Solymár története 1700 - 1848-ig.
Cservenyi Magdolna

(Részletek) 

Készítette Cservenyi Magdolna V. éves történelem - német szakos hallgató.

Bíráló: Dr. Unger Mátyás

(E munkából a község földrajzi viszonyainak, a község mai állapotának, a község török idők előtti történetének összefoglalását kihagytam, mivel ezek a Solymár Története és Néprajza c. könyvben; Dr. Jablonkay Pál: Solymár Földrajza; valamint a jelen munkában Feld István régészhallgató diploma dolgozatában részletesebben vannak megírva.)

l. Bevezető

Mindig megtisztelő érzést jelent a szülőfalú helytörténetével foglalkozni, különösen akkor, ha ez a munka nem csak öncél, hanem része egy országos mozgalom, a honismereti mozgalom nemescélú munkájának is. Solymár esetében az adott korszak felidézése nehéz akadályba ütközött, mivel a XVIII. század elejétől, a XIX. század közepéig tartó időszakra vonatkozó legfontosabb források, az egyházi könyvek, az 1862-es tűzvész martalékául estek. Igy csupán az Országos és Pest megyei Levéltárban található anyagok feldolgozására támaszkodhattam. A helytörténet szempontjából elsősorban a dicális vagy másnévvel adószedői és más jellegű összeírások képviselnek rendkívül nagy értéket. Nemcsak a falú gazdasági állapotát rögzítik, hanem általuk a népesség alakulása, a falu belső társadalmának változásai és nyomon követhetők, igy nagyrészt ezek elemzésével foglalkoztam. Solymár történetében az újjátelepülés időszakától kezdve különösen a német népelem játszott fontos szerepet.

Dolgozatomban is figyelmemet főleg a német telepesek bejövetelére, berendezkedésére irányítot-tam, mely által a falu mai jellege kialakult.

Munkámat nem tekintem lezártnak, további kutatómunka során szeretnék mind többet megtudni Solymárról, s az itt élt emberek viszonyairól, a nemzetiségi jelleg múltjáról, fejlődéséről.

II. Újjátelepülés a dicális összeírások tükrében.

•  A szerb Solymár

A korabeli viszonyok, a letelepedés nehézségeinek megértése végett elevenítjük fel kissé Pest megyei állapotát a török hódoltság utáni években.

A 150 éves török uralom elképzelhetetlen nyomort, tengernyi bajt zúdított az országra.

1541-1566 között a háborús pusztítások következtében “a régi Pilis megye budai részének 51 középkori településéből 31 már ekkor eltűnt. 2.

1593-1606. között tatárdúlás következményeit világítja meg, egy 1597. évi jelentés, mely szerint “Pest vármegye mind puszta” maradt az a három város: (Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd). 3.

S közel újabb 100 év telik el török rabságban, míg 1868. szeptember 2-án megindul Buda felszabadítása, mely meghozza a hosszú harcok árán a régen áhított békét és szabadságot.

De abban az időben “a környék úgy elpusztult, hogy a várba Kecskemétről kellett élelmet hozatni.” 4.

Az akkori megye állapota siralmas képet nyújt. Egész látóhatárt betöltő pusztaságokról, elavult, elállatiasodott emberekről tudósit a nádor utasítására történt felmérés. Solymár szomorú sorsra jutott. A török hódoltság alatt, a virágzó kis település a földdel vált egyenlővé, lakói közül sokan elszöktek sokakat, pedig legyilkoltak. 1629. és 1695. között neve az elpusztult helyek között szerepel. A puszták termőfölddé változtatásához rengeteg szorgos munkáskézre volt szükség. A gazdátlan föld nagy vonzerőt jelentett az arra mindig éhes jobbágyok, zsellérek számára. Gombamódra élednek ujjá rég elfelejtett falvak, városok, melyeknek lakói belső vándorlás (különösen a viszonylag túlzsúfolt Dunántúl és Felvidékről) visszatelepülés, bevándorlás és betelepítés utján toborozódtak össze.

Különösen a bevándorlás kérdése szorul bővebb vizsgálatra, hiszen a folyamat során alakul át Solymár szerb faluvá. Sajnos a solymári szerbek történetét tárgyilagosan, kevés írott anyagra lehet támaszkodni. Életük, gazdasági állapotuk 2 korabeli levéltári forrás; az 1705-ös és az 1710-es dicális összeírás alapján idézhető fel.

Amikor a császári csapatok Belgrád feladására kényszerültek 1690-ben a török bosszúja elől mintegy 40 ezer délszláv, a Balkán különböző részeiről, Ipel Cernojevic pátriárka vezetésével Magyarországra menekült. Nagyrészük a Délvidéken, mint határőr telepedett le, kis részük azonban tovább vándorolt az országban, új otthont keresve. Igy jutnak el Rácvárosba, ahol már a török alatt is éltek rácok, de számuk különösen 1690-ben duzzadt fel. Feltehetően innen, ill. a XV- században keletkezett 2 nagy szerb településről, Szentendréről és Ráckevéről rajzanak ki, s midőn régi hazájuk felszabadulása elmarad, telepednek le az elhagyott pusztákon. Igy alakultak ki a Budai hegyekben is a szerb települések. Egy 1710-ből származó összeírás 5. szerint Belgrád veszte után ide vándorolt rácok alapították Csobánkát, duzzasztották fel Pomáz lakosságát, ők éltek Budakalászon és 1696. körül elsőnek jelentek meg Törökbálinton is.

Belőlük kerültek ki Solymár első lakosai is, kik az 1710-es összeírás tanúsága szerint 11 évvel ezelőtt telepedtek le, tehát 1699-ben.

A török korszak után Solymár neve legelőször egy 1700-as porciókivetésen 7. szerepel. Az akkori “Somár”- nak 7 adózó jobbágya volt, Vörösvár 90 jobbágyával szemben, akik már 10 ökröt, 6 lovat, 6 tehenet bírtak. (Nagykovácsi, valamint Szentíván neve nincs említve. )

Sajnos névszerinti összeírás 1699-1700-ig nem maradt az utókor számára, így a betelepítés folyamatáról, a népesség alakulásáról ez időben keveset tudunk. Mindenesetre általános vonásként leszögezendő, hogy a XVIII. században a népességet tekintve igen nagy mozgás, vándorlás figyelhető meg, ez volt a nagy lehetőségek, a földhözjutás korszaka, s előfordultak olyan esetek is, hogy egész falvak, másutt jobb megélhetést látva, szinte egyik napról a másikra felkerekedtek. S az is tényként tekinthető “a 90-es évek végén a megye és a földesúr alá kerültek. 8. Ezt bizonyítva az 1703. dicális összeírás is, mely Wattay János személyében már az új földesurat is jelentette, kinek évente 70 forintot és egy pár tyúkot köteles adózni a falu. Vizsgáljuk meg közelebbről, mi mindent árul el az akkori életről. Sajnos a dicális összeírások csak az adózó férfi lakosság neveit közlik, azt is igen hiányosan, elsősorban gazdasági állapotukat tükrözik. Már elöljáróban annyit le kell szögeznünk, hogy nem a falu lakóinak tényleges számát, tükrözik, hiszen a nemesek, valamit nők és gyermekek száma nincs feltüntetve. Azon kívül, mivel az összeírás alapján történt a dicák kivetése, igy joggal feltételezzük, hogy nagyarányú eltagadás is történt. Következésként, s a további elemzéseket tekintve útmutatóként hangsúlyoznunk kell, hogy az összeírásokat nem lehet teljes hitelességűnek tekinteni. Ezek után vizsgáljuk meg, mit tükröz az 1703. dicális összeírás Solymár község szerb lakói életéből.

“Somár” helység ebben az időben 21 adózó háztartással rendelkezik, kiknek gazdasági állapota a következő:

Állatállományukat tekintve:

42 db hámos ökör,

19 db hámos ló

34 db fejőstehén

42 db juh és kecske

27 db sertés

17 db csordában tartott marha

14 db bérelt marha (uzsorás)

Gabonamennyiségük Pozsonyi mérőben mérve:

Búza 92 l/2 P.M.

Árpa 55 P.M.

Zab 10 P.M.

Ezen kívül a község további adójaként “Dobita” a földesúrnak járó ajándékon kívül 451 (az akkoriban használatos pénznem) forint róható fel.

Ha a földművelés és állattenyésztés viszonyát vizsgáljuk a mérleg az utóbbi javára dönt. Az állattenyésztés uralkodó helyzetét főleg az első időkben a természeti adottságok túlsúlya magyarázza. A rengeteg legeltetésre alkalmas rét, erdő szinte kínálja a lehetőséget. Azt is figyelembe kell venni, hogy még az állattartás, kivált annak extenzív formája kevés munkával jár, addig a sok éven át parlagon hevert föld termővé változtatása, sok fáradságot és szívós kitartó küzdelmet követel. Ehhez járulnak még a kezdeti idők nehézségei, az igaerő, valamint a kellő felszerelés hiánya. Az állattartásra szorítja az akkori gazdát az a tapasztalat is, mely még a török idő alatt alakult ki, miszerint a hátasjószágot könnyen el lehetett menekíteni a fosztogató hordák elől, valamint adóösszeírásoknál is az állatokat lehetett a leghamarabb eltüntetni. S ha pénzre volt szüksége, akkor is először a jószág kínálkozott.

Az állatállomány alaposabb vizsgálatánál szembeötlik a hámos ökrök számának nagysága a többi állatéhoz képest. Magyarázata ennek abban rejlik, hogy ez időben ez az állatfaj játszotta - mint igásállat - a legfőbb szerepet a gazdasági életben. Nem véletlen, hogy 4 jobbágy kivételével mindenki 2 hámos ökörrel rendelkezik, sőt Borbaly Mátyás 4-et is mondhat magáénak. Fontosságát még növeli, hogy az igásállatok száma döntötte el abban az időben kapott földterület nagyságát is.

Érdekes, hogy a ló (19) jelentéktelenebb szerepet játszott, pl. 10 személy egyáltalán nem is rendelkezett vele. Alacsonyabb számuk érthetővé válik, ha arra gondolunk, hogy a háborús dúlások, a gyakran átvonuló katonák miatt tartásuk nem volt kifizetődő.

Viszont fejőstehén (34 db) minden háztatásban található, sőt pl.: Kuszma Miklós 3 db-al, s 11 személy 2 db-al is rendelkezik. Ebből következtethető, hogy a tej, tej-termék a legfőbb biztos tápláléka volt minden családnak. Juh és kecske is található szép számmal (42 db) bár csupán 4 ember tulajdonában.

A disznónak viszonylag elég magas száma (27 db, lóhoz viszonyítva 19 db) melynek hizlalását a környékbeli erdők biztosították. A háztartás kivételével mindenhol megtalálható, s van, ahol már 2-3-at is tartanak. Meg kell említeni még a csordában nevelt marhák számát is, mely 17-re rúg, valamint az uzsorás vagy bérelt marhákat, melyekből 14 db található az 1703-as összeíráson.

Az újjátelepülést követő időkben a földművelés még jó ideig, az 1730-40. évek végéig másodrendű szerepet játszik az uralkodó állattartás mellett.

