Fegyverszünet megünneplése

 

Január 21-én zeneszóra figyeltek fel a község lakói. A szovjet hadsereg alakulatai a Templom-téren felsorakozva, zeneszó mellett ünnepeltek. KésŰbb derült ki, hogy elŰzŰ nap a magyar küldöttség Moszkvában aláírta a szovjet - magyar fegyverszüneti egyezményt.

De a háborúnak még nem volt vége. Az itt elszállásolt katonák naponta rendszeresen bementek a budapesti harctérre, ahonnan sokszor sebesülten tértek vissza. Egyre nŰtt a Templomtéren, a hŰsi emlékmű elött a szovjet katonasírok száma. Mind több embert vittek el sáncásási munkákra, az Úny község körüli területre, ahol a németek Budapest felmentése céljából offenzívát akartak indítani. Az emberek félelme nem csökkent, sűrűn vittek el asszonyokat krumpli pucolás, és egyéb konyhai munka végzése céljára. Ezek rend-szeresen haza is tértek, de különféle erŰszakos-kofásokról szóló ellenŰrizhetetlen hírek is keringtek, annak ellenére, hogy a kiadott szigorú parancs ezt tiltotta.

Az emberélet azonban olcsó volt. A lakosságnak a szovjet katonai vezetŰkhöz intézett panaszait szigorúan kezelték. Az utcánkban elterjedt a híre, hogy erŰszakoskodás miatt a közelben lakó szovjet parancsnokhoz mentek panaszra, aki a tettet elkövetŰ katonát minden ítélkezés nélkül agyonlŰtte.

Hasonló esetrŰl van közvetlen tudomásom. Mikor l945. február 12-én a Budai várat védŰ német hadsereg kitört, és megpróbált nyugatra menekülni, a reggeli órákban a községbŰl hirtelen eltűntek a szovjet katonák. A nálunk elszállásoltak is elmentek. Állítólag a templomtoronyban maradtak csak megfigyelŰk. Az a hír terjedt el, hogy a németek visszajönnek. Valójában gyanús volt, mert több német repülŰgép jelent meg a község fölött és ejtŰernyŰvel utánpótlást dobtak le, de azt a szovjet katonák szedték össze.

Aznap dél tájban, a környezŰ kertekbŰl elŰjött egy botra támaszkodó egyenruhás német katona, teljes felszereléssel és kérte, hogy bejöhessen a házba melegedni, mert a lábán megsebesült. Kérte, hogy szerezzünk neki orvosi segítséget, mert vérmérgezés elleni tetanusz injekcióra lenne szüksége. A szomszéd, Fonyódi János nyugdíjas vasutas vállalta, hogy elmegy Dr.Tarpay Miklós községi orvosért , jóllehet, nem volt reménye, hogy az el mer-e jönni. Alighogy kiment a lakásunkból, találkozott az érkezŰ szovjet járŰrrel, akik a Törökkút utca végén lévŰ villából figyelhették meg, hogy az erdŰbŰl elŰjött német katona a házunkba bement. Mikor az oroszok lövésre kész fegyverrel bejöttek a házba, a széken ülŰ német katona azonnal feltartott kézzel jelezte, hogy megadja magát. Az oroszok elkezdtek kiabálni a nagyapámmal, hogy miért engedte be a németet a lakásba? Közben nyomatékul a ház mennyezetébe lŰttek. Elszedték a katona géppisztolyát és látcsövét, majd ráparancsoltak, hogy menjen velük. Elkísérték a második szomszéd házig, melynek a végén kertkapu volt a szomszédos Törökkút utcai ház kertjébe. Amikor a kertkapuhoz értek a német katonát fŰbe lŰtték, aki ott azonnal meghalt.

Nagyapám alig tért magához az esemény után, amikor észrevette, hogy a disznóól mögül egy másik német katona bújik elŰ és kérdezte, vannak-e a közelben oroszok? Nagyapám közölte vele a lejátszódott eseményt, mire a katona sürgŰsen eltűnt az erdŰ irányába.

