Budapest ostroma

Ez az idŰszak Solymár történetének sötét korszaka. 1944. karácsonyának másnapján, a fŰvárost bekerítŰ szovjet csapatok Solymárt is megszállták. A községbe a lehetŰ legrosszabb úton, Nagykovácsi községbŰl a Zsiroshegyen keresztül érkeztek. Ebéd után, úgy két óra tájban fokozatosan erŰsödŰ zaj közben, megláttuk a Törökkútforrás felŰl érkezŰ elsŰ szovjet katonákat, akik hosszú sorban mentek tovább a falú irányába, a házakból félénken leskelŰdŰ lakosokkal nem törŰdve. Az akkor 4000 lakost számláló községben, állandóan váltakozva mintegy 10,000 orosz katona volt elszállásolva. A legnagyobb részük a lakossággal közös házban lakott, s így állandó szoros kapcsolat alakult ki a lakosok és a megszálló hadsereg között. ErrŰl az idŰszakról mindenkinek megvan a saját tapasztalata. Én csak a magam által látott és átélt eseményekrŰl, a konkrét emlékeimrŰl beszélhetek.

Tény, hogy a háború végsŰ szakaszában a lakosság el volt szegényedve. A mindenre kiterjedŰ élelmiszer jegyrendszer miatt, jelentŰs élelmiszer tartalékkal nem rendelkezett. A megszálló szovjet csapatok utánpótlási nehézségekkel küzdöttek, hiszen északon és délen is a Dunán keresztül tudtak utánpótláshoz jutni, ami akkor a háborús események miatt nem volt könnyű feladat. Nyilvánvaló volt, hogy a helyszínen található élelmiszerhez nyúltak. A kiadott parancs miatt a lakossággal jó viszonyt kellett fenntartani, de a szükség a lakosságnál lévŰ élelmiszer megszerzésére is kényszeríttette Űket.

Mint már említettem, a község legszélsŰ házában laktam, anyámmal, nagyapámmal és húgommal. Mivel a szomszédok egyedülálló asszonyok és gyermekek voltak, (a férfiak a fronton voltak) három háznak a lakói, érthetŰ okokból otthon féltek, szintén nálunk tartózkodtak, ott is aludtak. Magunk meg a szomszédaink a ház konyhájában és kisebbik szobájában tartózkodtunk, mert a nagyobb szobát korábban magyar katonák vették igénybe.

A község megszállása napján a szovjet katonák házról - házra járva vizsgálták át a községet, német katonákat keresve. Hozzánk úgy este 10 óra tájban jöttek be, lövésre kész fegyverekkel, német katonákat keresve. A nálunk talált magyar katonák megadták magukat, ezeket aztán más elfogott magyar katonával együtt sorbaállitották, és kísérettel az erdŰn keresztül Nagykovácsi felé indították el.

Rövid idŰ után, vagy tíz szovjet katona érkezett, és beszállásolta magát a magyar katonák által elhagyott szobába. Az istállótetŰ egy részén leszedték a cserepeket, és ott géppuskaállást alakítottak ki, a nyugatra fekvŰ erdŰ felé. A szomszédos Törökkút utca végén lévŰ kertekbe több ágyút állítottak fel, Budapest irányába, majd az ágyukat vontató lovakat behozták a kertünkbe. A szénapadlás fából készült oldalát leverték, majd a keletkezett résen keresztül szénát szórtak a lovaknak. Régi szokás szerint a ház eresze alatt végig kukorica fonatok lógtak, azok egy részét leszedték és a lovak elé dobták, a lovakra bízva a lemorzsolást. Szerencsére sürgŰs parancs érkezett, mire a lovakat befogták az ágyúk elé és elvonultak.

A beszállásolt katonákkal a házban lévŰ civilek csakhamar megbékéltek, részben, mert az emberek féltek tŰlük, mert az oroszokról elŰzetesen terjesztett rossz híresztelések sem voltak biztatóak. Szerencsésebbek azon házak lakói voltak, ahol szovjet katonák voltak elszállásolva, mert ez a tény a lakókat megvédte, az egyébként külön randalírozó katonáktól. A nyelvi nehézségeket mutogatással hidaltuk át, majd lassan a legfontosabb szavakat is megértettük.