Az új települések még nem állandósultak, különösen a hosszú vándorláshoz már úgymond “hozzászokott” szerbekről tételezhető fel - melyet az 1710. összeírás is alátámaszt, - hogy jószágaikat elhajtva, 1-2 év múlva más vidékre költöztek. A letelepedés utáni első időkre jellemző, hogy a szántóföld még nem állandó gazda, csupán megtűrt, ide-oda szállásolt vendég az eredetileg alapvetően legeltetésre rendelt határban. Általánosan bevett gyakorlat volt, hogy mivel az első telepesek számára úgyszólván korlátlan mennyiségű földterület állt rendelkezésükre, ezekből tetszés szerint annyit hasíthattak le, amekkorát kevés igavonójukkal és hiányos fölszerelésükkel meg tudtak művelni. De még igy is szegényes terméshozamot adott a régen művelt föld.

A gabonafajták közül a solymári szerbeknél élen jár a kenyérgabona, a búza termesztése, utána az árpa, (55 P.M * .) következik, melyből ételt, kását készítettek.[ * P.M. = pozsonyi mérő, régi űrmérték = 62,498 liter.]

Az alacsony zabmennyiség a kevés számú igáslóval hozható összefüggésbe. Érdekes, hogy szőlőműveléssel, bab, dohány és köles termeléssel nem foglalkoztak még, pedig Csobánka szerb lakóinál kezdettől fogva megtalálható.

Röviden összefoglalva, a solymári szerbek gazdasági állapotáról az 1703-as esztendő körül a következő, mondható:

A. / Fő foglalkozási ágként az állattenyésztést tekinthetjük a később uralkodóvá váló földműveléssel szemben.

B. / A határ felosztása állandó telkekre még nem történt meg, ez majd csak a faluközösség megerősödésével következik be.

C. / Viszonylag kis állatállománnyal, és még kevesebb vetéssel rendelkeznek.

Ezek után vizsgáljuk meg a falu népességét, nemzetiségi összetételét. Bizonyíthatóan 23 család élt Solymáron 1703-ban, Ebből 21 adózó, kettő; a bíró Stipan Gyuli , valamint a kisbíró Marko Szantor , - akik feltehetően szintén családdal rendelkeztek - nem adózó.

Sajnos, ami a gyermekek számát illeti, valószínűleg kevés adatunk van. Eszerint csupán Anton Bivlivit rendelkezne 2 gyermekkel, a többi 20 családnál nincs feltüntetve. Viszont egyetlenegy özvegy -legyen férfi vagy nő - sem található. Ebből is arra következtethetünk, hogy Solymár akkori lakói ebben az időben még igen friss jövevényeknek számítottak. Jogi állapotukat tekintve mindannyian jobbágyok, zsellér egy sincs köztük.

Ha nemzetiségi összetételüket vizsgáljuk a meglevő névanyag alapján, érdekes kép tárul elénk. Kiderül, hogy az addig tiszta szerbnek hitt községben - bár kis számban - magyar telepesek is élnek. Magyar eredetükre utal az is, hogy míg a szerb nevek felírásánál előbb történt a keresztnév, s csak utóbb a vezetéknév felvezetése, addig a magyar neveknél ez fordítva történt, ami a mai valóságnak is megfelel. Neveik után ítélve magyar telepesek tehát:

/ a 14 tiszta szerb nevű lakossal szemben /

1./ Toki András (valószínűleg Tököli)

2./ Tokolyi Tamás ,

3./ Nomet Gyurka (valószínűleg Német)

4./ Borbalij Mátyás (valószínűleg Borbély)

5./ Horváts János

Magyar-szerb összeolvasásra utalnak a következő nevek, ahol vagy a keresztnév szerb és a vezetéknév magyar vagy fordítva.

Ilyenek:

1 ./ Marko Szantoi

2 ./ Pavo Nomet

Mindkettő felvezetésüket tekintve / tehát elől keresztnév, hátul vezetéknév / már, mint szerb lakos jöhet számításba, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a szerb többséggel rendelkező falunak kisbírója: Markö Szantoi .

3./ Kusszma Miklós

Itt viszont a felírásból következően magyar névvel állunk szemben. Érdekes és problematikus egyben “ Taler Miklis ” neve, ugyanis a “Taler” név igen gyakori Solymár későbbi telepesei között. Felvetődik a kérdés létezhet-e, hogy valóban német telepessel állunk szemben? A környéket szemügyre véve, főleg Pilisvörösvárot, mely Solymárral határos, - igennel kell válaszolni, ugyanis az említett község /Pilisvörösvár/ 1703-as dicális összeírásában már 73 német nevet olvashatunk, kik az egyházi anyakönyv tanúsága szerint 1690-ben települtek le erre a vidékre. 12.

Réz Henrik művében olvasható, hogy már 1689-ben megjelent Németországban egy “Császári és Királyi telepítési pateus” mely felszólította Közép, és Dél - Németország vidékeinek lakosait Magyarországra való betelepedésre.

Kosári Domokos szerint “Budán, Óbudán, Vácott, kezdettől Bián és Pilisvörösváron 1690; Visegrádon 1691; Pilisborosjenőn 1693-óta tűnnek fel németek, az eljövendő nagy XVIII. századi telepítések első, még kisszámú fecskéiként. 13.

Nagykovácsin ez időtájban telepedik le 14 német család. 14. Tehát a környék újratelepülését vizsgálva joggal feltételezhető, hogy Solymár vidékén is járhattak német telepesek, szórványos letelepedésről, esetleg házasság utján történt beolvadásukról is szó lehet, de az 1703, és 1710. dicális összeírás tanúsága szerint az akkori Solymár szerb többséggel rendelkezett a kisszámú magyar és német telepesekkel, szemben. A németek nagyarányú, tömeges betelepedése csak 1710. után indul meg, minek következtében az arány megváltozik, s a szerbek teljesen beolvadva elvesztik vezető szerepüket.

Sajnos az 1703. és 1710. között eltelt időszakban Solymárról, írásos emlék hiányában, igen keveset tudunk. Annál is inkább sajnálatos ez a tény, mivel éppen ebben az időszakban játszódik le a Rákóczi szabadságharc, amely az egész országra ható, történelmi jelentőségű esemény volt. Eredeti források hijján ismét csak a falú környékének, ill. Pest megye kuruc kori múltjából vonhatók le következtetések. Általánosságban azonban megállapítható, hogy ez az újabb háborús korszak veszélyes időszak volt, mikor is rablás, fosztogatás, gyilkolás, s ennek következtében a falvak népének tömeges menekülése vagy elpusztulása, ismét napirendre került. A szerbek pártállásáról elmondható, hogy mindvégig a császáriak oldalán harcoltak, hiába igyekezett Rákóczi kiáltványokkal, tárgyalásokkal, hajdúszabadság ígéretével őket magának megnyerni.

1703. augusztusában a megye kettészakadása után a pilisi falvak Habsburg fennhatóság alá kerültek. Valószínűleg már ekkor történtek verbuválások ezen a vidéken.

Érdekességként megjegyzendő, hogy Solymár 1703-ban lévő földesura Wattay János viszont az első kuruc alispán posztját töltötte be.

Az 1704 - 1707-ig tartó időszakra egy pilis-vörösvári papi jelentés szolgál adatokkal, amely az elköltöző kurucok és császári katonák által meggyilkolt személyek neveit tartalmazza. 14 személy esett áldozatul a harcoknak, / melyek közt / a többében lévő vörösváriakkal szemben csévi, nagykovácsi, sőt egy Pál nevezetű solymári szerb neve is szerepel 15. 1706. 5. hó 13-án.

S bár 1706-tól kezdve egyre inkább a válság jelei mutatkoznak a Rákóczi-szabadságharcban, Pest megye csak 1709-ben kerül ki a közvetlen “frontvonalból”.

Pilis nagy része az ellenség kezén maradt, de kemény csatározásokat kellett elszenvednie, mely során a 110 faluból 52 pusztult el. Ilyen sorsra jutott Csobánka is, hiszen rác lakosai, egy 1710-ből származó feljegyzés szerint részben a harcok során elpusztultak, részben máshova költöztek, a megművelhető föld hiánya miatt. 16.

Megerősíti a harcokról szóló hírt, a magát “ Shalmári Pintér János ”-ként aláíró személy 1710-ből származó kérelmének első sorai is:

“ Az elmúlt háborúban Pomázon laktamban egy német mészáros fölös marhákat vásárolván helyünkben, ki is az egy német nyelvről egyebet nem tudulin, midőn Urmin laktában által jött marha kedvéért, inkáb mindenkor is 2 ökröt vivén, azokért szépen megfizetett, annak utána megint kettőt vett tőle, az árával Ürömről elszökött, nékem fordulván Siket Miska ezen okból, hogy tolmácsja voltam a mészárosnak, 2 lovamat mind törvény nélkül elvette és magánál vesztette.”

Tehát Pintér Jánosnak / 1703. összeírásban még nincs említve / a háborús dúlások következtében menekülnie kellett Solymárról, s hogy sok más falubeli is hasonló vagy még szomorúbb sorra jutott, azt az 1710. dicális összeírás látszik igazolni, ahol is eddig ismeretlen teljesen új szerb nevek bukkannak fel, s csak a 3 régi telepessel találkozunk. Az a feltevés is szóba jöhet a lakosság kicserélődésével kapcsolatban, miszerint az 1703-as szerbek katonának álltak, s úgy hagyták sorsára a települést, vagy pedig éppen az új szerb lakosok, telepített katonák. Ez még további kutatások tárgyát képezi mindenesetre annyi leszögezhető, hogy 1710-re 3 személy kivételével újra szerbek népesítik be az abban az időben már “Solmár”-nak hívott kis helységet, a környék német települései közé szinte beékelődve.

Vizsgáljuk meg mit árul el rólunk az 1710-es conscriptió.

Solymáron található ebben az időben:

24 háztartás

20 ló

58 ökör

21 üsző

24 tehén

15 kecske

50 disznó

28 méhkas

83 l/2 P.M. vegyes gabona (búza, rozs)

57 l/2 P.M. árpa

3 P.M. zab

22 l/2 kocsi széna

Ha összevetjük az 1703-as ugyanilyen jellegű összeírással, megállapítható, hogy bár a község u. annyi adózó háztartással rendelkezik, de ezek az állatállományt összevetve gazdagabban tűnnek, a termelt gabonamennyiséget véve alapul pedig, szegényebbek. Az utóbbihoz megjegyzendő, hogy ez talán abból is adódhatott, hogy a földek a harci események következtében ismét jó ideig parlagon hevertek.

Állatállomány:

Mint teljesen új foglalkozási ág tűnik fel a méhtartás, mely ettől fogva meg is honosodik a vidéken.

Ha a népességet, illetve nemzetiségi megoszlást vizsgáljuk meg, a meglevő névanyag alapján, a következők állapíthatók meg, 1710-ben. A 24 család már a bíró is, Potocsics János , mint adózó szerepel, kik valamennyien 1 házzal rendelkeznek.

A gyermekek száma sem olyan, /szegényes/ mint 1703-ban, 37 fiú és 25 leány él a faluban. Jogi állapotukat tekintve az összeírás után következő “Obsercationae” részben 5 jobbágy és 4 zsellér van említve. Sajnos a többi 15 családfő jogi helyzetére nincs adat.

