|
Az 1945 év folyamán a sajtóban, a rádióban jelenlevő németellenes hangulat, az akkori koalíciós pártok megnyilvánulásai, a volksbundisták, SS katonák és a német nemzetiségű lakosság kitelepítésének a sürgetése ugyan félelmetes volt, de az emberek nagy részében még azt a reményt keltette, hogy ez reájuk nem vonatkozik, hiszen az 1941. évi népszámláláskor magyar nemzetiségűnek vallották magukat. Az SS katonák sem önként vonultak be, hanem a magyar kormány hozzájárulásával kényszersorozás (muss SS) útján kerültek a frontra. A Volksbund szervezése a harmincas évek végén kulturális, énekkari céllal indult. A tagok nagy része az ígérgetések hatására, szociális helyzetének javulását várta a belépéstől. A későbbi politikai tevékenységért bűntudatot érzők a felelőségre vonástól félve a front közeledtével még 1944. október 23.-án nyugatra távoztak.
Villámcsapásként érte a lakosságot 1945. december 29-én megjelent 12330/1945. M. E. sz. miniszterelnöki rendelet, mely szerint az említetteken kívül azokat is ki kell telepíteni, akik a magyar nemzetiség mellett német anyanyelvűnek vallották magukat.
1946. január 15-én jelent meg 70.010/1946. B. M. sz. belügyminiszteri végrehajtási utasítás, amely már részletesen szabályozta az elkövetkezendő eseményeket. A rendelet kimondta a mentesség lehetőségét, mely szerint mentességet kaphat a kitelepítés alól, aki cselekvő tagja volt valamely demokratikus pártnak, vagy 1940. óta tagja volt a Szakszervezeti Tanács kötelékébe tartozó valamely szakszervezetnek. Ugyancsak mentesek azok is, akik bár német anyanyelvűnek, de magyar nemzetiségűnek vallotta magát, ha hitelérdemlően igazolja, hogy a magyarsághoz való nemzethű magatartásért üldöztetést szenvedett. De azt is tartalmazta a rendelet, hogy a kitelepítésre kötelezettek 10 %-nál több személyt nem lehet mentesíteni.
A rendelet szabályozta, hogy mit vihetnek a kitelepítettek magukkal. Igy valuta kivételével készpénzűket és értéktárgyaikat, 20 kg. élelmiszert, melyben 7 kg. liszt, vagy kenyér, 1 kg. zsír, 2 kg. húsnemű, 2 kg. hüvelyes és 8 kg. burgonya lehet. Ezen kívül magukkal vihetik legszükségesebb felszerelésüket, ruhanemű, ágynemű, kéziszerszámok. Az összes pótgyász azonban személyenként nem lehet több 100 kg-nál.
1946. január 21-én érkezett a főjegyzőhöz, a Pest megyei Alispán 1.782/1946.-kig. sz. rendelkezése, mely közölte, hogy a német lakosság áttelepítése folyamatosan kezdetlét veszi. Közölte, hogy a községi elöljáróság működését szüneteltetni kell és a község autonómiájának felfüggesztésére intézkedést tett. Elrendelte a kitelepítésre kerülő személyek minden ingó és ingatlan vagyonának 1945. december 29.-től való zár alá vételét. Egyben közölte, hogy a belügyminiszter Dr. Benczúr József belügyminiszteri osztálytanácsost áttelepítési miniszteri biztossá kinevezte és az ő rendelkezéseit haladéktalanul végre kell hajtani.
