezén tűnik fel, majd szintén az óbudai klarisszáké lett a török alatti végleges pusztulásáig. E vidékre azonban két másik települést is tesz a kutatás: a XIV. szd-ban említett Födémest, mely a XVI. szd. elején már puszta, a Pilis apátság birtokaként, és a szintén alpusztásodott Ivánföldét, melyet a mai Pilisszentiván területén kereshetünk. Itt 1725-ben említenek egy “rudera templi atiqui existant.” Nem tudjuk azonban, hogyan helyezkedett el e három település Solymárhoz képest. A mai Solymár község határának ÉNy-i sarkában emelkedő Szélhegy nevű kisebb dolomitkúp oldalában középkori temető került elő, és települési nyomok is mutatkoztak. A Szélhegy elég távol esik a középkori Solymártól, igy csupán két lehetőség marad: vagy az előbb említett települések egyike állt itt, vagy pedig egy korán elpusztult telep, mely a XIII. szd-i zárthatárú falvak szintjét sem érte el.

Solymár É-i szomszédja a ma is létező Borosjenő lehetett, az Óbuda-Bécsi országút túlsó oldalán. A falu a Kompoltiaké volt, majd keleti szomszédjával, Üröm-mel együtt az Óbudai klarisszáké. Tőle ÉNy-ra szintén több elpusztult faluról tudunk, Boron, Kolta, Vajonca említendő meg, a mai Pilisszántó és Csobánka területén. Boron a pilisi apátság birtoka volt, templomát az elmúlt években sikerült feltárni. 50.

E vázlatos áttekintésből kitűnik, hogy bár a környék nagy területei a XIII. szd-ban magánföldesúri kézre jutottak, jelentős birtoktestet a XIV. szd-ban az egyetlen zsámbékit leszámítva - nem találunk világi földbirtokos kezén. Annál szembetűnőbb az egyházi földbirtok. A falvak többségét a szigeti, óbudai, pilisi kolostorok birtokolják.

E helyzetben csak 1355-ben történt kisebb változás. Ekkor Budán megjelennek Lajos király előtt Ladislaus fráter, a szigeti Dominikák képviselője és a néhai Lackfi István bán fiai: Dénes királyi főlovászmester, krassói és kefei ispán. Miklós és Imre, egyúttal István és László fivéreiket is képviselve, és bejelentik, hogy István bán fiai az apácák Salmar és Kezakoschy possessióiért elcserélik a tolnamegyei possessiót, melyet apjuk Károly királytól kapott. 51.

A vár története

A Lackfiak 1355-ben Solymárt és Kézakovácsit, mint falvakat szerzik meg, 1390-ben pedig már Chanouchi Benedek solymári várnagytól értesülünk, aki Lackfi István nádor familiárisa. 52. Tehát a két időpont között a Lackfi-család várat épített az apácáktól elcserélt birtokon.

Pilis megye történeti földrajzát vizsgálva szembetűnő, hogy az ország más területeihez viszonyítva, rendkívül kevés középkori vár állott itt. A megyében csak Visegrád királyi vára és az óbudai királynői vár említhető meg, és a környékről is csak az esztergomi érseki és püspöki vár - valamint természetesen az ország fővárosa, Buda. csupa olyan vár tehát, mely egyrészt a király, másrészt vezető egyházi méltóságok tulajdonában volt.

E jelenség, amelyre már Csánki Dezső is felfigyelt, szorosan összefügg a korábban elmondottakkal: a megyében nem alakult ki nagyobb főúri uradalom. Ezek nélkül pedig vár nem létezhetett, hiszen a XIII. szd. II. felétől elszaporodó váraink fenntartását éppen az ettől kezdve szorosan hozzájuk kapcsolódó és velük szinte elválaszthatatlan egységbe forró várbirtokok biztosították. 53. Csánki Dezsővel és Makkai Lászlóval együtt arra kell gondolnunk, hogy ez főként a királyi és egyházi központok közelségével magyarázható: Az uralkodók az ország központjaiban biztosítani tudták teljhatalmukat, és nem engedték, hogy székhelyük közelében számukra esetleg veszélyt jelentő hatalom alakuljon ki. 54.

Az elmondottak alól csupán egyetlen kivétel van. Említettük az Aynard-család Zsámbék körül kialakított kisebb uradalmát. Itt épült fel családi monostorként a romjaiban ma is álló premontori apátság, majd a tatárjárás után - talán éppen királyi parancsra 55. - Perbál és Nagykovácsi határában, a Budai-hegység egyik legészakobb fokán először 1274-ben említett Aynard-vár. Kiss Ákos megfigyelései szerint, egy K-Ny -i irányú sziklagerinc két végén egy-egy, árkokkal-sáncokkal erősített toronyból álló, kettősvár volt ez a kisméretű erősség. Birtokosai a család ágakra szakadásával azonban elszegényedtek és különben is a lassan elavuló várat nem tudták fenntartani.

Okleveleink már 1401-ben romként említik, ma pedig már falmaradványnak sincs nyoma. 56. Végeredményben tehát az sem számit igazi főúri várnak, ilyeneket a XIII-XIV. szd-ban csak Budától távol találunk (Csókakő, Vitány, Csővár). A XIV. szd. második felében épült solymári főúri várnak mindez különös jelentőséget ad.

A Hermány-nembelki kerekegyházi Lackfiak - a Szécsiekkel, Cudarokkal, Drugethekkel, Garaiakkal együtt - kisnemesi sorból emelkedve az Anjou-kori új arisztokráciába, a XIV. szd. legfényesebb pályát befutó főnemesi családjai közé tartoztak. 57. Negyven évig mindig Lackfi töltötte be a királyi főlovászmesteri tisztet, és 32 évig szinte megszakítás nélkül e családból kerültek ki Erdély vajdái is, nem említve a sokszor 10 -12 megyei főispánságot. Hatalmuk csúcsát a 70-es évek elején érték el, amikor a nádori tiszt mellett Erdély, Horvátország valamint a bolgár és a Szörényi bánság tartozott uralmuk alá. István bán és fiai főként a Dunántúlon szereztek jelentős birtokokat. A Muraközben övék volt Csáktornya és Osztrogó vára és uradalma, Tolnában Simontornya és Döbrököz, Zalában pedig Tátika és Rezi várai a hozzájuk tartozó uradalmakkal együtt. A testvérek a várbirtokaik szerinti előneveket kezdték használni. Igy az 1371-ben meghalt Lackfi Dénes fia, simontornyai Lackfi István néven szerepelt. 58. Az 1369-ben elesett Lackfi Miklos fiával, döbröközi Lackfi Andrással Döbrököz várának birtokosa volt. 59. A muraközi várak és Tátika, Rezi csáktornyai Lackfi István birtokában voltak. 60.

Nagy Lajos uralkodásának utolsó éveiben a família igy 6 várat és mintegy 260 helységet birtokolt. Hasonló nagyságú birtokkal ekkor csupán Szécsi Miklós (6 vár, 170 helység), a Losonciak (7 vár, 100 falú) rendelkeztek. Érthető tehát, hogy a családoknak döntő szerepük volt az ország vezetésében. 61.

Nagy Lajos azonban még biztosítani tudta a királyi hatalom túlsúlyát. Egyrészt arra törekedett, hogy a főurak ne ott töltsenek be méltóságokat, ahol birtokaik feküdtek, másrészt kezében tartotta az ország várainak többségét, és adományozáskor, vagy várépítési engedélyek kiadásakor óvatosan járt el: a magánvárak sohasem alkothattak összefüggő láncolatot, a közeli királyi várak mindig ellenőrizni tudták őket. 62.

Ezek után vizsgáljuk meg, mikor épülhetett a solymári vár? Építéséről szóló oklevél, királyi engedély, sőt új várként való említés sem maradt fenn, - 1390-ben már egy felépült vár jelenik meg előttünk. Az elmondottakból több lehetőség is következhet. Elképzelhető, hogy István bán fiai 1355-ben már kifejezetten azzal a céllal szerezték meg a birtokot, hogy itt várat építsenek. A kiemelkedő, jól védhető, de mégis könnyen megközelíthető domb, a közelében futó Buda-Bécs út, a királyi székhely közelsége, mind alkalmassá tették erre a helyet. Másrészt, mint hű híveinek, a király is talán könnyebben adhatott erre engedélyt, arra is gondolva, hogy a két királyi vár, Buda és Visegrád között nem jelenthet számára veszélyt az új erősség. Kérdés azonban, hogy miért nem tűnik fel a vár több, mint 30 évig a viszonylag bő okleveles anyagban?