Nemzetiségi megoszlásuk a következő:

- 18 szerb család

- 3 magyar család / mind megtalálható 1703-ban is /

Iván et Mikula Guzman /Kuzma /

Markó Horvát /Horvátts/

Perbaj Matthias /Borbély /

- 3 német család:

Andreas Tükle

Anton Sokmaijer

Matthias Jud / ma is élő név /

Érdekes, hogy az 1703-as összeírással egyező nevek mind magyarok. Itt említem meg, hogy az “idézet” Halmári Pintér János ” még nem települt vissza, az 1715. összeírás említi először.

A 4 zsellérből megjegyzendő, hogy mind házzal bír, s a többi lakoshoz viszonyítva semmivel sem szegényebbek. Sok mindent megtudunk a falúról az 1710-es összeírás már említett “Asservationos” részéből: “Solmár falu 2 kis mérföldre Budától nyugatra, az erdők között fekszik, területe hosszúságban és szélességben egy órányi utat tesz ki, keletre Weindorf falu határolja, délre Hidegkút, nyugatra Kovacsy falu határolja, északra Vörösvár városa és Szent Iván puszta. Ennek a helynek is a Wattay család a földesura, amelynek lakói / kevés kivétellel germánok, a többiek mind szerbek, de katolikus vallásúak, és 11 évvel ezelőtt felepedtek le: / évente 80 forintot, 2 font vajat, 1 pár kappant, 1 pár csizmát tartoznak fizetni, de a Camarai Administraturának semmit.

A falu területe körülbelül 200 hold szántóföldből áll, 30 kocsi szénát adó rétből, elégséges legelőből, bőséges erdőből, amely azonban nagyrészt ezekben a háborús időkben elpusztíttatott és kivágattatott a vármegye által a Budai Palota építésére. Borkimérése mindig volt a falunak, amely megítélés szerint, évente 30 forint hasznot jelentett. Nem messze a falutól a hegyecskén, egy bizonyos várnak a romjai vannak, amelyet valamikor Solmárnak neveztek. Lakói panaszkodnak, hogy ezekben a forradalmi időkben a Vörösváriak mintegy 100 holdnyi földet, valamennyi rétet és erdőt elraboltak.

Solymár falunak tehát az előbb / összeírásában / jelzett módon 24 háza van tényleges birtoklásban, 5 jobbágyra és 4 zsellére. 19.

Tehát már egy igazi XVIII. századbeli falu képe rajzolódik ki a sorok közül, mely földesurának egy összegben adózik, meghatározott szántófölddel, réttel, erdővel rendelkezik, s már pereskedni kényszerül, elrabolt földjei érdekében. A Solymárra betelepülő és itt élő szerbek élet viszonyairól, nehézségeikről a dicális összeírásokon és egyéb korabeli hírforrásokban kevés adat található. Annyi azonban bizonyos, hogy a szegénység, éhínség, betegség gyakori volt a kis szerb portákon.

Az is ismert, hogy kezdetben a szerbek lakhelyei “földbevájt kunyhók” 20. melyek inkább barlanglakásokhoz, mint házakhoz hasonlítottak. Csobánkán 1710-ben még 5 földalatti barlanglakás található. 21. Talán nem gondoltak hosszabb ideig tartó letelepedésre, vagy pedig még igen élénken élt a hosszú hódoltság emléke, s túlságosan rövid volt az azóta eltelt időszak ahhoz, hogy hinni tudjanak egy békés időszak eljöttében.

A solymári szerbek vallásáról annyit tudunk, hogy 1710-ben valamennyien katolikusok. 22./ hogy eredetileg ortodoxok voltak-e vagy sem, annak nincs nyoma. Az 1747. évi Canonica Visitatio 23. szerint Solymáron 1719-ben volt az utolsó szerb prédikáció, tehát a szerb és német népcsoportok, egy ideig merev elkülönítettségben éltek egymás mellett. De a még 1710-ben is szerb többséggel rendelkező kis község, nem sokáig tudja megőrizni szerb jellegét a mind nagyobb tömegben bevándorolt németekkel szemben. Jól jellemzi a szerb nemzetiség beolvadását a németségbe, a nevek elnémetesedése. A beolvadással magyarázható, hogy a Csulicsak Clulitz- ok a Milvicsek Milbichek lesznek az egymást követő összeírási lapokon.

Igy válik Solymár a XVIII. század vége felé németajkú községgé, s már csak a még meglévő nevek, mint Sokecz, Karabancs, Melgerics, Potocsics , jelzik az egykori szerb ősöket.

A XVIII. századi Magyarországi viszonyokra a következő mondható el. Legjellemzőbb politikai változás, a török végleges kiűzése, a Rákóczi- szabadságharc leverése, s vele a nemzeti szabadság mozgalmak hanyatlása. A Habsburgok az ország korlátlan urai lesznek, s az újonnan kialakuló arisztokráciával karöltve hajtják végre legfontosabb intézkedéseiket, az ország benépesítését, a kor-mányzat ujjászervezését, állandó hadsereg felállítását, amely az adórendszert erősen befolyásolja.

A földesurak hatalma növekszik, gazdálkodásuk, főleg az Allodizálás irányába fejlődik.

A falvak életében a legjelentősebb változás, hogy a török pusztítás és a szabadság küzdelmek nyugtalan századai után, viszonylagos nyugalom és béke következik, mely kedvez a mindennapos paraszti munkának. Az élet szervezetségére, rendezettségére utal, hogy ettől kezdve sürün találkozunk a lakosság anyagi erejének felmérésével.

2. A német telepesek megjelenése az 1712-1716-ig terjedő időszak

A török által elpusztult falvak, városok benépesítéséhez nem volt elegendő a belső népvándorlás, valamint a szerb bevándorlás. A rendezetlen viszonyok s a kevés megművelt területek nem nyújtottak biztos megélhetést, s az igy létrejött éhínségek, járványok miatt a népsűrűség is alacsony volt. Magyarország még 1720. körül is alig éri el a Mátyás-korabeli népességet. / 4,000.000 / a probléma végleges megoldását az udvar és a magyar arisztokrácia által támogatott külföldi telepesek, betelepítése jelentette.

Elsősorban Németország túlnépesedett vidékeiről igyekeztek embereket toborozni, mivel a Kollonics féle Einrichtungswerk- megfogalmazása szerint, hogy kellett volna biztosítani, hogy a “királyság lassan németesítessék és a forradalomra és nyugtalanságra hajló magyar vér a némettel szelídítessék természetes ura és örökös királya hűségére és szeretetére.” 24-. Gazdasági okok is sürgették ennek lebonyolítását.

Európában azidőtájt a merkantilizmus hódit, gazdagítja a gyarmattal rendelkező országokat. A Habsburg birodalom viszont eladósodva, minden téren elavult gazdasági élettel tekintett a jövő felé. Gyarmatok hiányában merkantilista törekvéseket sem tudtak megvalósítani, más megoldást kellett keresni az égetően sürgős gazdasági probléma megoldására. S ez a megoldás Magyarország számára -, mint ezt az évszázadok bebizonyították - a lehető legrosszabbnak bizonyult. A tervezet szerint ugyanis a birodalom egyik részét át kell alakítani nyersanyagtermelő országgá, másik részét pedig ennek feldolgozójává, az ipar kifejlesztésével. Igy vált Magyarország a birodalom “éléstárává”, az ipar mellőzésével, s váltak Csehország és az örökös tartományok iparilag fejlett területekké.

A tervezett megvalósításnak első lépése, Magyarország népességének növelése volt. A hosszú hódoltság következtében nem állt megfelelő számú munkaerő rendelkezésre, s megfogható adóalanyok sem voltak.

Az 1869-es német rendeket, - először a sváb rendeket - kéri meg, hogy felesleges alattvalóikat Magyarországra küldjék.

A császár felhívása túl készséges fülekre talált, Vonház István szerint “1712 és 1713 évben állítólag 50.000 sváb jött le a Dunán hazánkba. A megyék közül különösen Pest, Bereg, Zemplén, Krassó-szörény, Temes, Tolna nyertek német telepeseket” 25. A tömeges kivándorlás okaként a spanyol örökösödési háború miatt elszenvedett keserves élmények és a rossz termés következtében bekövetkezett éhínség jelölhető meg. Azonban ez a telepítés “főleg annak rossz szervezése és kellő állami támogatás hiányában nem járt sikerrel. Csak keveseknek sikerült a remélt új hazát megtalálni. A többséget éhínség vagy betegség pusztította el, és nagy részük visszatért a régi hazába. Az 1712-es bevándorlók sorsáról az ulmi tanácsi jegyzőkönyvek 26. vallanak. Eszerint már májusban egész csoportok indultak, hogy Ulmon, Régensburgon keresztül a Dunán lehajózzanak. Ez az útvonal a későbbi betelepülésnél is megmaradt, mivel ez volt a legolcsóbb, s viszonylag a legrövidebb is. De már júniusban igen rossz hírek érkeztek a magyarországi viszonyokról, s sok ember koldulva tért ismét haza.

A beérkezett beszámolók, jelentések alapján a lakosságot a tisztviselők és a papok óvják attól, hogy Magyarországra települjenek. Mégis voltak bátor próbálkozók, míg nem 1712, július 20.-an parancs érkezik Ulmra a Magyarországra induló hajók leállítására és a lakosok hazaküldésére. 27. Ennek ellenére tömegesen szöktek német telepesek Ulmról, kiket, ha visszatértek letartóztattak, börtönbe zártak egy ideig, engedetlenségük miatt. Egy ilyen szökött és még július 6.-án visszatért pékmester, Leonard Geminger a következőképpen ecseteli a német telepesek helyzetét. “ A Magyarországra vándorló német svábokat a magyarok rossz szemmel nézik. A szegény emberek egy része a rossz viszonyok, s a császár támogatása utján meghalt, egy részük pedig Buda alatt az ott tartózkodók 8, 9, 10-esével a fákra felakasztották, egy részüket pedig utazási alkalmatosság és megélhetés hiányában valóban koldusbottal kellett hazatérniük. 28. Ez a beszámoló lett sokszorosítva, s elterjesztve azzal a céllal, hogy a kivándorolni szándékozó egyéneket elriassza. Nagyon valószínű, hogy ezzel az újabb bevándorló hullámmal a pilisi falvakba is érkeztek új telepesek.

Elsősorban Buda környéke jöhet számításba, mivel az Ulmbol Magyarországra induló hajók végállomása itt volt, s innen széledtek szét a legkülönbözőbb területre az emberek. Ez a feltételezés egyre valószínűbbé válik, ha arra gondolunk, hogy az új telepesek honfitársakat is találtak a környéken - Gárdonyi Albert álltása szerint Budán már az első hullám idején 1690- körül 29. találhatók német telepesek, s Pilisvörösvár is 1690. óta német ajkú község - igy tehát a közös nyelv, s közös haza alapján könnyebben települtek le erre a vidékre. Pesthidegkut is ekkor kapja német telepes személyében - első lakóit, kik 1711. július 5-én szerződést kötnek az ottani földesúrral, Johann Ignác von Kurz-val. 30. Az okmány szerint, a nemrég betelepedett lakosok a következő kedvezményekben részesültek: 3 évi adómentesség, ennek lejárta után minden háztulajdonos évente 6 forintot, minden lakó 2 forintot köteles fizeti. A faizás joga is megengedett, Minden ház 2 - 3 disznaja számára a makkoltatás is engedélyezett, de több disznó tartása után tizedet tartoznak fizetni.