1946. január 28-án a községi bíró, főjegyző, a Nemzeti Bizottság elnöke, a Független Kisgazda, Földmunkás és Polgári Párt, a Szociáldemokrata Párt és a Magyar Kommunista Párt solymári szervezetének titkárai és elnökei által aláirt közös kérelemmel fordultak a Pest megyei Főispánhoz, melyben kérték, hogy Solymáron vegyék figyelembe a község lakosságának a múltban tanúsított magyarsághoz hű magatartást és ne alkalmazzanak kollektív felelősségrevonást. A kérelmet megfelelően dokumentálták. Választ azonban a község nem kapott, a kérelmet a későbbiekben sem vették figyelembe
Az év első hónapjait a lakosság félelemmel élte át, hiszen a Budaörs és Budakeszi községekből érkezett ellenőrizhetetlen hírek semmi jóval nem bíztattak. Solymárról még 1945. tavaszán mintegy 100 embert a Budaörsi úton lévő internáló táborba zártak, akik nem térhettek haza, hanem onnan telepítették ki őket.
Ebben az időben a Központi Statisztikai Hivatalban dolgozott Tix Anna solymári lakós, akit az emberek tömegesen kértek, hogy nézzen utána, hogy a népszámlálás során milyen anyanyelvűnek és nemzetiségűnek vallották magukat. A KSH. arról annakidején hivatalos értesítéseket adott ki. Mikor ezeket az értesítéseket az emberek kézhez kapták, egyesek fellélegeztek mások, pedig teljesen kétségbe estek.
A kitelepítési kormánybiztostól az első levél 1946. április 2.- i keltezéssel érkezett a községbe, melyben a jegyzői hivatalban reggel 7 órától este 10 óráig tartó állandó szolgálatot rendelt el és intézkedett a községben lévő valamennyi jármű haladéktalan lefoglalásáról. Elrendelte az áttelepülők vagyonából két vasúti szerelvény fűtésére 150 q. tűzifa és a kocsikban a fekvőhelyek elkészítésére 40 q. szalma igénybevételét.
Az április 3.-i keltezésű levél este 8 órától reggel 5 óráig terjedő kijárási tilalmat rendelt el. Intézkedett, hogy a közég területét minden idegen tartozik 24 órán belül elhagyni. Solymári lakos, ha nincs kijelölve kitelepítésre csak a karhatalmi zászlóalj parancsnokának engedélyével hagyhatja el a községet. Megtiltotta, hogy a községből bármit is kiszállítsanak. Felfüggesztette a gyülekezési jogot, - az egyházi rendezvények kivételével - és elrendelte a borospincék zár alá vételét.
Az április 4-én kelt rendelet intézkedett a kitelepítési szervezet felállításáról. Közölte a jegyzővel, hogy mintegy 300 rendőr és 120 fő tisztviselő részére kell megfelelő szállást, ellátást teremteni és a szükséges irodai feltételeket biztositai.
Az alábbi irodák felállítását szervezték meg:
Április 6-án érkezett a községbe a 8 fős összeíró csoport, mely a magával hozott statisztikai hivatali nyilvántartás alapján azonnal hozzálátott a kitelepítési névjegyzék összeállításához. Április 10. – én érkezet a községi elöljárósághoz az Iparügyi Miniszter levele, mely szerint a belügyminiszter a szénbánya munkásokat a kitelepítés alól mentesítette.
A kitelepítésre kerülők névjegyzéke április 11-én lett kifüggesztve a községháza folyosóján. Erről határozatot senki sem kapott, fellebbezési lehetőség nem volt. A lista kifüggesztés tényét dobolás útján tették közhírré. Ugyanakkor került a köztudatba, hogy az első szerelvény április 18-án fog elindulni.
Az 5 tagú mentesítési bizottság ugyancsak április 11-én érkezett.
Elképzelhető az akkori zűrzavar, sietség, amikor elterjedt a hír, hogy a névjegyzék megtekinthető a községházán. mindenki ott tolongott, nemcsak a saját nevét kereste, hanem a hozzátartozók, rokonok, ismerősök neveit is. A mentesítési kérelmek beadására igen rövid idő állt rendelkezésre, hogy a bizottság a vonat indulása előtt dönthessen. Rövid pár nap maradt a csomagoláshoz, megfelelő ládák késztésére él az elvihető holmik csomagolására. Ekkor derült ki, hogy az engedélyezett 100 kg. milyen kevés, mennyi mindent kell itt hagyni. Az egész élet munkáját… Nagy szervezési feladat volt az egyeztetés, hogy ki, kivel lesz közös vagonban. A rokonok, ismerősök igyekeztek közös vagonba kerülni, hogy Németországba lehetőleg egy helyre kerüljenek. Az erre a célra felállított szerelvény összeállító Bizottságtól kellett a vagonszámot beszerezni.
