Utazás Budapestre

 

A háború után több mint egy évig csak gyalog lehetett Hűvösvölgybe eljutni. Mintegy fél év múlva be tudták indítani a 83-as villamost, amellyel el lehetett utazni a mostani Moszkva térig. Onnan bár-melyik irányba csak gyalog lehetett tovább jutni, mert a villamos járatok még nem indultak. Autóbusz pedig a benzinhiány miatt sehol sem közlekedett.

A legcélszerűbb közlekedési eszköz a vonat volt. A lebombázott újpesti vasúti híd elŰtt a vasútvonalat ráterelték a villamosvágányokra s elvezették a Császárfürdõ (ma Komjádi uszoda) mellett kialakított végállomásig. Onnan gyalog minden irányban lehetett közlekedni. A Dunán keresztül a Margit híd roncsa melletti pontonhídon (a pesti népnyelv szerint a Manci-híd), vagy az ideiglenesen használhatóvá tett Ferenc József hídon (ma Szabadság híd). E hídnak csak a budai oldalon lévŰ pillérét sikerült felrobbantani, ami a Duna irányába megdŰlt, de a pesti oldalon lévŰ pillér épségben maradt. A két tartópillér között megmaradt hídrészeket ideiglenes faszerkezettel kötötték össze, s így a gyalogos forgalmat elbírta, sŰt kisebb súlyú járművek is átmehettek rajta.

A városon belül a villamosforgalmat szakaszosan állították helyre, s amint egy útszakasz újjáépítésével elkészültek, azt üzembe helyezték. Ilyenformán egyes vonalakon lehetett villamossal közlekedni, s jelentŰs gyaloglás után egy újabb szakaszhoz lehetett érni, ahol villamos járt.

A villamos, vonat, valamint az autóbuszon való utazást ne úgy képzeljük el, mint jelenleg. A járművek annyira zsúfoltak voltak, hogy amikor már bent szorongtak az emberek, akkor valamennyi lépcsõn álltak, illetve a legalsó lépcsŰn lévŰk még kapaszkodva utaztak. A járatokat az ajtók csukódása nélkül indították, hogy minél többen tudjanak utazni. Ha bentrŰl valaki ki akart szállni, a lépcsŰn utazók leszálltak, hogy az utast kiengedjék, de nem mindig sikerült nekik visszaszállni a lépcsŰkre, mert közben új felszálló utasok is voltak, akik nem tudni, mióta vártak már a járatra. Ugyanis menetrend nem volt, de ha lett volna, a fel és leszállási körülmények miatt úgysem tarthatták volna be.

A lépcsŰkön lógva való utazás nemcsak a villamoson, autóbuszon volt megszokott, hanem a vonaton is. Sokan a két vagon közötti ütközŰkön ültek. Az emberek egy része, a legalsó lépcsŰn, sokszor egy lábbal állva és egy kézzel kapaszkodva utaztak egyik állomástól a másikig, ahol a ki vagy beszállást lehetŰvé téve, ha szerencséjük volt, talán beljebb kerülhettek a vagonba. Nagy szerencse kellett, hogy valaki ezt az utazást épségben megússza. Ennek ellenére nem emlékszem, hogy solymári lakos ebbŰl kifolyólag baleset áldozata lett volna. Csak jó pár év múlva szüntették meg az utazásnak ezt a formáját, amikor megtiltották a jármű indítását mindaddig, amíg az ajtót nem lehetett becsukni.

Amikor nagy sokára megindult a Solymár és Hűvösvölgy közötti autóbusz közlekedés, nyugatról behozott öreg buszokat állítottak forgalomba, melyek az itteni túlterhelést nem bírták. Mivel a közlekedési útvonal Máriaremete irányában volt, a buszok sokszor nem bírták az ottani meredek utat, s ezért az utasoknak le kellett szállniuk és a kocsit a meredek úton megtolni. Amikor felértek a hegyre, újból fel lehetett szállni a buszokra és folytatódott az utazás. Ez az utazási mód óriási fejlŰdés volt, a korábbi hosszú gyalogláshoz képest, a nehézségek miatt az emberek nem panaszkodtak.

 

<< Vissza