Minden ház köteles 2 tyúkot és 2 kacsát a földesúrnak ajándékozni. Ha szőlőből telepítenek, 7 év adómentességet élveznek, ennek lejárta után tizedet fizetnek. A földesúr jóváhagyása és bontakozó pénz /amit eltávozáskor fizetni kellett/ nélkül egyetlen telepesnek sem szabad máshová költöznie.

Az okmány azért bír különös jelentőséggel, mivel a környéken lévő szokások, azaz bevett gyakorlat alapján szerkesztették. / u. is Pesthidegkut 1690.-ig lakatlan. / Ennek alapján feltételezhető - bár fennmaradt írás arról nem tudósit-, hogy Solymáron is hasonló kedvezményeket élvezhettek az első német telepesek.

Hidegkúton kívül, Csepel, Budafok fogad be bizonyíthatóan 1712-ben, nagyobb számban német telepeseket. Valamennyien a földbirtokos, Eugen von Savayan herceg szervezett telepítése által kerültek erre a vidékre, s mivel szállításuk, ellátásuk biztosítva volt, valamelyest jobb viszonyok között kezdhették az új életet.

Pontos adat nem áll rendelkezésünkre, hogy hányan jöttek hajóval, vagy gyalogszerrel hazánkba, annyi azonban megállapítható, hogy ez a - ha az 1690. táján történt bevándorlást elsőnek tekintjük - második bevándorló hullám. Igy sem tudták az égető munkaerőhiányt megoldani. Bebizonyosodott, hogy szervezettség és állami támogatás nélkül nem érik el a kívánt eredményt ezek a vállalkozások. Az ingóságokat eladó, a kevés pénzzel és gazdasági felszereléssel rendelkező emberek elpusztulnak - kellő segítség hijján az amúgy is sok nélkülözést, fáradságot kívánó rideg környezetben.

A bevándorlás sikertelenségét támasztja alá, hogy igen sok német telepes - igy pl. 1712. október 31-én 425 személy, 1713. január 9-én 200 személy 31. betegen, koldulva tér vissza hazájába. S hogy eljutottak az új jövevények Hidegkútra, ugyanúgy eljuthattak az azzal szomszédos Solymárra is. Sajnos, az 1710 - 15. közötti időszakot homály fedi, sem dicális sem egyéb összeírás nem maradt meg Solymárral kapcsolatban.

De az akkori időkre jellemző nagy vándorlásokra, demográfiai mozgásra gondolva megállapíthatók, hogy a falú lakossága még nem állandó, s az 1715. utáni összeírások névanyagát szemlélve az is szembe ötlik, hogy a német telepesek egyre nagyobb számban jelennek meg a falu életében. 1715.-ben 32. az országos összeírást végző tisztviselők eddig ismeretlen, valószínűleg 1715. előtt betelepedett német lakosok nevét nem veszik fel.

A 14 összeírásban szereplő lakos között található - a már 1710-ben is szereplő Matthias Jud és Michael Taller mellett - Georgius Bernárd, Matthias Junk, Joannes Miller, Ambrus Fux, melyek vitathatatlanul újonnan jött német telepesek. A nemzetiségi összetételt vizsgálva az összeírás enyhe német többségről beszélhetnénk, hiszen a 6 német telepessel, 5 szerb és 3 magyar áll szemben, valamint a bíró, Matthias Jud személyében is német. De ennek a megállapításnak kevés valóságmagja lenne.

Dávid Zoltán kutatásai alapján is arra a meggyőződésre jutott, hogy az 1715. összeírás a jelenlevő családoknak csupán 40 %- át veszi fel, tehát a falu szerb jellegét a beáramló németek még 1715-ben nem tudták megváltoztatni. Igaz, hogy a tendencia azonban egyre erősödik. Ez az összeírás nem az állatállomány felmérését végzi, mint az eddig ismertetett dicális összeírások, a község lakóinak tulajdonában lévő szántóföldet, rétet és szőlőt írja össze.

Érdekes, hogy a szántóföldek kiterjedésének megszabása, Solymáron még nem történt meg, tehát szabad, foglalkozás történik még ekkor. Ez főleg a rendelkezésre álló földterület bőségével, valamint azzal magyarázható, hogy a török uralom alatt az eredeti telekszervezet felbomlott, s az új települé-sekben a kezdeti időkben ismeretlen volt az a rendszer, amelyben a belső telekből állt a jobbágy-birtok törzse, s annak arányában, hogy egész vagy fél, stb. teleknek felelt meg, csatlakozhatnak hozzá a szántóföldek és rét tartozékok.

Csak a földművelés uralkodóvá válásával, valamint a földesúri hatalom megerősödésével tér újra vissza a telekrendszer. De a XVIII. sz. közepéig az osztó földközösség és a 2 nyomásos rendszer marad a Pest megyei parasztgazdálkodás jellegzetes formája. 33. A falu lakói 157. P.M. irtvány földdel és 20 1 / 2 P.M. réttel rendelkeznek. Leggazdagabbnak mondható Andreas Pocsics, aki 28 P.M. irtvány földet és 3 P.M. rétet mondhat magáénak. Sajnos az összeírás nem említi meg, hogy a község földes-urának, Wattay Jánosnak mennyit adózik, de annyi bizonyos, hogy erdővel rendelkezik, ahol a faizás joga engedélyezett, s a szántóföldeket évenként művelik, ősszel és tavasszal is bevetik. Malomból, mészárszékből vagy kocsmából származó jövedelemmel még nem rendelkezik a falu. 34. Jogi állapo-tukat tekintve a feltüntetett lakosok valamennyien jobbágyok. Ha a jobbágyok és a földesúr viszonyát akarjuk megvilágítani, gyér adatok állnak rendelkezésünkre az első időkből. Nagyobb fokú földesúri kizsákmányolás nem igen fordulhatott elő, hiszen a földesúr érdekeit szolgálja, hogy a kietlen puszták megművelésére minél több ember telepedjen le.

Korlátozza a kizsákmányolást az is, hogy a kezdetleges piaci viszonyok miatt, kereskedelem hijján, a földesúrnak nincs szüksége nagy mennyiségben, sem a jobbágyok, sem saját majorsága terményeire. A XVIII sz. első felében a pénzbeli és természetbeni szolgáltatások a földesúri háztartások szükségleteit elégítik ki. Nagy gondot jelentettek az akkori jobbágyok életében az egyre súlyosabbá váló állami terhek.

Tudvalevő a nemesség Magyarországon adó-mentességet élvezett, s így a hadfenntartás összes költségeit teljesen a falvak adófizető társadalmára hárítja.

Igy tehát az amúgy is szegény jobbágy fizette a hadiadót, háború idején gyakran segélyadót is szedtek,- viselte a katonaság eltartását, a beszál-lásolást, mindezek tetejébe még katonáskodni is kellett, s ha önkéntesen nem voltak hajlandók, hát kötéllel fogdosták őket össze.

Solymár 1715-ben 40 forint hadiadót fizetett. 35, ugyanannyit, mint Csaba, “Veres Vár” 236 forintjával szemben. Pest megye pilisi járásában 1716 - 17 évben elhullott állatok összeírásában 36. a Weindorf, Csobán-ka, Solymár, Vörösvár és Szántó van feltüntetve.

Ebből csak Vörösvár (6 db) és Csobánka (2 db) esetében hámos ökör van jegyezve. Tehát feltéte-lezhető, hogy csupán a 2 községben történt beszál-lásolás, vagy katonai hadtestátvonulás. Solymáron ez idő tájt 15 tehén, 14 ökör, 14 üsző esik áldozatul az akkor dúló marhajárványoknak. Vesztességei mérsékeltek Vörösvárhoz (25 ökör, 26 tehén, 30 tinó, 25 üsző, 16 ló) és Csobánkához (20 ökör, 20 tehén, 20 tinó, 19 üsző, 3 ló és 20 juh) képest. Az 1716-os dicális összeíráson 36, még nem érezhető a járvány hatása, valószínűleg az összeírás felvétele után ütötte fel fejét. “Solmár” abban az évben 17 adózó háztartással bír.

Érdekes a bíró, Andreas Frér és a kisbíró, Márkus Bkács nem adózik, s már 2 özvegyember is gazdálkodik a falúban: Nocilaus Eskulucs és Johannes Melcsarin .

Ha az 1716. dicális összeírás adatait, az 1710-hez hasonlítjuk új megállapításra jutunk:

Általánosságban megfigyelhető, hogy az állattartás uralkodó szerepe kezd megszűnni. s hogy még mindig a hámos ökör tartása fizetődik ki legjobban / 23 db. / a lovak is szép számmal találhatók. / 18 db. / az az akkori földbőségből következik, melyből ki-ki annyit hasíthat le magának, amennyit tehetségével és igás állataival meg tudott művelni. Szembetűnően alacsony a 13 db fejős tehenek száma. ami azt jelenti, hogy már nem minden család asztalára kerül naponta tej és tejtermék. S ugyancsak a táplálkozás egyoldalúságát vonja maga utána sertések kis száma. / 6 db. /

A gabonamennyiség összehasonlítva a következő:

Tehát elmondható, hogy a földművelés, s ezen belül a búza termesztése kezd egyre inkább teret hódítani, szőlőművelés még nem található. Ez a tény viszont arra utal, hogy a falu lakossága kezd a megművelt földhöz ragaszkodni, tehát - tovább vándorlás helyett - kezd állandóvá válni. A Solymáron élő családok száma 1716-ban 19, Nemzetiségi összetételük a következőképen alakult:

A 7 német családon kívül 7 szerb és 5 magyar család él a faluban. Mint új telepeseket kell megemlíteni Andreas Trélrt, Georg Kraszert, Iván Kloskrmant és Félix Ilt. Úgy tűnik egyensúlyi helyzet kezd kialakulni a szerb és német családok számát illetően. Érdekes, hogy míg a bíró német, a kisbíró neve után ítélve szerb. De magyarok és szerbek együttesen / 12 család / még a többséget alkotják a németekkel szemben. S alig 3 év elteltével 1719 - ben elhangzik az utolsó szerb prédikáció, 37. amely már jelzi, hogy a külön vallásgyakorlat feladásával, vezető szerepüket is kénytelenek átadni a beözönlő németségnek, az irányító nemzetség szokásaihoz a közéjük tökéletesen beolvadva, átveszik szokásaikat, s egy-két generáció után már csak a nevük utal a régi szerb ősökre.

•  Solymár a betelepülés újabb szakaszában,

1721 - 1731-ig.

a. / A falu gazdasági viszonyai.

A XVIII. század első felében gazdálkodó Pest megyei jobbágyokat és zselléreket - a későbbi időkhöz mérve - viszonylag jobb állapotok és bizonyos jólét jellemzi.

Még elegendő föld található. s a fejenkénti 3-4 igásállat sem ritkán jelenség. A földbőség következtében a paraszti differenciálódás is kezdet-leges. Az 1720-as összeírás 37. tanúsága szerint a solymári határban sem okoz gondot a szántóföldek kiosztása, az egész megyére jellemző kép fogadja az összeírókat.