A másik, talán nagyobb valószínűséggel bíró lehetőség, hogy a vár csak Lajos halála után épült, tehát 1382. és 1390. között. Csáktornyai Lackfi István, aki bátyjai halálával valószínűleg a család vezetője lett és birtokainak többségét a saját kezében tartotta, fontos szerepet játszott a 80-as évek trónutódlási küzdelmeiben. A rendkívül zavaros és ellentmondásos korszakban eredményesen munkálkodott Zsigmond királlyá választásában. Ennek jutalmaként 1387-ben nádor lett, és megkapta a komáromi várat a hozzátartozó 20 falúval. 63. Könnyen elképzelhető tehát, hogy ebben az időszakban, esetleg különösebb királyi engedély nélkül építheti fel várát Solymáron. 64. Kétségtelen, hogy egy középkori vár felépítése nem volt kis feladat és ehhez hosszabb időre volt szükség, de - mint ahogy ez a vár később tárgyalandó feltárása során kiderült, a solymári vár nem tartozott a nagyobb méretű és bonyolult felépítésű erődítmények közé. A várbirtok is csupán két, nagyrészt erdőboritotta vidéken elterülő faluból állott. A Lakfi-birtokok áttekintéséből az is kiderült, hogy a család tagjainak lakhelyre nem volt szükségük, e célra a korábban felépült és nagyobb várak - Csáktornya, Simontornya, Tátika, stb - jóval alkalmasabbak voltak. Itt tehát nem a középkori vár települési egység, főúri lakhely központ funkciója, hanem csak a nem kevésbé jelentős hatalmi funkciója érvényesült. 65. A nagybirtokra támaszkodó vár, fegyveres őrségével a főnemesség hatalmának bázisa volt, ahol - ha egy család, mint jelen esetben a Lackfiak több várat birtokolt - különösen fontos szerep jutott a nagyúri familiárisok javából kikerülő várnagyoknak. Ezt láthatjuk Solymáron is: 1390-ben a Várnagy, Chanouchi Benedek, István nádor familiárisa. 66,

A solymári vár pontosabb építési idejére vonatkozóan tehát az írásos adatok csak feltevéseket engednek meg. Ezért itt igen fontosak a régészeti kutatás később tárgyalandó eredményei.

Csáktornyai Lackfi István nem élvezhette sokáig hatalmát. A Garai párt erősödő befolyása már 1391-ben elvesztette nádori tisztségét, a nikápolyi csata után pedig unokaöccseivel együtt nyíltan szembefordult Zsigmonddal. Majd 1397-ben, a körös-udvarhelyi országgyűlésen Gerai Miklos és Villei Hermann orvul felkoncolták a két Lackfi Istvánt, az összeülő bizottság pedig döbröközi Lackfi Andrást is fej- és jószágvesztésre ítélte. Az Anjou-kor egyik leghatalmasabb főúri vagyona ezzel a királyra szállt. 67.

Zsigmond uralkodása első évtizedeiben részben politikai, részben anyagi okokból nem csupán az ellene fellázadtaktól elkobzott várak többségét, hanem az Anjouk váruradalmait is eladományozta, illetve elzálogosította kedvelt híveinek. Felbomlasztotta ezzel az erős központi hatalom egyik fontos bázisát, az ország vezetése - a várakkal együtt - egy szűk főúri csoport kezére jutott. 68.

Igy Solymár várát Zsigmond már 1397. június 1.-én, elzálogosítja tartozékaival és a tolnai Földvár oppidummal együtt, 5000 aranyforint értékben egy jelentős, de később elszegényedett főúri családnak, Kwsal- i Jakch fiainak, György, István és János mestereknek. 69. Az egyik kihalt Anjou-ág Zsámbék körüli birtokait Zsigmond a század végén a katonai képességeivel kitűnt Maróti János macsói bánnak adományozta. Ezzel kapcsolatban, 1401-ben arról rendelkezik, hogy a perbáli birtok erdővel borított egyik részét, melyet a hűtlenné lett István vajda erőszakosan Solymár várához csatolva használt, Martóti Jánosnak kell adni, mivel az általa kapott birtokhoz tartozik. Részletesen meghatározza a birtokrész határait s igy értesülünk a solymári váruradalom Ny-i, a Budai hegységet É-D-i irányban keresztülszelő határáról is. 70.

Solymár vára és uradalma azonban nem lehetett sokáig a Kasulyi Jakcsok kezén, Zsigmond még 1404. előtt visszaválthatta. Valószínű, hogy ebben nagy szerepet játszott az is, hogy jobbnak látta, ha Buda közelében a hatalom bázisai a saját kezében összpontosuljanak. Azonban ő sem találta elegendőnek a vár fenntartására a solymári és a kiskovácsi birtokot. 1404. márciusában egy hontmegyei birtokért elcserélte két kisnemestől pátyi birtokrészeket, mivel ezekre szükség volt Solymár királyi vára fenntartásához. Egy másik oklevélben utasítja is várnagyát, foglalja el a várhoz az említett birtokokat. 71. Ettől kezdve Páty fele is a vár tartozékai között szerepel, ami valószínűleg jelentősen megnövelte a mezőgazdasági művelésre alkalmas területet. Ugyanez év június 1.-én Zsigmond “in costro nostro Saalmar vocato prope Budam” keltezi egyik oklevelét, ami egyetlen írásos emléke az uralkodó Solymáron tartózkodásának. 72.

1409-ben egy, a korban majdnem mindennapos hatalmaskodási ügyben tűnik fel újra Solymár neve. Johannes dictus Martinga, solymári várnagy a szigeti apácák Csaba nevű birtokát - Piliscsabát - elpusztította, az ott lévő erdők nagy részét kivágatta, sőt, az elvitt javakat királyi parancsra sem adta vissza. 73. Az eset tipikus: a királyi várnagy pro honore, “tisztéül” kapta meg a várat és a hozzátartozó birtokokat, de azokat a király képében, azt képviselve volt köteles megvédeni, és jövedelmeit behajtani. Gyakran ehhez még közhatalmi feladatok és járultak. Ezek az általában középnemesi származású várnagyok hozzászoktak tehát egy bizonyos terület fölötti hatalom gyakorlásához, és ennek következtében, ezt gyakran túl is lépték. Ezért intézkedett az 1435. évi II. dekrétum azoknak a várnagyoknak a büntetéséről, akik “urok hatalmával élve követtek el hatalmaskodást.” 74.

1420. után Zsigmond Buda környékén, de főként a pesti oldalon több királynői uradalmat alakított ki, majd Solymárt is Borbálának adta. 75. Borbála királyné 1435. augusztusában, Pozsonyban keltezett oklevélből egy újabb, most már a várat érintő hatalmaskodásról értesülünk: egy bizonyos olasz Sano embereivel erőszakosan elfoglalta a királynői várat és tartozékait. Megakadályozta, hogy a várbirtokok jövedelmei a királyhoz jussanak, sőt a várnaggyal együtt még más jogtalanságokat is elkövetett. Ezért Borbála utasítja, a felévizi konventi kormányzót, Csepel-szigeti ispánját, valamint Chalamys-i officiálisát, hogy az olaszt népével együtt űzzék ki a birtokból, és az okozott kárt téríttessék meg vele. Értesíti őket, hogy férje, Zsigmond hamarosan ítélkezni fog felette. 76.

Solymár vára Zsigmond halála után is királynéi vár maradt. Legalább is erre utal az Erzsébet, Albert király özvegye által 1442-ben kiadott oklevél, mely szerint a királyné elzálogosítja a várat és uradalmát a horvátországi Korbáviai grófoknak. 77. Kérdés azonban, hogy a Korbáviaiak birtokba vették-e a várat? Ekkor ugyanis már Ulászló volt a tényleges király, s ha az oklevél kiadásakor esetleg a gyermek V. László hívei is ellenőrizték a környéket, az ilyen zálogosítás nem lehetett tartós, hiszen az év végén Erzsébet is elismerte Ulászló királyságát. 78. A Korbáviai grófok magyarországi birtoklásáról egyébként sincs tudomásunk. 79.