Ezekben a napokban az érzelmek különösen felfokozódtak, hiszen majdnem minden napra esett egy-egy temetés, melyeken a lakosság nagy számmal vett részt. Akkor még a házaknál történt a ravatalozás, s onnan kisérték a halottat temetési menetben a temetőbe. Ezeken a temetéseken soha nem látott tömegben vettek részt az emberek, talán igy vettek búcsút a temetőben nyugvó halottaiktól. Ebben az időben halt meg a községi elöljáróság három dolgozója. Milbich János 25 éves jegyzőgyakornok, ifj. Branauer István 39 éves községi pénztárnok és id. Taller János 75 éves nyugdíjas községi kisbíró. Az ő temetésükre jóformán az egész község elment. E temetéseken való egységes részvétel egyben tiltakozást is jelentett a készülő események ellen, demonstrálták a község egységét, egybeforrottságát, amit a közeljövőben szét fognak tépni.
Felejthetetlen marad az utolsó nagymise, a solymári kegytemplomban. Amikor a Segítő Szűzanya oltára előtt felhangzott a búcsút jelentő “Mutter muß Dich nochmal grüssen” c. ének, szem nem maradt szárazon, és az orgonazenét elnyomták a sírás és fájdalom hangjai.
A kitelepülők utolsó csalódását Hufnagel Ferenc esperes plébános okozta, aki ígéretével ellentétben nem követte jó pásztorhoz illően nyáját, és a kitelepítés előtti napokban, búcsú nélkül eltűnt a községből. Az utolsó vigasztaló szókat Bélafalvi Imre fiatal káplán mondta a kétségbeesett híveknek “A jó Isten nem fog titeket elhagyni”. Később azt beszélték, hogy a káplánt a rendőrség véresre verte. Ugyanilyen hírek terjedtek el másokról is, akik nem voltak hajlandók a vagyonukat itt hagyva, önként kitelepülni.
Csakhamar eljött a legnehezebb óra, amikor április 18-án reggel megjelentek a kocsik rendőri kísérettel, hogy a csomagokat a vasútállomásra vigyék. Az emberek mégegyszer megsimogatták a sorsukra hagyott kedves háziállataikat, és kimondhatatlan fájdalommal néztek még egyszer vissza az örökre elhagyott otthonukra, otthagyott kis vagyonkájukra. Soha nem volt még ilyen hosszú az út a vasútállomásig. Véget nem érő volt az útmentén a búcsúzkodás a régi szomszédoktól, rokonoktól, ismerősöktől, valamint az útba ejtett temetőn keresztülmenve a már örökké itthon maradó hozzátartozóiktól.
Felejthetetlen marad a temető kapu után elhelyezett asztal, amelyre le kellett tenni az elhagyott lakás kulcsait, ami azt is jelentette, hogy most már semmi visszaút nem lehetséges.
A mentesítési határozatok április 18-án, az első szerelvény indulásának napjának délelőttjén lettek a községházán kifüggesztve. gondolkodásra alig maradt idő. Egyesek még leszálltak a vonatról és itt maradtak. de sokan belenyugodtak a sorsukba és követték rokonaikat, ismerőseiket.
A mintegy 40 marhavagonból összeállított szerelvény délután 3 órára állt indulásra készen. Induláskor a Strack zenekar eljátszotta a magyar himnuszt.