“Van föld elég, s ki-ki ott az veszi eke alá, aki akarja.” 38.

Alátámasztja ezt az a tény is, hogy a jobbágyoknak sincs szükségük a környező erdők irtására, irtványfölddel egyik sem rendelkezik.

Sajnos az összeírás is, mint az 1715-ös évi, csak a szántóföldek irtvány, rét és szőlő felmérését tűzte ki célul. Mivel az állatállomány nincs feltűntetve, igy nehezen állapítható meg a falu lakóinak gazdasági helyzete.

Az 1715 évi állapothoz mérve, feltűnik, hogy a szántóföldek nagysága már megszabott. Általában 6, 8, 9, pozsonyi mérő kiterjedésűek, de Nicolaus Csulics 28 pozsonyi mérő nagyságú földdel rendelkezik.( átszámítva 16 800 öl 2 ) A 3 hold 800 n.öl szántóval, 3 kaszás réttel ( 1 kaszás rét 800 - 1000 öl 2 ) és 7 kapás szőlővel ( 1 kapás 60 - 250 öl 2. ) a falu leggazdagabb emberének számit. S találunk már igen szegényeket is, Stephaus Prím és Antonius Schuszter személyében, kik mindössze 1 1/2 p. mérős, illetve 2 1/2 p. mérős szántóval, és 1 kaszás réttel rendelkeznek. Mindketten 1720 előtt jöhettek erre a vidékre, - de az 1716-os összeírás még nem említi őket, - s még abban ez évben tovább is állhattak, mivel nevük a későbbiek során sehol sem bukkan fel. A szántóföldek felosztása azonban sem jelenti a régi telekszervezet visszatérését. Megye-szerte még a határ évenkénti újraosztása a faluközösség kezében van, s maga a község szabja meg, hogy melyik tagja mennyivel járuljon az egyetem-legesen, kirótt földes-úri terhek viseléséhez. Ez viszonylag önállóságot biztosit a község számára. A jobbágyok tulajdonában lévő rét nagysága általában 3 és 1 kaszás között mozog. Szőlőművelés még mindig csak elvétve fordul elő, csupán 4 ember foglalkozik vele, pedig a hegyes, dombos vidék kitűnően alkalmas erre.

Solymár 1920-ban a földművelésen és állat-tenyésztésen kívül már egyéb jövedelemmel is bír. Italmérés, őrlés és húsvágás jogát bérli földesurától. A legmagasabb hasznot az italmérés, a kocsmáltatás szolgálta, mivel adója is magas 20 Ft. Az általános gyakorlat szerint a jobbágynak joga volt a község kocsmájában vagy házak sorjában bort árulni, de csak Mihály - napjától - György napig, illetőleg karácsonyig. Az év második felében a földesúr mérethetett bort, továbbá sört és pálinkát is, ha azonban vendégfogadót tartott fenn, az egész éven át működött. 39.

Van a községnek már egy vízimalma is, melyért 5 forint ellenszolgáltatást fizet a földesurának. A malom még 1783-84 között is őrölte a környék gabonáját a térkép tanúsága szerint. Rendelkezik egy mészárszékkel is - 6 forint adófizetés fejében, mely bőven ellátja húsáruval a még nem nagy lakosságú falut.

Királyi haszonélvezetek, regálék megjelenésével egyre jobban kirajzolódik a XVIII. századi község képe, s úgy tűnik, lakói már hosszabb időre kezdenek berendezkedni. Bár az 1720-as összeírás nem ismerteti a jobbágyok és zsellérek udvarában élő állatok számát, de hogy az 1720-30-ig terjedő időszakot e téren se fedje homály, arról fennmaradt dicális összeírások gondoskodnak. Az 1722-es 40. 1725-ös 41. és 1928-as 42. dicális feljegyzések alapján következő kép tárul elénk:

A felmérések 3 évenként történtek, s ez az időszak kevésnek tűnhet ahhoz, hogy lényeges változások történjenek egy falu életében. Mégis az 1725-28. között eltelt évek az ellenkezőjét látszanak bizonyítani, hiszen a falu adózó háztartásai, s ezzel párhuzamosan állatállománya is majdnem kétszeresére duzzadt. A jelenség magyarázatát a még mindig élénk vándormozgalomban, s az egyre nagyobb tömegben történő bevándorlásban kell keresni. Érdekes, hogy 1722 - 25 között, az adózó háztartások száma nem változik / de a nevek összehasonlításánál kiderül, hogy nem ugyanazok az emberek lakták a falut /, mégis az állatok száma majdnem megduplázódott. Ez bizonyos fokú meggazdagodásra utal, ami talán jó termés következtében állhatott elő. Különösen a jármos ökrök mennyisége igen magas, a többi állatokhoz viszonyítva. Ez érthető, hiszen a gazdaságot ebben az időben az igásállatok száma jellemezte, ez után igazodott a szántóföld és egyéb tartozékföld nagysága is. A solymári családok általában 3-4 igásállattal rendelkeztek / 2 ökör, 1 ló / de 1728-ban már nem ritka az 5 igásállat sem. Aki semmilyen igásállatot sem mondhat magáénak, az eleve nem részesül, vagy csak igen kis részben a földosztásban. Ilyen sorsú jobbágyok Solymáron is találhatók - de még elenyésző számban -, kik ezután két kezük munkájából, uzsorás ökörrel vagy napszámot vállalva igyekeznek újra felkapaszkodni.

Örvendetes növekedést mutat a fejőstehenek száma is. Sajnos a növendékállatokról, kecske és juhállományról, baromfiak mennyiségéről kevés mondható el, mivel ezek vagy egyáltalán nem, vagy csak egyes összeírásokban szerepelnek. Hasonló a helyzet a sertéseket illetően, 1722 -. 28-ig egyik felmérésben sem találhatók, ennek ellenére biztosra vehető, hogy ha talán nem is mindenhol, de a családok többségénél fontos táplálékul szolgált.

Felvetődik a kérdés, hogy az állatállományt vizsgálva módos vagy szegény falúnak mondható-e Solymár? Ha például Sárihoz, Nagykátához, Rákos-csabához viszonyítjuk, ahol egy gazda kezén lévő ökrök száma eléri a nyolcat, tizenkettőt, igen csak szegényesnek tűnne. Ez a megítélés azonban csalóka, hiszen Pest megye alföldi részein fekvő községei a jobb minőségű földek és nagyobb kiterjedésű szántók miatt mindig is a zsírosabb falvak közé számítottak. Ha viszont a szomszédos falvakat vesszük figyelembe, Solymár mindig kedvező helyet foglal el, a gyakran, csak a dupla népességű Vörösvár előzi meg. Jogi állapota is növeli előnyét, hiszen az 1720-as összeírás tanúsága szerint adóját egy összegben fizeti, ami nagy könnyebbséget jelentett a falunak, a belső önállósága adott módot.

Az állattartás mellett a földművelés is kezd felzárkózni, ami ismét arra utal, hogy megkezdődik a falu állandó lakosságának kialakulása. Még mindig a táplálékul szolgáló gabonák termesztése - Búza, árpa - jár élen. A zab is egyre szükségesebbé válik a lovak számának emelkedésével.

Solymár lakói kezdik felhasználni a természet adta lehetőségeket is, amit a szőlőművelés elterjedése bizonyít. A termesztett gabona és szőlőművelés által előállított bor mennyisége az említett dicális összeírások alapján a következő:

Megfigyelhető, hogy bár a létfenntartáshoz szükséges kenyérgabona, a búza vezet mindig a többi gabonával szemben, de 1725-ben már nagyarányú eltolódás történt a zab és bortermesztés javára. Sajnos az 1728-as összeírás nem tünteti fel az árpa, zab és bor mennyiségét. Ha azonban az adózó háztartások számát és a termesztett búza mennyiségét mérjük össze az utóbbi kevésnek tűnik ahhoz, hogy teljes mértékben ellássa az itt élő lakosságot, s igy biztosra vehető, hogy az elterjedt népi eledel az árpakása sem hiányzott. A nagyszámú hámos ló (49 db) a zab termesztésének növekedését vonta maga után. Solymár gazdasági állapotát vizsgálva 1720 - 30 között, összefoglalásképpen elmondható, hogy a még mindig élénk vándormozgalmak miatt az állattartásra esik a döntő hangsúly, s a földművelés - mely kezdi felvenni a versenyt - csak a legszűkebb kenyérrevaló előteremtésére szorítkozik

b-/ A falui népességi viszonyai:

Míg országos viszonylatban a 30-as évekre a vándormozgalmak lelassulása, Solymár lakosságát vizsgálva viszont a bevándorló hullámok további erősödése figyelhető meg.

Ez az alábbi táblázatból kitűnik:

Az 1730-as 43. helységenkénti, összesített dicális összeírás adatait, csak nagy körültekintés mellett szabad figyelembe venni, ugyanis eltagadás veszélye merül fel.

Különösen az 1725 - 30 közötti időszakban játszódtak le nagy demográfiai változások, ezek következtében a lakosság kétszeresére, sőt három-szorosára duzzadt. A vándormozgalomban nem csak külföldi, elsősorban német földművesek, iparosok vettek részt. Még viszonylag elég magas az egyik falúból a másikba települő szerbek, magyarok száma is. De az egyre nagyobb számban jelentkező német telepesekhez mérten, csak kis hányadát jelentik, az újonnan jött lakosságnak. Bár állami telepítés még mindig nem történt, s az 1712-es betelepülés is riasztó képet festettek a magyarországi viszonyokról, ennek ellenére tömegesen zúdulnak az országba az új német jövevények.

A földesurak is kezdik felismerni a telepítések előnyeit, s maguk is hozzáfognak saját erejükből, mérsékelt állami támogatás mellett, pusztává vált területeik benépesítéséhez. Ekkor kezdődik Bánát betelepítése gróf Claudius Fluzorimunk Mercy által, akinek munkáját unokaöccse folytatja, az látja el Tolnát, valamint Baranyát német bevándorlókkal. Percel család Móvágyba, Károlyi Sándor Szatmár megyébe szerződteti a vállalkozó szellemű német földműveseket.

Csepel és Budafok, Eugen von Savóyen herceg telepítő tevékenysége révén, jut német lakossághoz. Ezen kívül még magántelepítések fűződnek a Grassalkovich, Csáky, Pejacsevics, Csekonics, Zichy családok nevéhez. Különösen az utóbbi család fontos, ugyanis segítségükkel kapja Budakeszi első német telepeseit is. A földesurak, hogy fáradozásaikat biztos siker koronázza, ügynököket fogadtak, kik bejárták főleg Dél-Németország sűrűn lakott falvait, toborzó-cédulákat szögeztek ki - talán a templom kapujára - s a bátor jelentkezőket elszállították - felmerülő költségeket vállalva - a földesúr által óhajtott területre. A nehéz megélhetési körülmények, sovány terméshozamú föld, az egyenlőtlen földbirtoklás következtében előállott földéhség, valamint a túlnépesedés miatt, valósággal özönlöttek a német telepesek Magyarországra. és hogy betelepedésük még bizto-sabb legyen, jövendő urak különféle kedvezményekke igyekeztek őket megnyerni.