Valószínű azonban, hogy Nagyjából ugyanekkor Ulászló is eladományozta a várat, mint ahogy ez már a trónküzdelmek idején általános volt. 1444-ben ugyanis ónodi Cudar Jakab fiai, Jakab és Simon tűnnek fel birtokában. A XIV. szd. ban felemelkedett, és országos tisztségeket is betöltött főnemesi család Zsigmond uralkodása alatt háttérbeszorult. Albert halála után Ulászló pártjához csatlakoztak, s mint ilyenek juthattak a várhoz. Nincs kizárva, azonban az sem, hogy önhatalmúlag foglalták el, ami ezekben az években egyáltalában nem volt egyedülálló jelenség. 80.

De a Cudarok sem voltak sokáig Solymár birtokosai. 1444-ben ugyanis az egri káptalan előtt Solymár várát összes tartozékaival együtt 600 aranyforintért elzálogosították Rozgonyi Simon egri püspöknek és főkancellárnak, Rozgonyi György országbírónak, valamint Rozgonyi István fia Sebestyén pozsonyi főispánnak: azaz az Ulászló pártvezető tagjainak. 81. A Rozgonyi család Zsigmond korában emelkedett az ország főnemesei közé, nagyobb birtokszerzéseik főleg az 1420-as évektől figyelhetők meg. A család egyes ágai Albert halála után egymástól eltérő politikát folytattak ugyan, az azonban mindegyikre jellemző, hogy néhány év alatt hatalmas birtokok és várak sorát szerezték meg - vagy királyi adományként, vagy pedig egyszerűen úgy, hogy megszállták őket. - Mindez azonban igen rövidnek bizonyult. Ulászló halálával egymás után adták fel szerzeményeiket. Azonban továbbra is a bárók élvonalában maradtak - 1458-ban összesen 6 vár volt birtokukban - ha nem is versenyezhettek a század leghatalmasabb főúri családjaival. 82.

Solymárt is elvesztették: Valószínűleg már 1444-45 körül, a kor leghatalmasabb főúri családjának, a főúri ligák vezetőjének, a Garai-családnak a birtokába került. 83. 1455-ben a család egyik legnevesebb egyénisége, Garai László nádor a vár birtokosa. V. László okleveléből ugyanis arról értesülünk, hogy a király neki adja a telki apátság patronátusi jogát, melyet eddig ő bírt, mivel az apátság “castro prefati Ladislai palatini Salmar apellato proxima est.” Jellemző, hogy egyúttal kiköti: az apátsági birtokokra sem ő, sem pedig utódai a patronátusi jogon kívül egyéb befolyást nem bírhatnak. 84. Ez utóbbi kitétel azért fontos, mert Garai valószínűleg növelni akarta a vár fenntartásához szükséges birtokokat: A telki apátság birtokteste érintkezett a várbirtokkal. Valószínű továbbá, hogy ez ídőtájt a Garaiak más, távolabb fekvő falvakat is csatoltak a vár tartozékaihoz. A nógrádi Acsa és Rád, valamint a szolnoki Szele birtokok ugyanis, melyeket a Garaiak 1422-ben Csői András fiaitól cseréltek el, később, a XV. szd. végén a solymári várhoz tartoznak. 85.

Hogy milyen szerepet játszott Solymár a hatalmas Garai-birtokkomplexumban, jelzi az, hogy 1458-ban 23 mezőváros és 590 falu mellett 15 vár uralta a Garaiakat. Olyan nagy és jelentős várak mellett, mint Siklós, Dévény, Csesznek, Pápa, Simontornya, stb., melyek kivétel nélkül még Zsigmond idején kerültek Garai-kézre és amelyek többségben jelentős palota-építkezéseikről, tudunk. 86, A kis solymári vár igen alárendelt szerepet tölthetett csak be. Most is csak a főúri család hatalmát képviselte az ország központjában, egy olyan időszakban, amikor a gyenge uralkodó nem volt képes szilárd központi hatalmat kialakítani - amikor a Garaiak mellett az Újlakiak kezén 16, a Frangepánok kezén 14, a Cilleiekén 9 vár, a Perényiek, Bebekek kezén pedig 7-8 vár volt, míg az uralkodó csak 25 vár felett rendelkezett. Ez jól jelzi a politikai hatalom megoszlását Mátyás uralkodása kezdetén. 87.

A solymári vár és uradalom élén ekkor újra főúri familiárisok álltak. Több adatunk is van róluk: 1457-ben Dormánházi Miklós várnagy a várbirtokkal határos kisnemesi falu, Felsőkovácsi egyik birtokrészét vette zálogba, és szándékában állt itt épületeket is emelni. 88. 1468-ban pedig az egyik solymári várnagy budai házáról szerzünk tudomást. Mégpedig újból egy hatalmaskodási üggyel kapcsolatban, ahol ismét a szigeti apácák csabai birtoka az áldozat: Mekchei és Budai Petrach az itt kivágatott fát budai és óbudai polgároknak adta el. 89.

1468-ban egyébként a várat Garai Jób és Újlaki Miklos közös tulajdonában említik. 90. 1481-ben a hatalmas Garai-család utolsó tagjával, Jobbal kihalt, és a birtokok Mátyás kezére kerültek.

Mátyás politikájára jellemző. hogy az uralkodása első felében a kezére került váruradalmakat azonnal el is adományozta, mégpedig főként az általa kiemelt új arisztokrácia tagjainak. A Zápolyák, Ernusztok, Kinizsi Pál és a többiek hatalmas birtokokat építettek ki, s bár Mátyás uralkodása alatt több főúri család kihalt, és így a váruradalmak 55 %-a gazdát cserélt, a királyi és a főúri várak aránya nem változott. 1482 után éles fordulat figyelhető meg az uralkodó adományozási politikájában: fia, Corvin János utódlásának előkészítésére szinte minden kezére került várat és birtokot neki adott. Ezzel egy eddig elképzelhetetlen méretű vagyon halmozódott fel Corvin kezén, - viszont mivel a főurak semmit sem kaptak, ez is jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy atyja halála után szinte mindannyian ellene fordultak. 91.

Corvin 1482-ben egymás után kapta meg Mátyástól a hatalmas Hunyadi uradalmakat, a Maróthy és Garai- hagyatékot és más birtokokat. Solymár vára is igy jutott Corvin kezére. Mátyás halálakor az ország legkülönbözőbb részein 30 vár, 17 castellum, 49 mezőváros és mintegy 1000 falú volt Corvin János tulajdonában. Ugyanekkor a leghatalmasabb főurak, Zápolya István, Újlaki Lőrinc és Báthory István kezén csak 18, 14, illetve 5 várat látunk. 92.

Mátyás tehát ilyen módon biztosította ellenőrzését Solymár felett. Meg kell említeni, hogy ekkor a két másik, Buda közelében fekvő főúri birtoktest is Corvin kezén volt: a zsámbéki, valamint a Duna túlsó oldalán fekvő csővári birtokok. E három uradalom szinte összefüggő egészet képezett a királyi székhely mellett.

Solymár tartozékai tovább növekedtek, erről egy újabb adományozási oklevélből értesülünk. 1490 után ugyanis a vár nem maradt sokáig Mátyás fia birtokában. Mamut birtoka sem lehetett tartós, lemondva a királyságról, birtokperektől támadva, pénzügyi nehézségek közepette egyre jobban összezsugorodott. Igy adta el 1495. körül Solymár várát és tartozékait - a pilisi Salmar, Borosjenő és Alsókovácsi falvakat, Páty birtok felét, a Pest megyei Szentlőrinc, Szentmiklós, Káposztáskeszi valamint a más megyékben fekvő Rád, Szele, Félegyház György birtokokat és Acsa részét, valamint Cheg Szabolcs megyei várost - 1000 arany forintért Ráskai Balázsnak és fiának. 93.

