A solymári német lakosság kitelepítése

A solymári lakosság tragédiája sokkal kisebb lett volna, ha a Dobrovics féle, az imént ismertetett jelentést a kitelepítési rendelet elkészítésekor figyelembe vették volna. ( Lehet, hogy az később készült, mert nincsen rajta keltezés) Ugyanis a német lakosság kitelepítésére vonatkozó 12.330/1945 számú M. E. rendelet 1945. december 29-én lett kihirdetve s e rendelet szerint kitelepítésre kerülnek azok a magyar állampolgárok is, akik német anyanyelvűnek vallották magukat az 1941 évi népszámlálás során. Solymáron a kitelepítés 1946 április 18-án és 23-án volt . Ekkor indultak a szerelvények.

Viszont egy hónappal később 1946 május 25-én kelt a Magyar Miniszterelnökség 5805/1946, M. E. III. - számú körlevele, mely többek között így szól: “Hivatkozással a fenti számú és tárgyú bejelentésére közlöm, hogy a magyarországi németek kitelepítése tárgyában kiadott 12,330 / 1945. M. E. sz.- r. - nek, valamint végrehajtási rendeletének - a 70,010 / 1945. B. M. rendeletnek intézkedéseit a Magyar Belügyminiszter Úr 32.920/1946 B. M, sz. rendelete úgy módosította, hogy azok a német anyanyelvűek, akik az 1941 évi népszámláláskor magukat magyar nemzetiségűnek vallották, - általában - nem vonhatók áttelepítés alá.

A kormány ugyanis fontos külpolitikai okokból figyelembe vette a Szövetséges Ellenőrző Bizottság részéről a Külügyminiszter úr utján kifejezésre juttatott azt az elvet, hogy a magyarországi német lakossággal szemben a kollektív felelősségre vonásnak nincs helye s valakit pusztán azért, mert német anyanyelvű, kitelepíteni nem lehet. “.

Ha Solymáron a kitelepítésre egy hónappal később került volna sor, akkor a kitelepített lakosság 2/3-ad része itthon maradt volna. A baj oka az volt, hogy a II. számú kitelepítési bizottság Zsámbék központtal kezdte el a kitelepítést, és ebbe a körbe tartozott Budaörs és Budakeszi. Utána áttették székhelyűket Solymárra, s innen irányították, Üröm, Pilisborosjenő, Nagykovácsi és Pesthidegkut kitelepítését is. A következő székhelyükön már bizonyára alkalmazni tudták az újonnan kiadott enyhébb formájú rendelkezést.

De van itt egy kérdés, ami az embereket kezdettől fogva erősen foglalkoztatja és ez a mai napig, sincs lezárva. A kitelepítésért sokan Csomay Ödön főjegyzőt okolják, aki állítólag eljárt, hogy Solymáron megtörténjen a kitelepítés illetve ezt nem akadályozta meg. Annakidején a községházán dolgoztam, mint községi kisegítő munkaerő. Valójában a közellátási hivatalban, mint jegykezelő is végeztem munkát, mégpedig Miereisz János díjnok és Pillmann Erzsébet közellátási jegykezelő társaságában. Mindhárman rajta voltunk a kitelepítési jegyzéken, az 1941 évi népszámlálás során magyar nemzetiség és német anyanyelv bevallása miatt. Magam 1944 évben, Miereisz János és Pillmann Erzsébet egy évvel korábban kerültek a községházára, már nagyobb gyakorlatuk volt. Hármunk közül egyedül én lettem mentesítve a kitelepítés alól., mert nagyapám volt akkor a családfenntartó (apám hadifogságban volt) és mint bányászt mentesítették.

A Nehézipari Miniszter éppen a solymári elöljáróság kérelme alapján mentesítette a bányászokat a kitelepítés alól, mert az akkori viszonyok között a szénbányák működése létkérdés volt. Erre vonatkozólag a következő levél van a birtokomban:

“ Magyar Iparügyi Miniszter.

25.168/ V. /1946. Tárgy: Kitelepítési kötelezettség alól mentesítés.

Községi Elöljáróság. Solymár.

Folyó évi április hó 1-én kelt Solymár községbeli német nemzetiségűeknek kitelepítési kötelezettség alól mentesítése iránti kérelmére értesítem, hogy a szénbánya-munkásokat a belügyminiszter úr a kitelepülés alól mentesítette. Egyébként a kitelepülés kötelezettség alóli mentesítésről a 70.010/ 1946. B. M. sz. rendelet 7. §-a értelmében /: megjelent a Magyar Közlöny 1946. évi 12. számában: / kirendelt öt tagú bizottság határoz, amely határozat ellen észrevételem nincs.

Budapest, 1946 évi április hó 6.-án.