Egy 1736-ból 44. fennmaradt toborzócédulán a következőket ígérik a Bánátba betelepülni szándékozóknak:

Bőséges földet - jó termőképességük, erdő, víz mellett - annyit, amennyit Németországban sohasem mondhatnának magukénak. Ezen kívül 5 évi adómentességet, minden földesúri szolgálat elengedésével, majd ennek lejárta után kötelezővé teszik minden tulajdonos gazdának a szokásos tized adását; gabonából, borból, mézből, juhból. Egy család és egy újonnan házasodott fiú 1 évi adóját 6 fillérben, a nőtlen fiú és házzal nem rendelkező lakó adóját év 3 fillérben állapították meg. Vallásszabadság és örökös jobbágyszabadság is megillette őket.

Érdekes, hogy bár a vallásszabadság hirdetése gyakori volt, a magyar földesurak mégsem szerettek protestáns alattvalókat maguknak vallani, s inkább a katolikus vidékeken toboroztattak.

A transzportok általában márciustól szeptemberig bonyolódtak le, szállításukat főleg vízi úton, s csak nagy ritkán kocsi szekérrel oldották meg. Természetesen nem a legmódosabbak indultak el szerencsét próbálni, hiszen ezek hazájukban is megtalálták számításukat. Akik felkerekedtek, a szegé-nyebb réteghez tartoztak, kiknek az egyre súlyosbodó terhek és szorosabbá váló földesúri önkény már puszta létüket fenyegette. Ezeknek az embereknek még az elmenetelhez szükséges kötelező megváltás “Manumissio” összegének előteremtése is gyakran nehézségekbe ütközött. Kevés ingóságuk, ha volt házuk és egyéb tartozásaik dobra verésével s a rokonok támogatása révén tudták csak megszerezni a földesúr által megszabott pénzmennyiséget. Igy érthető, hogy a települést követő időkben, kemény, nélkülözéssel teli esztendőket kellett átvészelniük. Az 1728-as összeírók szerint a pilisi járásba költözöttek “koldusmódra élnek és évek telnek még el, mire házaikat felépíthetik. 45.

Az olyan vidékeken, ahol az új lakók földesúri telepítés során kezdtek új életet, viszonylag könnyebben történt az alkalmazkodás a teljesen más környezetben, mivel, - mint az később az állami telepítéseknél is gyakorlat volt pénz segélyben is része-sültek, hogy a földműveléshez szükséges gazdasági eszközöket és házakat mielőbb beszerezhessék.

Sajnos Solymárra, s a szomszédos falvakba sem történt földesúri magántelepítés. Ha tágabb környezetét tekintjük, Budakeszi, Csepel, Budafok jöhet számításba, mint olyan vidék, ahová szervezetten érkeztek német telepítésűek. Gyakori volt az olyan eset is, hogy a Bánátba vagy Szatmár megyébe szerződtetett telepesek, mikor a hajó Budán kikötött az éjszaka leple alatt továbbálltak a csoporttól. Sőt szökés előfordult még a megérkezés, vagy letelepedés első éveiben is. Az Országos Levéltárban, az erre az időszakra szóló kamarai anyagokban - legtöbb az 1770 - 80-as évekből maradt fenn - különösen sok szökött német telepes kézrekeritésére kiadott körözvény olvasható. Feltételezhető, hogy egynéhány talán éppen Solymáron, vagy környékén telepedett le újra.

De az új jövevények többsége úgy tűnik szórványos betelepülés utján, magánmerőből jött Magyarországra, s talált új otthonra a községben. Azt sem lehet eleve kizártnak tekinteni, hogy esetleg más, már németek által lakott falvakból kerültek erre a vidékre. A fennmaradt névanyag összehasonlításából könnyen megállapítható, hogy hányan számítottak a tárgyalt korszakban Solymáron ott lakóknak, s hányan új jövevényeknek.

Íme az 1720 - 28-ig terjedő időszakban

Még mindig nagy demográfiai mozgás található a falu életében, de megfigyelhető, hogy különösen a németek közül egyre többen taroznak már a rég itt lakók közé. A falu belső életére, rétegeződésére igen kevés adat áll rendelkezésre, az összeírásokból is nehezen lehet következtetni, mivel a 30-as évekig még nem lehet egy-egy helység lakóit állandónak tekinteni.

Érdekes nyomon követni a már leveléből ismert “ Salmári Pintér János ” családjának sorsát. Az 1720-as összeírásban a gazda: Iván Pintér 6 pozsonyi mérős szántófölddel és 2 kaszás réttel rendelkezett, tehát feltehetően földműveléssel foglalkozott. 1722-ben már fia van feljegyezve, de csupán 2 kecskével vagy juhhal (egy rubrikában van feltüntetve mind-kettő) rendelkezik. A fiú, Jacobus Pintér még 1725-ben is ugyanebben az állapotban található és 1728-ban még mindig csak 1 lovat mondhat magáénak, s 1 pozsonyi mérő / 54,3 l / búzát termeszt. Tehát minden jel arra mutat, hogy nem földműveléssel kereste meg kenyerét, talán kupeckodással, marhakereskedéssel.

S, hogy 1728-ban már nemcsak földművesek találhatók a falúban azt egy taxális összeírás 46. is tanúsitja. A következő iparosok űzik mesterségüket: Beorg Koller , mint mészáros; Michael Sedler, Joau Micsl, Urbanus Veidl, és Ivan Fahner, mint kovács; valamint Dimánd Lux molnár.

Az iparos réteg kialakulása mind jobban a falú önállóságának kibontakozására utal, hiszen a kezdeti időkhöz képest, mikor a falvak ilyen tekintetben erős egymásrautaltsága figyelhető meg, előrehaladást jelent, hogy most már a falu belső erőiből képes ezeket a szükségleteket ellátni.

4. Solymár község az 1770-es urbárium előtt

a. / A falu közigazgatása.

A XVIII. század közepére a telepesek nagy része már megérkezett és berendezkedett a faluban. Ezután már csak kisebb csoportok, illetve egyes személyek - különösen kézművesek - vállalkoznak a nagy útra. A népesség újabb növelésére, tömeges betelepítésére, Mária Terézia és II. József uralkodása alatt kerül sor ismét, mikor is egyes vidékek a gyakran dühöngő pestis járványok és nehéz életkö-rülmények miatt ismét pusztává válnak. Az 1740-es évektől kezdve, a nagy vándormozgalmak lezáródása figyelhető meg, s a törökjárta falvak is kezdenek feltöltődni. A pilisi és váci járásban - ahol a termé-szeti viszonyok határt szabnak egy-egy falú terjeszkedésének - az eddiginél nagyobb 30 - 50 családos falutípus lesz az átlag. Solymár ehhez képest igen nagy népességű községnek számit, hiszen az 1744-es dicális összeírás 47. szerint, már 101 család talált otthonra a területén. Sajnos 1730 - 44 között egyetlen forrás sem található, ami közelebbit árulna el a falú életéről, holott ekkor szedi áldozatait az 1739-es pestis, melyről később még szó esik.

A föld megmunkálásán, s a mindennapi kenyér előteremtésén kívül megkezdődik a falú belső közigazgatásának, életének megszervezése. Mint újonnan települt község, német telepes falu viszonylag nagyobb önállósággal, belső autonó-miával bírt, mint alföldi vagy felvidéki társai. Adóját - korábban is szokás volt, - minden bizonnyal még mindig egy összegben fizeti, bár a dicális összeírások már nem utalnak rá. Kötelességeit, terheit szerződésben rögzítették.

1746-ban megváltozik földesura, a falut Nádady Tersztyánszky János vette meg Pilisvörösvárral együtt. Az 1760-as földesúri jegyzék 48. fiát, Józsefet, jelöli a helység urának. Már Szentíván is birtokai közé tartozik. A birtokátvétel körülményinek, a falú és az új földesúr viszonyának felderítése további kutatásra szorul. Sajnos igen sok adat található még magánkézben, a nagyközségtől elzárva.

Semmilyen adás-vételiszerződés vagy végrendelet nem lelhető fel levéltárakban, hogy mind Vörösvár, Szentíván és Solymár szerződéssel rendelkezett, ugyanis egy 1767-e összeírás 49. - ha bővebbet nem is árul el - utal rá. De egy sem került még elő a kutatások során, pedig meglétük megkönnyítené a falura háruló kötelességek megvilágítását.

A földesúri terheken általában pénzösszegben kivetett adó, s ehhez járuló természeti adományok: Szárnyas, tojás, vaj mellett súlyosan nehezedik a községre, állami vonatkozásban főképp a katonás-kodás, az idegen katonaság eltartása, a hadiadó és a vármegye terhei. A püspöknek járó tized / dézsma / előteremtése is, a falu lakóinak feladata.

Tizedet szednek a jószág szaporulatából, /bárányból, gidákból, méhrajokból, / borból, s a gabo-nafélékből. “ A törvény szerint a falú köteles termését István király napjáig a mezőn hagyni, hogy addig a püspök megbízottja természetben kivehesse minden tizedik keresztet.” 50. Előfordult, hogy a dézsmás önkényeskedése folytán a határidő eltolódott, a szem-kipergés, kicsírázás veszélye fenyegette a termést, Ha ezt a gazdák felismerve, tized szedése előtt hordták magtárukba a gabonát, tettükért drága, többnyire magas pénzbeli tizedváltsággal vagy elkobzással fizettek. Az is gondot okozott, hogy gyakran a püspök jó termés idején a dézsmaváltságot pénzben követelte. Az egyéb járandóságokon kívül (keresztelésért, esketésért, temetésért járó stóla), a falú népe műveli az egyház földjét, fizeti a papot, kántort tart. fenntartja a templomot, és iskolát. Egy 1734-es parochia leírásból 51. a következő derült ki a plébános eltartására vonatkozóan:

“Van rétje a plébánosnak és a környéktől járandósága. Egyetlen szántóföldje van, melyet minden második évben vet be 4 1/2 pozsonyi mérő-gabonával.

Évente a községtől 100 forintot kap.

Fajárandósága 18 öl.

Stólajárandóság / írás olvashatatlan. /

Súlyos terhet jelentettek a közmunkák - utak, hidak, gátak,- melyeket a környék jobbágyai néha heteken át, gyakran fedél és ellátás nélkül építettek. Ennek megszervezése elsősorban a bíró feladata volt.

Lényeges eleme a falu önkormányzatának a bíró és az elöljáróság megválasztásának joga. Solymár is élt ezzel, cáfolata sehol sem fordult elő. A dicális összeírások tanúsága szerint, bírót, s jegyzőt évente választottak. Ugyanez a személy sose töltötte be kétszer ezeket a posztokat, egy családon belül is csak két ízben fordult elő. 1710-ben a falu bírája Johannes Potocsics , a 1756-ban egy késői leszármazottját, “ Andreas Potacsicsot ” választják meg a falú igazságtevőjének. “ Andreas Taller ” 1744-ben intézi, mint bíró a község ügyeit, s 26 évvel később 1770-ben valószínűleg fia, “ Saurentio Toller ” látja el ugyanezeket a teendőket.