A középnemesi származású Ráskay Balázs a Jagelló korban emelkedett az ország bárói közé. 1484-től 1492-ig budai udvarbíró, 1490-től ugyanott várnagy, s ilyen minőségben adta át a budai várat Mátyás halála után Corvinnak. A következő években Corvin szilárd híve, egyik vezére a csontmezei ütközetben is. Utána az ura és Ulászló közötti tárgyalásokon működik közre, ő adta át a koronát és a királyi várakat a rendeknek. 1491-ben övé Szentlőrinc vára, és Corvintól is több adományban részesült, valószínűleg Csővár is igy jutott kezére, ahol a század végén jelentős építkezéseket folytat. 94. Fülek várát is megszerzi a későbbiekben. Úgy tűnik, később felemelkedéséhez a királyi udvarban lát lehetőségeket: 1492-től Ulászló főkamarása, 1499-től pedig tárnokmestere. 95.

Azonban nem élvezhette sokáig Solymár tulajdonjogát. II. Ulászló ugyanis már 1496-ban elcserélte tőle a Zólyommegyei Végles váráért. A király oklevele részletesen felsorolja a vár tartozékait, Borosjenő részét, Páty felét, a pesti részen Szentlőrinc, Káposztás-keszi, Félegyház, Szele és György falvakat. A Corvintól kapott másik három falut: Rádot, Acsát és Szent-miklóst Ráskay megtartotta magának, ami érthető, közvetlenül határosak voltak a csővári uradalommal, ahhoz kapcsolhatta őket. A csere indokolásában Ulászló Solymár Budához való közelségét, pihenési és vadászati lehetőségeit, szép környezetét emeli ki. Kétségtelen hogy a várbirtok jelentős erdőségei alkalmas vadászati területet jelentettek a mindenkori birtokos számára. A birtok Kovácsi felé eső része pedig esetleg határos volt a híres nyéki királyi vadaskerttel. 96. Ulászló tehát megnövelhette a rendelkezésére álló vadászterületeket is, de nem járhatunk messze az igazságtól, ha arra is gondolunk, hogy elhatározásában fontos szerepet játszott az, amit már Zsigmondnál és Mátyásnál is megfigyeltünk: A Budához közel eső várat jobbnak látta - a még egyelőre nem túl hatalmas - emberétől saját tulajdonába venni. Solymár tehát ettől kezdve királyi vár. 97.

A vár felépülésétől kezdve Solymár falu annak tartozékaként szerepelt, jobbágyai a várnagy alá tartoztak. A XVI. szd. elején azonban több kisnemesi birtokos is feltűnik a falúban. 1511-ben bizonyos Zempleki Tamás és felesége végrendeletükben a Solymár falubeli “dómúm et curiam nobilitarem”, valamint ugyanitt réteket, szőlőt hagynak Zempleki Tamásra, Sámboki Adorjánra és néhai nemes solymári Bornemissza István leányára, Margitra. 1515-ben pedig egy felsőkovácsi birtokügyletnél szerepel királyi emberként Salmary Tamás, aki talán egyezik az előbb említett ifjabb Zempleki Tamással. Hogyan lettek e kisnemesek solymári birtokosok, nem tudjuk. 98.

II. Ulászló uralkodására nem volt jellemző a szilárd belső helyzet, halála után azonban az anarchia még tovább fokozódott. Ez Solymárt sem hagyta érintetlenül. Az 1518-as bácsi országgyűlés 14. articulusa arról intézkedik, hogy a főurak által erőszakkal kézbentartott királyi birtokok, többek között “oppidia Sámbok, Salmar et Kesző, cuntisque eorundem pertinentiis” a budai udvar fenntartására rendeltetik, és kezelésüket a budai gondnokra bízzák. 99. Solymár vonatkozásában az oppidum, mezőváros elnevezés azonban kissé túlzás lehetett. A főúr, aki Solymárt megszállva tarthatta, Podmaniczky János lehetet, aki ekkor testvéreivel együtt a környéken - Kisszántón, Hidegkúton és Felkeszin - volt birtokos, de Borosjenőn is volt szőlője. 100. A család szereplése a továbbiakban is tipikus példája a Mohács-körüli időszak magyar főnemesei magatartásának: Solymárt ugyan visszaadhatták - ugyanis ezután Thurzó Elek kincstartót látjuk birtokában, aki Lajostól, bizonyára jelentős pénzösszeg fejében kaphatta meg - de borosjenői erőszakos birtokfoglalásaik mellett a váruradalomról nem tudtak végleg lemondani. 1531-ben és 1539-ben ugyanis Szele, György és Félegyháza birtokok - volt vártartozékok – Podmaniczky János kezén tűnnek fel. Megszerzésükben bizonyára jelentős szerepet játszott az 1626. után választott két király közötti ügyes lavírozásuk. 101.

Solymárt Thurzó Elek sem bírta hosszú ideig, 1526-ban a vár - közvetlenül a mohácsi csata előtt - új tulajdonos kezére került. Nándorfehérvár eleste után Szerbia megmaradt részére is kiterjedt a török fennhatóság. A török ellenes érzelmű, Kragujevác vidékén birtokos Bakics Pál vajda ekkor került szoros kapcsolatba Tomori Pállal, II. Lajos déli főkapitányával. Tomori rendkívül nagyra becsülte Bakicsot, s amikor felmerült Magyarországra költözésének gondolata, legfőbb közbenjárója volt Lajos királynál. 1525-től szinte havonta írja az érsek leveleit Budára, melyekben kéri a királyt, adjon Bakicsnak letelepedésre alkalmas birtokot. Közben pedig a jó kapcsolatokkal rendelkező vajda már 1526 januárjában arról tudósítja a királyt, hogy a török Buda ellen készül. Burgic pápai követ levele szerint családjával, és 50 lovassal már ekkor Magyarországra érkezik, s ugyancsak ő számol be arról, hogy a király tárgyal a főurakkal a Bakicsnak átengedő birtokról. De még július 5-én is azt írja Tomori, hogy Bakics az ország felső vidékein kér helyet felesége, gyermekei és kísérete számára, hogy azokat ott elhelyezhesse, míg ő a végvidéken a király seregében harcol. Végre Lajos július 18.-an, néhány nappal hadbavonulása előtt, kiállítja okmánylevelét: Bakics Pálnak és testvéreinek, Törökországban a magyar király szolgálatában szerzett érdemeire való tekintettel, most, hogy Magyarországra költözött, a Thurzó Elek kincstartó által a királynak átengedett Solymár várát, egy Pilis megyei udvarházat, a Komárom megyei Bánhida városát, és a hűtlenné nyilvánított Hédervári Ferenc több más birtokát adja. 102.

A solymári vár, mely az eddigi királyi és főúri tulajdonosok lakásigényét semmiképpen sem elégíthette ki, birtoktársainak először szolgálhatott otthonul. Azonban biztos, hogy csak rövid ideig. Maga Bakics, Lajos seregében résztvett a mohácsi csatában, majd onnan megmenekülve Ferdinánd oldalára állt. Ferdinánd - miután elfoglalta Jánostól Budát és királlyá koronáztatta magát, 1828.-ban Esztergomban erősítette meg II. Lajos adományát. 103.

Bakics új birtokai nem jövedelmezhettek túl fényesen, tudjuk, hogy Alsókovácsi 1528-ban teljesen lakatlan. Valószínűleg - Borosjenőhöz hasonlóan - az 1526-ban Budát elfoglaló török portyázásainak eshetett áldozatul. Bakics el is adja 500 forintért várnagyának, Bakai Demeternek, aki még 1529-ben is igazgatja az uradalmat. 106. Ez derül ki Lamberg Kristóf leveléből, akit Ferdinánd, mint királyi fővadászmestert küldött Budára. Lamberg beszámol Bakics erdeinek vadbőségéről, s arról, hogy bár Bakai minden segítséget megígért a királyi parancs végrehajtásához - a vadászat megtiltása a nyéki vadaskert két mérföldes körzetében -de nem bízik benne. 105. Bakics kortársaihoz hasonlóan - más jövedelemforrások után néz: Pesti kereskedőket fog el, vagy éppen Márévárát foglalja el Várdai Mihálytól, sőt itt 1526 után jelentős építkezéseket is végeztet, nem kizárt tehát, hogy sokszor itt is lakott. 106.