A szomorú eseménysor április 23.-án megismétlődött. Ez alkalommal a Taller zenekar gyülekezett a temetőben s búcsúzóul eljátszotta az “Ich hatt einen Kameraden” c. régi katona búcsúéneket. Ezt a rendőrség megkísérelte megakadályozni, de elkéstek. Ez alkalommal is eljátszotta a zenekar a magyar himnuszt.
A vonaton lévő emberek között nagy volt a nyugtalanság, mert olyan rémhírek keringtek, hogy a Szovjetunióba szállítják őket. Négynapi út után nyugodtak meg a kedélyek, amikor Passaunál átlépte a szerelvény a német határt.
Az első szerelvényből 10 kocsit Heidenheimben, 20 kocsit Schwäbisch Hallban, és a maradékot Öhringenben rakták ki. Az embereket a környező községekbe osztották szét. A második szerelvény végcélja Karlsruhe volt. A Solymárról kitelepített 1947 személy 63 településen lett szétszórva, ahol évekig ideiglenes barakkokban vagy szükséglakásokban laktak. Az akkor romokban heverő Németországban sok-sok év után tudtak csak szorgalmas munkával új otthont teremteni. (Ez utóbbi adatokat Lorenz Taller, jöhlingeni lakosnak a Jahrbuch der Ungarndeutscher 1982. –ben megjelent, Solymár ím Ofner Bergland… című cikkéből vettem.)
A Solymáriak kitelepítése után a bizottság továbbra is Solymáron működött, s innen irányította Nagykovácsi, Pesthidegkut, Üröm és Pilisborosjenő német lakosságának kitelepítését is. E célra a Solymáron lévő lovas fogatokat rendelték ki, és e községek kitelepítésre kerülő lakóit a solymári vasútállomásra szállították és itt rakták be a solymáriakhoz hasonlóan a vagonokba.
Felvetődhet a kérdés, hogy a Solymár községben élő németek és a Németországba kitelepített solymáriak között miért intenzívebb a kapcsolat, mint más községeknél. Itt miért “csak” a lakosság fele lett kitelepítve, míg más szomszédos községekben (Nagykovácsi, Pesthidegkut, Üröm, Pilisborosjenő) a lakosságnak majdnem 90 %-a. Pilisszentiván és Pilisvörösvár községekben pedig nem volt kitelepítés. Mivel az emberek fele itt maradt, jóformán mindenkinek van elszakított rokona, hozzátartozója és ezek között sokkal sűrűbb a kapcsolat, mint ahol a hozzátartozókat is kitelepítették.
Az okok a harmincas évekig nyúlnak vissza, amikor a solymáriak az erőszakos német nyomás ellenére tiltakoztak a tiszta német iskolai tanítás bevezetése ellen, és az erőszak reakciójaként az 1941 évi népszámlálás során sokan magyar anyanyelvet és magyar nemzetiséget vallottak. Ez derül ki a pár oldallal előbb közölt Dobrovics Sándor féle jelentésből is.
A baj oka többek között az volt, hogy a II. számú kitelepítési bizottság Zsámbék központtal kezdte el a tevékenységét, s ebbe a körbe tartozott Budaörs, Budakeszi. Utána áttették székhelyűket Solymárra, s innen irányították Üröm, Pilisborosjenő, Nagykovácsi és Pesthidegkut kitelepítését is, amivel 1946. május 7.-én végeztek.
A következő székhelyükön már bizonyára alkalmazni tudták az újonnan kiadott enyhébb formájú rendelkezést.