A falu közösségét képviselő bíró feladatköre igen tágas. Ő látja el a paraszti bíráskodást, ő mond ítéletet a falubeliek fölött a községi rend megbontása, a gazdálkodás előirt szabályainak megszegése, földfoglalások, kártételek, viszálykodások, apróbb visszaélések és vétségek ügyében. Ugyancsak köte-lessége volt a vármegyei utasítások, a felsőbb rendelkezések kihirdetése, továbbítása, valamint a katonaszökevények, gonosztevők üldözése és elfogatása. A faluközösség is sok szolgálatot követel tőle: A falu határának bejárását; gazdátlan, műveletlen földek műveltetésének megszervezését; a község jövedelmének kezelését, elesettekről, árvákról való gondoskodást, általában a falusi élet rendjének fenntartását. E sok feladat mellé - a legnehezebb - az idegen katonaság beszállásolása és ellátása is a bíró vállán nyugodott. A hadi és háziadó kivetésében és behajtásában is döntő szerepet játszik, neki kell ügyelnie, hogy az adó bevallása eltitkolás nélkül történjék, s adótörlesztésre kell sarkallnia a lakosságot is.

Ez a sokrétű sok munkát, gondot kívánó tisztség alkalmat adott arra is, - kivált, ha azt gazdagparaszt, vagy az uraság választottja látta el, - hogy hatalmával visszaéljen, főképp a szegényebbek rovására. A földesúri hatalom is igyekszik a falu belső auto-nómiáját minden téren kurtítani. A legfőbb eszköze az úriszék, mely, mint fellebbezési fórum, a paraszti bíráskodás felett felügyeletet gyakorol. Solymár esetében úriszéki per, csak 1815-ös esztendőből maradt fenn.

A hagyatéki eljárásoknál, szőlők, irtványok átruházásához sem volt elég a községi elöljárók szava, az uraság beleegyezése is szükséges volt. Általános jelenséggé vált, főleg a majorsági gazdál-kodás elterjedésével, az osztó földközösség felszámolására irányuló törekvés. De nagy különbség figyelhető meg e téren az ország nyugati és délkelet dunántúli részén. Az utóbbi vidékeken a gyenge piaci viszonyok miatt a majorsági gazdálkodás később is nehezebben indul meg, s igy ezeken a vidékeken a szántóföldek felosztását továbbra is a falu végzi.

A bírón kívül más személyek; pap, kántor, iskolamester, jegyző, orvos, bába-, is résztvettek a falu közigazgatásában. Valamennyi eltartása a község pénzárából történt, a konvenciós alkalmazottakkal. (pásztorok, kerülők, kocsis, kovács, molnár, mészáros) egyetemben.

Solymáron, vallási hovatartozásukat tekintve, mindannyian katolikusok voltak. Más vallásúakról, zsidókról, reformátusokról, ebben az időszakban nem beszélnek a források. Kivételt csak az 1703-as 1710-es szerbek képeznek, de 1719-ben már valamennyien feladják vallásukat, s a katolikus hitre térnek át.

Római katolikus plébániája 1716-ban alakult, addig Pilisvörösvár Fíliája volt. 52. Első temploma az 1764-es Canonica Visitatio szerint 1729-ben épült fából 53. s a mai temető területén állt. A falu is nem messze a temetőtől, valamint a Mátyás-domb környékén helyezkedett el, 1734-ből 54. a következő hírek maradtak fenn a falu plébániájáról:

“Solymár plébániának Hidegkút a Fíliája. A község egy elég jó állapotban lévő plébánia épületet bír, de nagyon szűk, mert csak 1 szobája van és mellette egy kertecske.” De az 1767. körül már alig állja az időjárás viszontagságait, korhadt fatornyát le kellett bontani. 55.

Mai templomát az akkori falutól nyugati irányban lévő, akkor még erdős, lakatlan helyre, - az 1730-40. körül dühöngő pestisjárvány emlékére létesített kegyhelyi kápolna helyén - építette az új földesúr Majthényi Károly .

Igen gyakori volt a betelepülő németek körében, hogy papjukat és iskolamesterüket is magukkal hozták, vagy levelezés útján új hazájukba hívták. - Az 1747-es Canonica Visitatio 56. szerint Solymár akkori papja; Johann Feorg Melich , Neissenből /Schlesien/ származik. Ugyanakkor Pesthidegkut papja, Franz Bernhardt Nicoletti Ausztriából, Pilisvörösváré pedig, Ferdinánd Stainer személyében szintén Neissenből került erre a vidékre. A század vége felé természetesen előfordultak más nemzetiségűek is, de németül mindenképpen tudnia kellett, hogy az itt élő lakossággal a kapcsolatot felvehesse.

Az oktatásügyre, az iskola szervezettségére vonatkozóan igen kevés adat áll rendelkezésre, csupán templomlátogatáskor történik némi utalás rá. E-szerint 1740-re, Pilisvörösvár és Budafok kivételével minden falu- tehát Solymár is - rendelkezik iskolahelyiséggel, valamint tanárral. 57. A község tanárai általában az itt élő népből kerültek ki, s hogy sovány keresetüket némiképp kiegészíthessék a sekrestyés, harangozó és közjegyző hivatalát is vállalták. Gyakran főleg a századforduló felé, főleg Böhmen és M ä hrenből bevándorolt tanárok is találhatók köztük. Az oktatás színvonalára jellemző, hogy még 1860 körül is igen sok a faluban az írástudatlan.

A korabeli egészségügyi viszonyok, s az orvos-tudomány akkori állása folytán a korai halál meg-szokott jelenség volt a község életében. Különösen a gyermekhalandóság volt igen magas. Orvosok csak a nagyobb településeknél, de szülésznő szinte minden falúban található.

Solymár a szerencsés falvak közé tartozott, s már 1749-ben 1 orvos, Simon Backelberger és 2 szülésznő: Barbara Landhowin és Anna Maria Dittenbackerin praktizált.

Nagy gondot és félelmet okoztak, főleg a nyitott kutak és csatornázás hiánya miatt bekövetkező járványok, melyek gyakran falvakat, városokat változtattak lakatlanná. Különösen az 1739-42 között húzódó pestisjárvány szedte áldozatait a környéken. Konkrétan Solymárra vonatkozóan a halotti könyvek hijján pontos adat nem áll rendelkezése, de mivel Budakeszin 536, Budaörsön 274, s a szomszédos Pesthídegkúton 172 az elhalálozottak száma 79. igy minden bizonnyal Solymár sem tudott eredményesen védekezni ellene. Betegség, járvány pusztítására utal az a tény is, hogy míg 1744-ben 101 család lakja a falut, számuk 1756-ban hirtelen 56-ra csappan. Tehát majdnem a felére csökken az itt élőlakosság, ami csak valamiféle járvány pusztításából adódhat. A már említett kegykápolnát is igy, a pestisjárványt túlélő személy emeltette. De 1769-re valószínűleg újabb bevándorlás révén - újra felduzzad a falu népessége, s már 107 családot foglal magában.

A községi kiadások hiánytalan fedezését, a háziadon kívül. a kisebb királyi haszonvételek, - mint italmérés, húsvágás, őrlés -bérlésével igyekszik bíz-tósítani. Ahogy ezek a jövedelmek mégsem hozzák meg a falu számára a kívánt nyereséget, az főleg a lakosság egyre nagyobb fokú elszegényedéséből, s a bérek állandó emelkedéséből ered.

1770-ben a környékbeli mészárosok 58. - köztük a “Schómariak” is - kérvényt nyújtanak be a Pest megye közgyűléséhez, melyben siralmas állapotokra hivatkozva kérik, hogy a marhahús kilóját 5 és fél pénz helyett 1 garasért vághassák, mivel “ azt tapasztalnunk köletik: hogy nem csak sörény igyekezetünk keresette haszontalan, de mégis az jószágocskánkat is adósságban vennünk mellette szükség, nagy szívfájdalommal, és majd utolsó romlásunkkal. Ennek oka pedig a hizlalt marha drágaságában, harmincad, vám, híd és utivám, valamint egyéb költségek nagyságában rejlik.” Nem is lehetett az, mert váci vásárkor többi között, szarvasmarhát drágaság miatt veszünk. – panaszolják a falusi mészárosok.

Mint kivetett, rossz szemmel nézett elemek tűnnek fel a faluban, a cigányok. 1760- ban 59. már 3 valószínűleg családfő neve - Simon Horváth, Jacobus és Martinus Tatay - van feltüntetve, kik valamennyien a kovácsmesterséggel foglalkoznak. Az 1768- es összeírás 60. már bővebb felvilágosítást ad, az itt élő cigánycsaládokról. Összefoglalóan a következő táblázat szemléltet:

Apa: Georgius Simon , 21 éves kovács, anya: Marer Éva 20 éves, Georgius 3/4 éves;

Apa Michall Horváth 34 éves kovács, anya: Marer Anna 26 éves, Michael 12 éves, Franciscus 2 éves, Maria Anna 3 éves, Adamus 4 éves.

Apa. Jakobus Horváth 40 éves, kovács, anya: Marer Éva 24, Paulus 8; Gaspar 3 évesek;

Apa: Martinus Horváth 80 éves, kovács, Marer Julianna 22 éves, Ivannes 5 éves, Rosalia 3 éves.

Valamennyien katolikus vallásúak.

Tehát még mindig itt él az 1760-ban is megtalálható 2 Horváth család, s csatlakozott hozzájuk egy újabb testvérük, vagy csupán névrokonuk. Érdekes viszont, hogy a feleségek valamennyien, “Marer” vezetéknévvel rendelkeznek, s Vörösváron - ahol szintén 4 cigánycsalád található - ugyanez a helyzet. A házasságokat szemügyre véve, mint egyedi esetet kell Martinus Horváth (80 éves) és Julianna Marer (22 éves) frigyét tekinteni, ahol már egy 5 éves fiú, s egy 3 éves leánygyermek is található. Az, hogy ilyen hosszú ideig, 8 évig megtűri a falú őket, főleg abból adódik, hogy valamennyien a község számára rendkívül fontos kovácsmesterséget űzik. Sajnos a későbbiekben sorsukat homály fedi, újabb összeírás nem említi őket.

A falu lakói - jogi állapotukat tekintve - jórészt jobbágyok és zsellérekből tevődnek össze. / A réteg-ződés. differenciálódás folyamata a gazdasági rész vizsgálatánál jut bővebb kifejtéshez. / Ezeken az általában ismert kategóriákon kívül - melyek az iparosokkal egyetemben a falvak adófizető társadal-mát alkotják - teljesen új, addig ismeretlen típusok is felbukkannak. Ezek a “Dewlitencentes vulgo Rideg Vocati” nevezetű rubrikában vannak feltüntetve, s olyan parasztlegényeket foglal magában, akik sem jobbágy, vagy zsellér helyet, sem földesúrnál, sem valamely módos gazdánál szolgálatot nem vállaltak. 61. Érdekes, hogy az 1744-es összeíráson szereplő ilyen személyek közül - számuk összesen 8. - négyen mesterséggel rendelkeznek: Paulusa Stavanos és Nicolaus Kenczler szabó, Simon Pachperger orvos (1749-ben is itt él), valamint Paulus Forser molnár. Előfordulhat az is, hogy csupán abban az évben letelepedett, még idegennek számító emberekről van szó, ugyanis semmilyen vagyonnal nem rendelkeztek. S úgy látszik - az egy orvoson és Ivan Seorgius Schmidten kívül - nem tudtak beilleszkedni a falu életébe, valamennyien továbbálltak, nevük újra sehol sem bukkan fel. Összefoglalóan elmondható, hogy tulajdonképpen 1770-ig már kialakul a községben egy törzslakosság, mely a falu belső rendjét, szervezettségét későbbi időben is fennakadás nélkül tovább tudja vezetni.

b. / A falu gazdasági élete

A falu gazdasági viszonyainak mélyebb vizsgálata előtt néhány szóval szükséges, a paraszt-gazdálkodásban bekövetkezett struktúraváltozást, s ennek hatását felvázolni. Míg a XVIII. század első felében a földesúr érdekében állt, hogy jobbágyait engedmények árán is megtartsa, pusztává vált telkeit benépesítse, a század derekára a kedvezmények helyébe kisajátítás és fokozódó kizsákmányolás lép. Oka ennek a majorsági gazdálkodás, a földesúri allódiumok kiépítésének megkezdődése.