1529-ben azonban fordul a kocka: János király török segítséggel elfoglalja Budát, és haláláig birtokolja. Ferdinánd ostromai eredménytelenek maradnak. Bakics Bécs védelmében a szerb hadak vezére, családja azonban elveszti Solymárt. János király 1531. január 25-én kelt oklevelében - hangsúlyozva a város polgárainak iránta tanúsított hűségét - Solymárt “kőből épült erősségében együtt, valamint Kiskovácsit és Páty felét - azaz az eredeti, XV. szd. eleji váruradalmat - Budának adományozza. A főváros ezzel - történetében először - a jobbágyfalukat birtokló városok közé lépett. Kubinyi András feltételezi, hogy ez valószínűleg könnyített valamit a város egyre súlyosbodó gabona-ellátási gondjain. De nem tartja kizártnak, hogy az adomány az uralkodó érdekeit szolgálta. “ A solymári vár közel feküdt a fővároshoz, annak mintegy előretolt bástyáját alkotta. János számára tehát igen fontos volt, hogy megbízható kezekben legyen. Gondolva a főurak megbízhatatlanságára, biztosabbnak látszott, hogy az ostromban kipróbált hűségű budaiak kapják meg.” 107. Tehát Zsigmond, Mátyás, Ulászló után János is arra törekedett, hogy az esetleg számára veszélyt jelentő vár ellenőrzés alatt legyen!

Forrásaink ezután elhallgatnak a várról. János minden bizonnyal érvényesíteni tudta akaratát, a másik párt igényjogosultja, Bakics pedig 1537-ben Vivkovca és Diakovar között életét vesztette egy török elleni csatában. 108.

A jellegzetes késő-középkori feudális vár, melynek történetét itt végigkísértük, az ágyúra épülő törökkori harcok követelményeinek már nem felelt meg. A Budát 1541-ben, Esztergomot és Visegrádot 1543-ban elfoglaló török már nem találta alkalmasnak a várat céljaihoz. Inkább a szomszédos Vörösváron és Zsámbékon új várakat emelt, melyek Esztergommal és Csókakővel együtt képeztek védővonalat, és egyúttal természetesen terjeszkedési bázist, a magyar területek felé.

A vár ezzel befejezte pályafutását, valószínűleg felgyújtották, megkezdődött pusztulása. A harcok következtében környéke szinte teljesen elnéptelenedett: Solymár, Kovácsi, Borosjenő, Kandé, Caba, Páty, Tinnye, Telki kivétel nélkül puszta, az 1580-as évek török adóösszeírásai szerint. 109.

A XVII- szd.-ban a solymári uradalmat a Wattay-család kapja meg. A falut azonban szerb. majd német telepesek csak 1714. körül kezdik benépesíteni. A Wattay-család egyik összeírásában, 1710-ben még említik a vár szép - valószínűleg kváderkövekből rakott - ciszternáját. 110. A következő időszakban a várromok azután kőbányának szolgáltak, annál is inkább, mert a Várhegy oldalán egyszerűen le lehetet csúsztatni a kidöntött - sőt, kiszedett - falakat. Bél Mátyás 1737-ben még jelentős rommaradványokról számol be, melyeket tévesen Mátyás vadászkastélyának tart, erre vonatkoztatva Oláh Miklós és Bonfini Nyékről szóló beszámolóit. Ez a felfogás ma is él, és innen eredhet a Várhegy Mátyásdomb elnevezése is. 111.

A falu lakói a múlt században már szinte minden felszíni maradványt eltüntettek. 1805-ben, minden bizonnyal kőanyagának kitermelése során, egy ezüst csutora került elő a ciszternából, mely a birtokos Marczibányi Istvántól a Jankovich gyűjteménybe került, majd a Nemzeti Múzeumban nyomaveszett. 112.

A múlt század közepétől a monográfusok Szent István-kori erdőirtóktól, bajor eredetű várról írnak sok más, hasonlóan minden alapot nélkülöző adat ismétlése mellett. A romok pusztulását az 1916-17-ben itt folytatott erődítési munkák tetézték be, így 1928-ban, amikor dr. Valkó Arisztid kutatásait megkezdte, a községi legelőnek használt Várhegyen, a középkori várnak szinte semmi nyoma nem látszott. 113. ”

A szakdolgozat ezután az ásatási napló alapján részletesen beszámol az ásatási munkákról, talált leletanyag részletes leírásával. Mivel ez a rész igen hosszú és a nem szakember olvasó részére kevésbé érdekes, ennek ismertetésétől eltekintettem.

Összegzés

A magyar várakat a kutatás eddig főleg építészeti és hadászati szempontból vizsgálta. Az alaprajzi elrendezés - a tornyok, kapuk, épületek, falak formája és elhelyezkedése alapján Gerő László egy fejlődési sort állított fel. Ennek tagjai - a támadás fejlődésének megfelelően - egyre aktívabb védelemre lettek volna képesek. 253. A kifejezetten történeti célú vizsgálat azonban háttérbe szorult, a csak az elmúlt években történtek meg az első lépések a középkori várak történeti szerepének és jelentőségének meghatározására. 254.

Nagymértékű pusztulásuk és többszörös átépítéseik miatt váraink többségénél azonban sem az építés és hadtörténeti, sem pedig a történeti kutatás nem lehet eredményes régészeti feltárások nélkül. Építésükről, átépítéseikről, pusztulásukról, az itt folyt élet tárgyi emlékeiről sokszor csak az ásatások szolgáltathatnak megbízható adatokat.

A középkori Magyarországon épült várak funkcióban és formában igen változatos képet mutathattak. Ezek elválasztására és meghatározására volna szükség ahhoz, hogy váraink történeti szerepéről helyes képet kapjunk. A kutatás mai állásánál azonban még ez nem lehetséges, hiszen pl. a XV. szd-ban ismert kerek száz dunántúli vár közül csupán nyolcnak régészeti építési-történeti feldolgozása készült el. 255. Arra van tehát szükség, hogy minél több várról álljanak rendelkezésre a kutatási eredmények és a történeti forrásként is kiaknázott leletanyag. Az írott források összegyűjtésével és elemzésével párhuzamosan nyílik azután lehetőség váraink életének rekonstruálására, funkcióinak megállapítására, és igy érhető el az is, hogy a történettudomány számára közvetlenül hasznosítható eredményhez jussunk.

A solymári vár vizsgálatával ehhez a munkához szeretnénk hozzájárulni. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy várunk esetében a várható eredményeket erősen korlátozza, hogy falainak legnagyobb részét elhordták, területét többszörösen megbolygatták.

A régészeti anyag áttekintéséből kiderült, hogy a vár XIV. szd-i építését az okleveles adatok mellett főleg az itt előkerült karcolt és hornyolt díszítésű házikerámia-anyag bizonyítja. Annak eldöntésére azon-ban nem alkalmas, hogy vajon a Lackfiak már 1360-70. körül, vagy pedig csak 1382. után építették-e fel erődítményüket.

A 80 m hosszú, 30 m széles dombtetőn felépült várat, nyújtott ellipszis alakú köritőfal övezte. É-on, nagyjából a vár közepén enyhén lejtős terepre épített lakóépület - palota - támaszkodott belülről a köritőfal-hoz. A domb legmagasabb, K-i részén pedig egy négyzetes öregtorony állt, az övezőfaltól függetlenül. A várudvar D-i oldalán egyszerűbb melléképületek húzódtak és itt volt a vár ciszternája is.

A 17×9 m-es lakóépület egy nagyobb pincehelyiségből, és egy felette elhelyezkedő - egy vagy több-osztatú - lakóhelyiségből állt. Lehetséges, hogy volt egy további szintje is, az épületből azonban a pince maradványain kívül csak a D-i oldalon maradt meg két keskeny helyiség kevés fala. Közülük a Ny-i a várudvarról a lakóhelyiségbe vezető lépcsőt foglalhatta magába, a K-i pedig egy, talán galériás megoldású előtér lehetett. A síkfödémes pince élszedett szárköves egyszerű bejárata K-ről nyílott, ide lépcső vezethetett le a váravarról. A pince szellőzőablakai K felé, valamint a lépcső és az előtér alá nyílottak. Az É-i falban, mely tehát egyúttal a várfal is volt, valószínűleg egyik szinten sem voltak ablakok. A felső rész gótikus nyíláskereteiből csak egy konzolos töredék ismert. Az épület magasságát természetesen nem tudjuk rekonstruálni, de a várfal É-i oldala mellett talált nagymennyiségű zsindelyszeg arra enged következtetni, hogy tetőzete legalább a várfal koronájáig ért.