Szívesen vették, mikor az asszonyok felajánlották, hogy fŰznek nekik. Nem akarták, hogy a saját tyúkjainkat vágjuk le, hanem megígérték, hogy hoznak tyúkokat. Ilyen ígéreteket más házaknál is tettek a vendég katonák, azok sem fogadták el a háziak tyúkjait, hanem, mikor a nálunk elszállásoltak távol voltak, hozzánk jöttek tyúkokat szerezni. Ilyen együttműködéssel a háziak és a beszállásolt katonák közötti viszony nem romlott, mert a környék tyúkállománya megoldotta az utánpótlási nehézségeket.

Amikor az aprójószág a környéken már elfogyott, megjelent egy katonai autó és bejelentették, hogy megveszik az ólban lévŰ hízott disznót, aminek a vágására a közel jövŰben került volna sor. A disznót lelŰtték és elvitték, de elŰzŰleg kifizették 1000 pengŰvel, a szovjet hadsereg által kibocsátott papírpénzzel. Ugyanúgy jártunk a tehénnel is. Ezért a községházáról kiküldött polgárŰrrel jöttek azzal, hogy a tehenünk a szovjet hadsereg ellátására lett kiutalva, és azt kötelesek vagyunk nekik eladni. Ennek az árát is a megszállók által nyomtatott papírpénzzel fizették ki, ha jól emlékszem 4000 PengŰt adtak érte. (Az emberek ezt a pénzt nem szerették, nem volt benne megfelelŰ bizalmuk. Jóllehet, hogy az akkori árak szerint megfelelŰ összeget fizettek, de nem lehetett semmit sem vásárolni. Mire az oroszok elvonultak, és a megmaradt üzletek kinyitottak, az infláció miatt ez a pénz, - meg a régen kiadott pénz is - elvesztette a vásárlóértékét.)

Nagyapámnak volt egy pár új csizmája, s mint ahogy illett, karácsonyra szépen kifényesítve állt a kályha mögötti sarokban, hogy megfelelŰ alkalomkor felvegye. A csizmát meglátta egy orosz katona, felpróbálta, s mivel jó volt a lábára, le sem húzta. Otthagyta a lyukas bakancsát, majd elment azzal, hogy kipróbálja a csizmát, de ez óta sem a katonát, sem a csizmát már nem láttuk. Hasonló sorsra jutott a parasztszekér meg a rugós fiákerbŰl átalakított kocsi, amivel a gyümölcsöt szállítottunk a piacra.

Emlékezetes, amikor elfogtak egy a közelben kóborló lovat. Behozták az udvarra, és ott lelŰtték, majd elkezdték trancsírozni. Ebbe a tevékenységbe a környék lakosságát is bevonták. mindenki ott vágott a ló húsából, ahol könnyebben hozzáfért, a végén csak az ehetetlen részek maradtak, amit beástunk a trágyadombba.

Egyszer esteledéskor szaladva jött egy szovjet katona, s a többieknek mondott valamint, mire valamennyien gyorsan felkapták a géppisztolyt és kiszaladtak. Pár lövés után visszajöttek és hoztak egy frissen lelŰtt Űzet. A környéken kezdŰdött a vadászterület, a szerencsétlen Űz túl közel jött kíváncsiskodni. Aznap este a háziak dolga Űzpörkölt fŰzés volt.

A házunk telefonközpont is, mert a megszállás utáni napon Nagykovácsi felŰl vezetéket fektettek le, és azt bekötötték a szobánkban egy telefonkészülékbe, mely elŰtt állandó ügyeletes ült és rendszeresen jöttek ide hírekért, vagy üzeneteket hoztak. Az egészbŰl, nyelvi nehézségek miatt nem értettünk semmit. Mikor vagy két hónap után elmentek tŰlünk a szovjetek, otthagyták a telefonvezetéket. Úgy látszik speciális vezeték volt. vagy 3 mm átmérŰjű, szigetelt acélsodrony, amit közönséges szerszámmal nem lehetett elvágni.