A miniszter rendeletéből: dr. Miklós Aladár s. k. miniszteri osztálytanácsos

Tudom, hogy a községi elöljáróság önállóságát a kitelepítéskor felfüggesztették és ebbe az ügybe semmiféle beleszólása nem volt. A főjegyző az említett, mellettem dolgozó két fiatalt, akkor 18 éveseket biztosan mentesí-tette volna a kitelepítés alól, ha ebbe a kérdésbe beleszólási joga lett volna. Erről meggyőződtem, mikor a kitelepítésekor, Pillmann Erzsébet vállára borulva sírva búcsúzott el tőle azzal, hogy higgye el, ha a legkisebb beleszólása lett volna, nem kellene neki elmennie. Egyébként Pillmann Erzsébet akkor a legkulturáltabban viselkedő, magyar érzelmű, művelt lány volt, aki a kitelepítés után az új lakóhelyén, Schw ä bis-Hallban, ahol igen sok solymári lakott, a magyar gyermekek részére magyar nyelvtanfolyamot szervezett, s a Schw ä bisch-Hall-i solymári és magyar népviseleti csoport - melynek létrehozásában nagy szerepe volt - még ma is aktívan szerepel az ottani rendezvényeken.

Ma, amikor a különféle pártok, a különféle ügyekben egymással élesen ellentétes véleményeket hangoztatnak, s előszeretettel hivatkoznak a háború utáni koalíciós időkre, nem árt emlékeztetni, hogy e koaliciós kormányzat során egyes kitelepítési rendeleteket kik írták alá:

Köztudott, hogy a Lengyelországból, Csehszlovákiából és Magyarországról a német lakosoknak Németországba való áttelepítéséről a három nagyhatalom (Egyesült Államok, Szovjetunió és Nagybritania) államfői határoztak a potsdami konferencián. A határozat végrehajtását az illetékes államok kormányaira bízták.

A Nemzeti Kormány 12.330/1945.M.E.sz.rendeletét, melynek 1.§-a szerint “Németországba áttelepülni köteles az a magyar állampolgár, aki a legutolsó népszámlálási összeírás alkalmával német nemzetiségűnek, vagy anyanyelvűnek vallotta magát, vagy aki magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza, továbbá az, aki a Volksbundnak, vagy valamely fegyveres német alakulatnak (SS) tagja volt.” E rendelet az 1945. december 29-i Magyar Közlönyben lett kihirdetve, aláírója: Tildy Zoltán miniszterelnök.(FKgP)

1946 január 15-én jelent meg a Belügyminiszter 70,010/1946.B.M. sz. rendelete a kitelepítés végre-hajtásáról, mely a kitelepítési jegyzék összeállításáról, a vagyontárgyak leltárba foglalásáról, a szállítás módjáról, a kitelepítés során elvihető vagyontárgyakról (élelmiszer, ruha, ágynemű, de összesen személyenként nem lehet több 100 kilónál) a betegek szállításának módjáról stb. intézkedik Nagy Imre belügyminiszter irta alá.(MKP.)

A Belügyminiszter 1946. május 25-én kelt 5805/1946. M.E.III.számú miniszterelnökségi körirat alapján kiadott 32.920/1946.B.M.sz. rendelettel az eredeti kitelepítési rendeletet úgy módosította, hogy azok a német anyanyelvűek, akik az 1941. évi népszámlálás során magukat magyar nemzetiségűeknek vallották, általában nem vonhatók áttelepítés alá. A kormány ugyanis fontos külpolitikai okokból figyelembe vette a Szövetséges Ellenőrző Bizottság részéről a Külügyminiszter úr útján kifejezésre jutott azt az elvet, hogy a magyarországi német lakossággal szemben a kollektív felelösségrevonásnak nincs helye s valakit pusztán azért, mert német anyanyelvű, kitelepíteni nem lehet.

A belügyminiszter 84.350/1947.BM.sz.rende-letete, amely az időközben leállított kitelepítés további folytatásáról intézkedik az 1.§ (1) bekezdés a.) pontjában így szól: “Németországba áttelepülni köteles az a magyar állampolgár, aki az 1941 évi népszámlálási összeírás alkalmával német nemzetiségűnek vallotta magát.” E rendelet 1947. November 26-án kelt és aláírója Rajk László belügyminiszter.(MKP)

A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának 4.274/1949.(213).M.T. sz. rendeletét német lakosságra vonatkozó rendelkezések módosítása tárgyában, mely szerint “1.§. Miután a magyarországi német lakosság tényleges áttelepítése megszűnt, a 12.200/-1947 Korm.sz.rendelet értelmében Németországba áttelepülésre kötelezett azokra a személyekre, aki a jelen rendelet kihirdetése napján Magyarországon laknak (tartózkodnak), hatályukat vesztik és lakóhely (tartózkodóhely) megválasztása és a munkavállalás tekintetében megállapított korlátozó rendelkezések. Ezek a személyek a lakóhely (tartózkodóhely) megválasztása és a munkavállalás szempontjából a magyar állampolgárokkal egy tekintet alá esnek”