A meszes habarccsal falazott kőből köritőfal és lakóépület valószínűleg a legelső építkezés eredménye. A várfal 1,5 a lakóépület falai 1 m vastagságúak. Gerő László szerint XIV. szd-i várfalaink nagyjából egyformaméretűek voltak, az 1,6 m-es vastagsághoz 8 m falmagasság és további 2 m védőkárpit tartozott. 256.

Nehezen állapítható azonban meg a 7×7 m-es torony építési ideje. Falazóanyagában ugyanis igen sok téglát találtunk. Ez érthetetlen, ha a külső fallal és a lakóépülettel egyidős, viszont az is nehezen képzelhető el, hogy a vár legmagasabb ás legtámadhatóbb pontján ne állott volna az első időszakban védőmű. Nem tudjuk, hogy az általában a XV. szd. második felében feltűnő kulcslyuk alakú lőrés egyidős-e a toronnyal. A toronynak a XV. szd. első felében már állnia kellett, ugyanis a század vége körüli időkben Ny-i sarkait egy-egy fallal hozzákötötték a körítésfalhoz. Ezzel lerekesztették a vár K-i felét, azaz egy második védőfalat alakítottak ki a legveszélyesebb K-i oldalon. Ez már az ágyuk korára utal.

A toronynak előkerült a földszinti bejárata, de nem tudjuk, hogyan lehetett feljutni a felső szintekre. Gyenge alapozásaik tanúsága szerint a D-i várfalhoz támaszkodó melléképületek, hevenyészet építmények lehettek.

A vár pusztulása miatt egyik legfontosabb részét, a bejáratát nem lehet teljes biztonsággal megállapítani. A legvalószínűbb elképzelés, hogy az É-i oldalon, a lakóépülettől Ny-ra húzódó várfalba volt egyszerűen bevágva. Erre a belső oldalon itt feltárt nagyméretű gödör utalhat, amely a megfigyelések szerint esetleg egy - szokatlanul nagy - belső farkasverem lehetett. Ezt ívelte volna át a kapu hídja és innen nyílt volna a fő bejárás is a lakóépületbe. A D-i támfala mellett feltárt szemétgödör a XV. szd. második felében itt folyt építkezésekre utal.

A várba K-ről érkező út tehát - valószínűleg a széles sáncárok felett feltételezet hídon át - az É-i oldalon futott volna a kapuig. A kaput külön torony nem védte volna, hanem csak az épületből lehetett volna ellenőrizni. Ugyanígy a vár Ny-i végén is maga az ívesen forduló fal szolgált védőműként.

A lakóépületet a XV. szd. végén reneszánsz stílusban átépítették. A felső helyiségeket egyszerű ajtókkal és ablakokkal látták el, és ekkor épült talán a pince hevederíve is. Nem kizárt az sem, hogy ekkor az É-i falba is vágtak ablakokat. Nem tudjuk hova kötni azt a néhány nagyobb nyíláskeretet, amely a várudvarról került elő.

A fentiekből elég hiányosan rekonstruált vár középkori váraink között a legegyszerűbbek közé tartozott. A XIII-XV. szd-i várépítkezésekre mindenütt egyformán érvényes Gerő László megállapítása: védelmi berendezésük, alaprajzi elrendezésük mindig a tereptől függ, alaprajzi hasonlóságot hiába keresünk közöttük. 257. Várunk is a legnagyobb mértékben alkalmazkodott a terephez, védőművei jól szolgálhatták a jelentőségének megfelelő védelmet.

Az alaprajzi elrendezésnél sokkal fontosabb következtetéseket vonhatunk le a lakóépület formájából és méreteiből. Feltárt XIV-XV. szd-i váraink közül csupán Máréváron találunk hasonló méretű lakóépítményt, palotát. Kisnána, Simontornya, Boldogkő, Várpalota, Sárvár lényegesen nagyobb és tagoltabb lakóépülettel rendelkezett ebben a korban, nem is említve Gyula, Kőszeg, Nagyvázsony palotáit. 258. Márévár jó párhuzamot szolgáltat az egyszerű, falba vágott kapuhoz, a várfalhoz támaszkodó nyeregtetős, földszintes melléképületekhez is. Az öregtorony leginkább a cseszneki vár különálló XV. szd-i tornyához hasonlóan képzelhető el. 259.

A régészeti leletanyag tanúsága szerint a lakóépület felső helyiségeinek falai festetek voltak, a padlót lapos téglákkal burkolták, a szélesebb reneszánsz ablakokon ólomba foglalt üvegkarikák engedték be a fényt, a vár utolsó korszakában. A fűtést csupán itt szolgálhatta egy vagy két csempéből rakott kályha, másutt csak a legolcsóbb szemeteskemencéket, szemetes-kályhákat használták.

Bár a jó minőségű fazekakat, lábasokat, poharakat, kancsókat minden korszakból megtaláljuk, a konyhai, de főleg az asztali edények választéka szerény háztartásra vall. A legmagasabb igényeket néhány kőcserép és üvegpohár elégítette ki, de ezek sem voltak ritkaságot a XV. szd-ban. Az előkerült állatcsontok arról tanúskodnak, hogy a szarvasmarha, sertés és más háziállatok húsa mellett a vadhús csak ritkán szolgált a várnép eledeléül. 260.

A fegyver és lószerszám-leletek jól felszerelt őrségről tanúskodnak, a vár védelmét számszeríjjak, szakállas puskák, sőt később talán még kisebb ágyuk is szolgálták. Az eszközök jelentős része személyes használati tárgy volt, de a szekerce, fúrók, vésők és a sarlók alapján egy jelentősebb családságra kell gondolnunk, amely minden munkát elvégzett a várban, sőt a vár kertjében, szántóin is dolgozott. 261.

Összevetve a régészeti eredményeket az írott források adataival, megállapíthatjuk, hogy a solymári vár a XIV-XV-.szd.-i feudális várak egyik érdekes, általában mindeddig kevéssé kutatott típusát képviseli. Az építésétől pusztulásáig mindig a legjelentősebb főurak vagy a királyok kezén szereplő erősség a hozzátartozó várbirtokkal együtt a feudális hatalom egyik fontos kifejezője, bázisa volt a királyi székhely közelében, egy igen fontos út mellett.

A vár szinte egy kisebb településként fogható fel, mely azonban szinte sohasem szolgált előkelő tulajdonosai lakásául, azok más váraikban jóval nagyobb és gazdagabb palotával rendelkeztek. A vár élén familiárisok, az általában középnemesi eredetű várnagy állott, aki a vár fenntartását szolgáló kisebb uradalom irányítását is végezte. A kis lakóépület, szerény berendezésével csak a várnagyok igényeit elégíthette ki. A várnép, mely katonákból és cselédségből, szolgákból állt, a várudvar egyszerűbb építményeiben lakott. Itt helyezkedtek el a konyha és más helyiségek, ide és a pincébe hordták az uradalom terményszolgáltatását, bevételeit.

A főúri lakóvárak reprezentációs tartozékait - pl. a kápolnát - tehát nem találjuk meg, de ezekre a kis várakra is jellemző lehetett az, hogy az új birtokos illetve várnagya - általában a lakóépületekben - új építkezésekkel örökítette meg emlékét, jelezte birtokbavételét. Igy a XV. szd. végére - sok más várhoz hasonlóan - a solymári vár is egyre inkább lakályosabb, kastélyszerű lett. 262.

A XVI. szd. új történeti körülményei között azonban már nem tudta betölteni hivatását, helyzete miatt katonai jelentősége minimálisra csökkent és erre sem volt alkalmas, hogy átalakítsák tűzfegyverekkel is számoló erősségé. A régészeti és történeti adatok együttes bizonysága szerint a XVI. szd. közepén megszűnt a várban az élet. 263.

Jegyzetek

1./ Jablonkay Pál: Solymár földrajza Bp. 1935.

2./ Valkó A. Feltevései az Ördöglyuk barlang valamint a Várhegy paleolitikus ill. neolitikus lakottságáról nem bizonyíthatók. - ld. Valkó 1941.