Erről a szomorú időszakról írta meg német nyelven visszaemlékezését özv.Schokátz Jánosné a következők szerint: “ Geschihte von Ungarn, Kr.Budapest, Solymár von 1946. 23. ápril. Es war er schőner Frühlingtag, die letzten Schneehaufen wahren geschmeltzen und die Baume trieben ihre jungen Knospen. Die schon lang gefűrchtete Stunde hatte geschlagen. An jenem Morgen müszten wir abschied nehmen von Haus, Hof, Hab und Gút und all den schőnheiten, die uns unser vertrautes Heimatsdörfchen Solymár schenkte am letzten Tag, den 22-ten april. Da ging alles Hals über Kopf; es sah aus, als w ä re das ende fűr uns alle gekommen. Die Strassen waren leer, der erste Tansport Solymárer schwaben war bereits am 18-ten april abgegangen. Zu dennen fűr den zweiten Tansport gehőren auch wir. Das Dorf war wie ausgestorben in den Hőfen der ausgewiesenen schaute es grausam aus, da und dórt sah man eine hungrige Katze oder einem Herrenlosen Húnd vor der Haústür sitsen von den neuen einwohner hőrte man schaden-fróh sagen, na morgen gehen auh diese, fűr uns gab es kein verbleiben mehr, wir gehörten gar nicht mehr hieher. Am n ä chsten Morgen scheint die Sonne herrlich und der blaue Hímmel ahnte nicht, was hier geschah. Herlos wúrden wir um 8 Uhr unseren Haus gewiesen und die Tűre schlos sich für immer hinter uns. Dieser abschied brachte uns unheilbare Wunden bei. Was ä ltere Leúte wohl am meisten verspürten. Alles, alles war mit so viel Fleisz und Műhe erworben worden war, würde zu nüchte. Unsere Ahnen haben wir stets vorw ä rts gestrebt und dieser Fleisz vererbte sich von Generation zu Generation. Bis wir eines schőnen Tages erführen, das wie das Land in der richtung varlassen müssen aus der sie einst gekommen waren. Man brachte uns, mit unseren letzten habseligkeiten in Güderzűge, dórt verbrachten wir noch den ganzen Tag, wo wir kontroliert und von den Reisegeb ä ck dieses und jenes noch entfernt würde, da die Geb ä cke leichter wúrden. Am Abend, wo die Abend Sonne sank und die dunkelheit den vor uns liegenden Schmalzberg der uns von zuhause trennte verslang. Un 19,30 Uhr ging es entgültig ab. Sobald die Wagonr ä der ins rollen kamen rolten auch Tr ä nen über unsere Wangen. Bald konten wir die Stadt Gran /Esztergom/ im kleiner entfernúng erkennen. Bei Hegyeshalom fahren wir über die Grenze und weiter ging es in richtung Wien-Neustadt. Man sah ausge-brante Bahnhőfe und immer wieder zertrümmelte Ortschaften und St ä dte. Am 1-ten mai endete unsere fahrt. Gútműdige Menschen empfingen uns wir wúr-den auf Last Autós verladen und in unsere neie Hei-mat gebracht, zu teil zerstőrte Kasserner ä umen sollten uns die Heimat ersetzen. Viele hatten sich die umsied-lung anderst vorgestellt, aber was hatten wir noch zu hoffen aus unsere Heimat sind wir ausgewiesen, hier sitzen wir nun im Pferdestall, es war schmerzlich die vielen traurigen Gesichter der Leite zu sehen, wie sie so hilflos und ratlos vor ihren Geb ä ckhaufen sasen. Es kam ihnen scheinbar jetzt erst so recht zum bewustsein, was sie eigentklich verlóren haben. Die ersten Tagen in der neuen emgebung wolten garnicht vergehen, alles war uns fremd. Lebensmittelkarten, Wohnungsamt u.s.w. besonders die Alteren Leute lit-ten sehr unter diesen ungewohnten werh ä ltnissen.Aber das Leben muste weiter gehen, doch wie, danach frag-te niemand. Das bleib schon uns überlassen. Wier gingen arbeiten, denn Arbeit hatte es inhülle und fülle, dem die Stadt Karlsuhe war zerstőrt, war ein Schitthaufen. Dan feierten Wir Pfingsten, wir errinnern uns noch gút an diese Tage. Man raubte uns alles, aber Gott und den Glauben konnte man uns nicht nehmen” |