Másnap derült ki, hogy a budapesti harcok befejezŰdtek, Budapestet teljes egészében elfoglalta a szovjet hadsereg. Solymárról az ide elszállásolt katonaság csakhamar eltávozott, s ezzel a község fellélegezhetett. Az elvonulás elŰtt azonban az itt állomásozó katonaság a Templomtér mögött ünnepséget rendezett, melynek nézŰközönsége szépszámú solymári lakos volt. A gyŰzelmi beszédekbŰl ugyan keveset értettek, de a katonazenekar és katonai énekkar közreműködése elismerést váltott ki. Az ünneplés okát a következŰ vasárnap tudtam meg. Amikor a templomból hazafelé mentem, láttam, hogy a villanyoszlopokra friss falragaszok vannak kiragasztva, amelyek az 1945. január 20.-án Moszkvában aláirt fegyverszüneti egyezményrŰl, tájékoztatták a lakosságot. A plakátokat rozslisztbŰl készült ragasztóval ragasztották a villanyoszlopokra, ami nem bizonyult tökéletes ragasztóanyagnak. Ennek tudható be, hogy a Kálvária utca elejének egyik villanyoszlopára kiragasztott plakát ragasztása nem volt tartós, s a plakát már csak félig volt az oszlopon. Én körbenéztem, hogy látja-e valaki, és mikor az utcát néptelennek találtam a plakátot, hogy meg ne sérüljön, vigyázva leszedtem az oszlopról. Összehajtogattam és hazavittam. Otthon aztán ráértem elolvasni, mindkét oldalát, amit a kihelyezett plakáton nem lehetett volna megtenni, mert hiszen az egyik oldalát kenték be a ragasztóanyaggal, s így az oszlopon csak az egy oldala volt olvasható. E plakát még ma is megvan, amit az akkori idŰk egy értékes kuriózumaként ŰrzŰk.

A szovjet megszállás vége felé a községben az izgalom mind inkább növekedett. Olyan hírek terjedtek el, hogy a szovjetek az összegyűjtött férfiakat hadifogolyként elviszik magukkal a Szovjetunióba. Az iskola pedig tele volt magyar hadifoglyokkal és civil férfiakkal, akiknek a sorsáért a lakosság aggódott. FŰleg azért volt nagy az aggodalom, mert az oda bezártak között több solymári lakos is volt, akiket a községben szedtek össze.

Emlékezetes szóbeszéd tárgya volt egy solymári lakos esete. Dauner (késŰbb Dér) LŰrinc fiatalember az iskola templom felöli oldalának emeleti ablakából leugrott és elszaladt. Könnyű dolga volt, mert ismervén a környéket a közelben egérutat tudott nyerni és szerencsésen megmenekült. Az elbeszélések szerint ebben nagy segítségére volt az iskola templom felŰli oldalon Űrt álló katona, aki mikor látta a szökést, szándékosan az ellenkezŰ irányba ment, hogy ne vegye észre az esetet, talán lelkiismeretével nem egyezett, hogy egy védtelen civilt lelŰjön.

Az elterjedt hírek azonban még a szovjet katonaság elvonulása elŰtt beteljesedtek. Az iskolában elszállásolt embereket a Templomtéren sorba állították, majd gyalogmenetben elindították. A sorból már nehéz volt elmenekülni, mert a két oldalon lévŰ fegyveres kísérŰk miatt, az már életveszélyes lett volna. Ebben a sorban több solymári civil lakos is volt, akik melyek csak pár év múlva kerültek haza a szovjet “hadifogságból,” de voltak, akik soha nem látták már viszont a szülŰfalujukat. Ezek közül Ringler András cipészre emlékszem, aki a fogságban eltűnt, semmiféle hír nem érkezett róla.

 

<< Vissza