3./ Kocztur Éva leletmentése. 1970. ld. Régészeti Füzetek S.I. 1971; Valkó 1974. 59.

4./ Torma I. meghatározása. Részben saját, részben pedig Tettamanti S. terepbejárása a régészeti topográfia számára. Az adatokért Tettamanti Saroltának mondok köszönetet.

5./ Bóna István: Die mittlere Bronzezeit Ungarns und ihre südöstliche Beziehungen. Bp. 1975. 51- 75.

6./ VALKÓ 1932. 179; VALKÓ 1941. 100 - valamint a feltáró szíves szóbeli közlései alapján.

7./ Solymár-várásatás 1973, 1974, 1975. Dokumentációk a MNM Régészeti Adattárában.

8./ VALKÓ 1939; VALKÓ 1941. Tompa F: 25 Jahre Urgeschichtforschung in Ungarn. Bericht der Rőmisch Germanischen Komission Bd. 24-25. 80.

9./ Bóna im. 59, 78.

10./ Ásatási dokumentáció, 1974.

11./ Idézve: VALKÓ 1939-ből; ld. még VALKÓ 1941. 99. VALKÓ 1974. 59.

12./ VALKÓ 1941. 100-101; Tompa im. 80, 88.

13./ A leletanyag: VALKÓ 1939, 5. k.; Tompa im. 24. t. VALKÓ 1974. 4. képt. - az anyag többsége Valkó A. védett magángyűjteményében, az 1972 óta előkerült leletanyag a solymári Helytörténeti Gyűjteményben.

14./ Az anyag a Helytörténeti Gyűjteményben.

15./ Archeológiai Közlemények IV.(1864) 169. o.

16./ Arch. Ért. 1869; VALKÓ 1932. 178; VALKÓ 1939.

17./ Archeológiai Közlemények XI / 1877/ 3-4. Pest megye régészeti emlékei III .= Pest megye Műemlékei I. 41.

18./ VALKÓ 1932; VALKÓ 1939.

19./ Sz. Burger A.: Collegiumi kőfaragóműhelyek Aquincumban. Bud. Rég. XIX. / 1959/ 18. 15.k.

20./ Erdélyi Gizella: A római kőfaragás és kőszobrászat Magyarországon Bp. 1974. 85-91. Kép: VALKÓ 1974. 4. képt.

21./ Erdélyi im. 106-108; 147 - 151. k.

22./ VALKÓ 1939; VALKÓ 1974; fénykép: VALKÓ 1937. 6. k.

23./ Tettamanti S. leletmentése a Béke u. 1. alatt. Terepbejárás anyaga részben a Szentendrei Múzeumban, részben a helyi Helytörténeti Gyűjteményben.

24./ Kocztur Éva leletmentése ld. 3. jegyzet.

25./ Nagy Tibor: Budapest Története I- Bp. 1972. 120.

26./ Soproni im. 40-41.

27./ Régészeti Füzetek S. I. No .25 / 1972; No- 26/ 1973/ 65; No- 27./ 1974 /, No. 28/ 1975 / 82;

28./ Nagy T. im. 209-210.

29./ Annak tudatában, hogy egyrészt nemcsak ezekben a Falvakban laktak szolgáltatónépek, másrészt pedig, hogy létük csak ott vitathatatlan, hol oklevélhely is bizonyítja ezt. Ez utóbbi csak 10 % - Heckenast Gusztáv: Fejedelmi /királyi / szolgálónépek a korai Árpád korban Bp. 1970- 8-12.

30./ Heckenast im. 15-79.

31./ Györffy Gy.: Kurszán és Kurszán vára. Bud. Rég. XVI. 9-36. Nagy T. im. 210.

32./ Heckenast im. 33.

33./ Makkai László: Pest megye története IV. = Pest megye m. emlékei I. 67. - ő XI- XII. szd-i telepeknek tekinti.

34./ Zsolnai László: Vadászatok a régi Magyarországon Bp. 1971. 9. és l. jegyzet, 212.

35./ Zolnai im. 175.

36./ Ezekből maradtak meg a kiváltságolt királyvadászok: Zolnai im. 91-93, 178-189.

37./ László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete Bp. 1944. 307.; Zolnay im. 26-27. 213.

38./ László im. 308? Zolnai im. 91 - a sólymos vadfogás, a sólyomnevelés leírása, II. Frigyes és Albertus Magnum valamint Magyar László solymászkönyveinek ismertetése: László im. 309; Zolnai im. 86-90.

39./ Zolnay im. 213 - 259.

40./ Heckenast im. 82 - 86.

41./ Makkay im. 73.

42./- Karácsonyi János: A magyarnemzetségek a XIV. századközepéig I. Bp. 1901. 143.

43./ Karácsonyi im. 144 - 145.; Bártfai Szabó László: Pest megyei történetének okleveles emlékei 1002 - 1599. Bp. 1938. 6.; VALKÓ 1967.; 70. Az oklevél: O. L. Dl. 604.

44./ Szabó István: A prédium. Jobbágy-parasztok tanulmánykötet. Bp. 1976. 61-82; uő: A falurendszer kialakulása Magyarországon Bp. 1966. 47 - 50.

45./ Makkai im. 72.

46./ Bártfai Szabó im. 23.

47./ Anjou-kori Okmánytár III. 355; VALKÓ 1950.

48./ A terepbejárási anyag a Helytörténeti Gyűjteményben, az ép fazék Valkó A. gyűjteményében.

49./ Pest megye műemlékei II. 47. - valamint dr. Jablonkay István és dr. Valkó Arisztid szíves szóbeli közlései.

50./ Az adatok Makkai im. 72-77? Pest megye műemlékei I. és II. - az egyes falvak felsorolásánál, Heckenast im.; Gárdonyi Albert: Óbuda és környéke a középkorban. Bud. Rég. XIV. 574-75; Bártfai Szabó L. im. 29; 360, 374; Kubinyi András: Budapest története a későbbi középkorban Buda elestéig, Budapest Története II. Bp. 1972. 27-28. — A Szélhegyre: Régészeti Füzetek S. I. No. 28. 134. - ez a boroni templommal együtt Tettamanti S. ásatása, akinek ezzel kapcsolatban szíves tájékoztatását ezúton is köszönöm.

51./ Ajoukori okmánytár VI. 371.; Bártfai Szabó im. 65? Makkai im. 76 - feltételezése, hogy ekkor Páty fele is a Lackfiak kezére kerül, nem bizonyítható. ld. később.

52./ ZSO I. 165.

53./ Fügedi Erik: Középkori várak-középkori társadalom = Várépítészetünk. Szerk. Gerő 1. Bp. 1976. 63-66, 68.

54./ Csánki Dezső: Magyarország történeti földrajza a Hunyadiak korában I. Bp. 1894. 3.; Makkai im. 77-78- Jó példa ette, hogy mit jelentett az, amikor Csák Máté Visegrádot birtokolta hosszú ideig. Makkai szerint a főurak inkább az említett központokban szereztek maguknak házat.

55./ IV. Béla várépítési rendeleteire: Fügedi im. 68.

56./ Kiss Ákos: Aynard várának egykori helye. Arch. Ért. 1961. 122-24; Makkai im. 77.

57./ A névadó kerekegyházi Lack még csak Csanád környéki középbirtokos és 16 évig székely ispán. Öt fia azonban katonai érdemeiért - Lajos szinte minden hadjáratában résztvettek - hatalmas adományokhoz és méltóságokhoz jutott. Különösen István jelentős, haláláig /1353/ többek között főlovászmester tárnokmester, erdélyi vajda, horvát bán és közben Lajos nápolyi hadvezére. De fiai sem maradtak méltatlanok apjukhoz.

58./ Itteni palotaépítkezésekről az új kutatások alapján Lócai Erzsébet: előzetes jelentés a simontornyai várban végzett építésrendészeti kutatásokról Arch. Ért. 1974. 127-138; uő: Simontornya. Várépítészetünk. Bp. 1976. 245-250.

59./ A Simontornyához hasonlóan mocsaras folyó-ártérre épült XIII. szd.- eredetű vár csekély maradványai még állnak a község szélén.

60./ Tátikáról és Rezitől: Iványi-Sági-Takács: Hegyesd, Tátika, Rezi, Bfüred, 1961. A Lacfiaktól és birtokaikról: Karácsonyi im. 170-76. és Homan-Szekfű: Magyar történet II. é.n. 82, 301 - 304.

61./ Homan-Szekfű im. 303 - 307.

62./ Hóman-Szekfű im. 301.; Fügedi im. 75.

63./ Hóman-Szekfű im. 313 - 326

64./ Igy pl. a Cudarok ónodi várépítésükhöz csak utólag szerezték meg a királyi hozzájárulást - Fügedi im. 79.

65./ ua. 65, 78.

66./ ua. 72 - B. Szathmáry Sarolta úgy véli, hogy a tatai vár építését is Lackfi nádor kezdte volna. Erre írásos adat nincs, és a csak megemlített XIV. szd-i leletek nem meggyőzőek. Amennyiben azonban mégis bebizonyosodna, akkor Komárom, Tata és Solymár szinte egy vár-láncolatot képezett volna az ország szívében. Ez a solymári vár szempontjából a második lehetőséget támogatná, hisz Tata csak 1387-ben került Lackfi- kézre. Engel Pál történeti forrásai alapján Zsigmondhoz köti Tata építését, 1397 - 1412 között - ld. Engel Pál: a Magyar világi nagybirtok megoszlása a XV. SZD-BAN. i. Egyetemi Könyvtár Évkönyvei 1968. 356- / továbbiakban Engel im. I./

67./ Hóman-Szekfű 350.

68./ Fügedi im. 78.

69./ ZSO I. 529; Makkai im. 89.

70./ ZSO II/1. 112.; Bártfai Szabó 111-118; Makkai im. 89.

71./ ZSO II/1. 355.

72./ ZSO II/1. 381.

73./ ZSO II/2. 232.; Bártfai Szabóim. 125.

74./ Fügedi im. 75-76, 79.

75./ Makkai im. 89.

76./ Bártfai Szabó im. 168-69.

77./. Csánki im. I. 4.; VALKÓ 1932; VALKÓ 1949.

78./ Hóman-Szekfű 419-421.

79./ Engel im. I. 349.

80./ Jó példa erre a Rozgonyi család különböző ágainak szereplése: Engel im. I. 345-46-

81./ Bártfai Szabóim. 183.

82./ Engel im. I. 345-350.; Makkai im. 89.

83./ Engel im. I. 350.

84./ Bártfai Szabóim. 208.

85./. ua. 148.

86./ Siklós: Czeglédy Ilona: Siklós. Várépítészetünk, Bp. 1976. 2235-242; Pámer Nóra: Csesznek. ugyanott 120. Dévény: Veronika Plachá: Devin. III. Int. Kongress fűr alswische Arch ä ologie Nitra, 1975. 11.

87./ Engel im. I. 350; Fügedi im. 79.

88./ Bártfai Szabó im. 215.

89./ Bártfai szabó im. 250; Kubinyi im. 27. a solymári várnagyok gyakori csabai hatalmaskodásai talán arra is utalnak, hogy a várbirtok határos volt az apácák birtokával.

90./ Csánki im. I. 4.

91./ Engel Pál: A magyar világi nagybirtok megoszlása a XV. században II. Egyetemi Könyvtár Évkönyvei 1970. 198-301. / továbbiakban Engel im. II./ Fügedi im. 79.

92./ Engel im. II. 302.; Schönherr Gyula: Hunyadi Corvin János Bp. 1894. 30 - Balogh Jolánnal szemben, Solymár a Garai és nem a Maróthy-örökséggel jut Corvin kezére - Balogh Jolán: A művészet Mátyás király udvarában I. Bp. 1966. 261.

93./. 1490-ben még Corviné, mert szerepel a farksalaki szerződésben birtokaként: Bártfai Szabó 298. A birtok Ráskaynak való eladásáról egy, a XVI/XVII. szd. fordulóján lezajlott perből értesülünk. De eszerint II. Ulászló 1499-ben erősítette volna meg Corvin oklevelét. Viszont II. Ulászló oklevele, melyben most ő maga szerzi meg, 1496-ban kelt, bár Engel ezt 1499-re keltezi!

94./. Az erre vonatkozó adatok még közöletlenek. Az ehhez kötelező feliratos, címeres kőanyag a penci Falumúzeumban, Jakus Lajos csővári tereprendezéséből.

95./ Ráskayre: Engel im. II. 292.; Schönherr im. 118, 151. Kubinyi András: A budai vár udvarbíró hivatala. Levéltári Közlemények 1964. 94.

96./ Ld. a 93. jegyzetet, a vadaskertről: Zolnay im. 162-166. A vadaskert határainak elhelyezkedése alapján nem biztos a közös határ, hiszen többek között itt Találjuk Hidegkút községet.

97./ Az oklevél: Bártfai Szabó: im. 309; VALKÓ 1966.

98-/ Bártfai Szabó im. 329, 347; Gárdonyi im. 589.

99./ Corpus Iuris Hungarici. Milleneumi kiadás. 1000-1895. 760-61.; VALKÓ 1949.

100./ Máriássy Béla: A magyar törvényhozás és Magyarország története II. Győr, 1887. 81. ; Bártfai Szabó im. 338, 272.; Kubinyi András. Budapest története a későbbi középkorban Buda elestéig. Budapest Története II. Bp. 1972. 27-28.

101./ Bártfai Szabó im. 366, 372, 376, 377, 381.

102./ Thallóczy-Áldássy: Magyarország és Szerbia közötti összeköttetések oklevéltára 1198-1526. Monumenta Hungarica Historica XXXIII. 360-373.; Szentkláry Jenő: Bakics Pál., II. Brankovics György és Csernovics Arzén. Századok, 1910. 272.

103./ Bártfai Szabó im. 371.

104./ uo. 371.

105./ Thallóczy Lajos: Lamberg Kristóf, I. Ferdinánd király fővadászmestere Budán. Magyar gazdaságtörténeti Szemle I. 1894, 117 - 121.

106./ Kubinyi A.: Budapest története a későbbi középkorban Buda elestéig Budapest Története II. Bp. 1972. 203.; Magyar Műemlékvédelem II.(1959-60.) 117-126-; UŐ . Márévár. Várépítészetünk 199-204.

107./ Kubinyi András: Budapest története későbbi középkorban Buda elestéig Budapest története II. Bp. 1972. 212 - 213.; Bártfai Szabó im. 375.

108./ Szentkláray im. 272.

109./ Makkai im. 98.; VALKÓ. 1932.

110./ Makkai im. 129.; VALKÓ 1974. 61.

111./ Matthias Bél: Hungariae... Sect. II.; VALKÓ 1932.

112./ VALKÓ 1967. 131.

113./ Korábbi irodalom: VALKÓ 1932. 178. oldalon, VALKÓ 1974. 61.

253./ Gerő László: Magyarországi Várépítészet Bp. 1955. legújabban: Várépítészetünk, Bp. 1976. bevezető-tanulmánya 9.44. - Csorba Csaba: A magyarországi várkutatás története. MTA II. oszt. Közleményei 1975/l.

254./ Fügedi im, Csorba im, valamint uő: Adattár a X-XVII; szd-i alföldi várakról és várkastélyokról. Déri Múzeum Évkönyve 1972.

255./ Fügedi im. 66.

256./ Gerő László. Magyar Várak Bp. 1968. 74. - bizonyítóanyagot nem sorol fel.

257./ uo. 21.

258./ Várépítészetünk. Bp. 1976. megfelelő fejezetei alapján.; G Sándor Mária: Adatok Márévár építéstörténetéhez. Műemlékvédelem 1966. 87-92.

259./ Koppány Tibor: Csesznek vára Bp. 1962. 21. k.

260./ Az állat csontanyag feldolgozása folyamatban van.

261./ Régészeti leletanyag alapján hasonló megállapításra jutottak Fehérkő várának kutatói is: Koppány- Sági: a kereki Fehérkő vára. Kaposvár, 1967.

262 Fügedi im. 82 - 83.

263./ Az előkerült 1561-es pénz - jó rétegmegfigyelések hiányában - nem lehet perdöntő a vár pusztulásának kérdésében, hisz egymaga nem bizonyítja azt, hogy a várat régi funkciójában használták tovább. Kései jellegű hazai vagy török kerámia a várból nem került elő.