Országos viszonylatot tekintve, a falvak több-nyíre már megtelítődnek lakossággal, s a szökés már nem jelentett kiutat a fokozódó terhek alól. Újra elterjedtté vált a régi telekszervezet, mely az osztály-földközösség megszűnését eredményezte, s az eddigi földbőség helyett földszüke lépett fel. Ez viszont a paraszti elnyomorodás folyamatát gyorsította meg, s felduzzasztotta a nincstelenek tömegeit. Az új gazdálkodási forma elterjedését, egyrészt a növekvő népsűrűség - ami a paraszti munkaerő gyarapodását -, másrészt az egyre nagyobb felvevő képességű piac biztosította.

Utóbbit nem elsősorban a városok, hanem az osztrák örökösödési és hétéves háború által előállott hadikonjunktúrák jelentettek. A majorsági gazdálkodás bevezetése azonban másképp történt az ország nyugati és északi vidékein, mint a török pusztította részeken. Az újratelepült területeken a még mindig fennálló földbőség következtében, nem volt szükség arra, hogy a földesúri nagyüzem alapját alkotó szántóföldrészeket, akár erőszakos úton is a jobbágytól elvegyék, hiszen a célnak a parlagon heverő puszták is megfeleltek. Az új telepesek általában szerződésben rögzítették jogaikat és kötelességeiket, s ezek az írásbeli contraktusok védelmet nyújtottak a földesúr fokozott önkénye ellen. Helyzetük kedvező, mivel egyetlen terhük a pénzszolgáltatások előteremtése volt, viszont semmi naturális vagy robot nem terhelte őket. Ezen kívül még a szabad költözködés is engedélyezve volt. Solymár is, mint szerződéssel rendelkező község hasonló jogokat élvezett. Termé-szetesen az új árutermelésre átérni óhajtó földesurak nem szívesen igyekeznek a szerződéseket, megújítani, helyettük inkább urbánus vagy az “usus”, a szokásjogot óhajtották érvényesíteni. Solymár esetében is az a tendencia figyelhető meg, hiszen a már említett 1767-es összeírás contrachis meglétére utal, az 1769-ben már megjelenik az első urbáruzs 62. is, de a község robotját még mindig pénzben / elég tetemes összegben, 700 forintban / váltja meg. Tehát földes-ura, Tersztyánszky József, még nem folytat kiterjedt majorsági gazdálkodást.

A falu gazdálkodása - fennmaradt dicális összeírások alapján - a megszokott mederben folyik. De né-hány új jelenség is megfigyelhető az 1744-es 63.- és 1756-os 64. dicális összeírásokon. A földművelés uralkodó szerepe ebben az időben már vitathatatlan az ál-lattenyésztéssel szemben, de ebben az ágazatban is változás áll el

{ kapás = olyan nagyságú szólóterület, amit egy ember, egy nap alatt megkapálhat.}

A táblázatból kitűnik a falú lakói kifizetődőbbnek találták 1744-ben az árpa termesztését, majdnem kétszerese a búzának. Nem valószínű, hogy ebből csak árpakása készült volna, sokkal hihe-tőbbnek tűnik, hogy sör készítésére és felhasználták. Hiszen a németségről köztudott, hogy hazájukban kedvelt ez az italfajta. Érdekes, hogy bár kevesebb lakója van 1756-ban Solymárnak, mégis zabból többet termeszt, mint 1744-ben; bizonyára ekkor még legeltetéssel tudták a lovak (112 db. ) tartását megoldani. A gabonafélék mellett, más intenzív megmunkálást igénylő növény, mint szőlő véglegesen ettől az időszaktól kezdve honosodik meg. Míg 1744-ben még egyáltalán nem foglalkozik nagyobb kiterjedésű bortermesztéssel a község, 1756- ben már 223 akó (kb. 121 hektoliter) terem.

A szőlők minőségére, fajtájára semmilyen utalás nem történik. A falu legmódosabbjai közt, Johannes Belecs és Johannes Taud már 20 akó bort tart pincéjében, ami az átlaghoz (3 - 10 akó) képest elég soknak számit, 1744-ben is van a községben Szt. Mihálytól, Szt. Györgyig nyitva tartó kocsma, bérleti díja 30 forint.

Az állatállományt vizsgálva is érdekes kép tárul elénk:

Az eddig legfontosabbnak tartott igásállat, az ökör tartása megszűnik, s szerepét a ló és a feltűnően magas számú meddő tehenek veszik át. Már nem ritka a 6 igásállat sem. Georgius Taller 4 lovat, 3 tehenet és 2 meddő tehenet tart udvarában. Személye különösen érdekessé válik, ha gazdaságát jobban szemügyre vesszük. Özvegyember létére, az említett állatokon kívül még 19 db sertést - a faluban a legtöbbet - hizlal, s földműveléssel is foglalkozik, amiből 17. P. M. búzát, 39 P.M. árpát 4 1 / 2 P.M. zabot takarít be az 1744-es esztendőben. 1756-ra gazdasági állapota leromlik, lóval egyáltalán nem, 3 fejőstehénnel, s 1 meddő tehénnel rendelkezik és csak 19 P.M. búzát, 7 P.M. árpát és 8 P.M. zabot termeszt. Igaz szőlőskertje is van, de az a módosabbakhoz képest elég szerény, mivel csak 6 akó bora termett. Úgy tűnik az elmúlt 12 esztendő alatt nehéz időket éltek át az itt lakók, pestis, s talán természeti csapások is közrejátszottak ebben. Ezt látszik alátá-masztani az is, hogy míg 1744-ben 74 jobbágy mellett 11 zsellér gazdálkodik, 1756-ban számuk 35 jobbággyal szemben 20-ra duzzadt, s 1769-ben pedig 18 házas és 4 házatlan zsellér található. A zselléresedés ilyen nagyarányú foka annál is inkább feltűnő jelenség, mivel a falú lakossága 1756-ra, felére csökkent, igy a föld bőségesen állt rendelkezésre. Az a feltevés, miszerint földesúr akaratából történt volna a telkek visszatartása - a majorsági nagyüzem kiképzése céljából - alaptalannak tűnik, mivel a község terhei közt nem szerepel a robot. A zsellérek nagyon szegényes állatállománnyal bírnak, igavonó jószáguk csak nagy ritkán van, s néha csak tehénkét mond-hatnak magukénak. Ez a réteg a falu legszegényebb elemeit foglalja magában, kik úrbéresek földhöz nem jutván, szolgaként vagy a városba menekülve keresik kenyerüket, vagy pedig már kiutat nem találva, zsellérsorban kínlódják végig életüket. A termelőeszközöktől elesett nincstelenek - csavargók, koldusok - országszerte nagy gondot okoznak a helytartótanácsnak, vármegyének. Ezeknek egy töredékét katonának állítják, s igy távolítják el az országból, a fennmaradt részre pedig a földesurak teszik rá kezüket, s hatóságok segítéségével, akik engedélyezik a kóborlók, elbocsátó levéllel nem rendelkező cselédek elfogatását.

Egyre nélkülözhetetlenebb elemeivé válnak a falú életében az iparosok. Állandó meglétűk, s számuk gyarapodása bizonyítja azt. Főleg azok a mesterségek gyökereznek meg, melyek a mindennapi élet, munka elengedhetetlen szükségleteit elégítik ki. Igy érthető, hogy legelőször a molnárok, kovácsok és mészárosok keresik meg kenyerüket, s csak idővel települnek be cipészek, szabók, kerékgyártók, kádárok és még más mesteremberek. Mivel a paraszti gazdálkodásban még az önellátás az uralkodó, igy a csupán iparűzésből származó jövedelem - kevés piaci lehetőség hijján - nem biztosította egy-egy iparos család megélhetését, azt a földműveléssel is ki kellett egészíteni. A mesteremberek száma Solymáron - a szomszédos községhez viszonyítva - kielégítő, hiszen néha csak kétszerannyi népességgel rendelkező Vörösvár van jobban ellátva. Sőt 1761/62- es Pest megye 4 járásának névszerinti taxális összeírása 65. szerint Vörösvár abban az időben csak kevés előnnyel rendelkezik:

Solymáron működő iparosok:

Mészáros: Adam Iller

Molnár: Jozeph Piper

Vörösvárt tekintve:

Mészáros: Joannes Engl

Hentes: Paulus Barbacsi

Festő : Matthias Steinimiller

Az iparosok jogi állapotukat tekintve, többségük jobbágy, de előfordulnak köztük zsellérek is, pl. 1744-ben 3 db, 1769-ben 6 db. Az 1740 - 70. ig - Mária Terézia úrbérrendezéséig - tartó időszak tehát fontos korszak a falu életében. Ekkor alakulnak ki azok az intézmények, formák, szokások, melyek már egy egységes falu létére utalnak, a melyek az elkövetkezendő időszakban is továbbélnek.

Solymár község 1770. évi urbáriuma,

Mielőtt az 1770-es, Mária Terézia féle urbárium mélyebb elemzésére kerülne sor, meg kell említeni az 1769-ben történt birtokváltást, s annak körülményeit. Bár a levéltárakban erre vonatkozóan semmilyen adat nem található, Solymár mégis szerencsés helyzetben van, ugyanis az új földesúr Kesselőkeői Majthényi Károly kései utódja, Majthényi Miklós a család birtokában levő erre vonatkozó iratokból - levelet irt a falu plébánosának (1937-ben) 66 aki község multának-feltárásán fáradozott, de főleg egyházi vonatkozásokat figyelembe véve. A levél szerint, a solymári birtokot földesura: Nádassy Tersztyánszkí József, Esztergom Vármegye adminisztrátora és királyi tanácsos, végrendeletileg hagyományozta Kesselőkeői Majthényi Károlyra, hálából azokért a jótéteményekért, amelyeket annak néhai apja, Majthényi Márton tanúsított a végrendelkező édes-anyjával szemben. Az új földesúr 180,000 forintot fizetett a solymári, szentiváni és vörösvári birto-kokért. Ezután 1865-ig a Majtényi család az említett falvak tulajdonosa.

Mielőtt a birtokváltás megtörtént volna, Ná-dassy Tersztyánszkí József 1769-ben urbáriumot 67. készített, tehát megszüntette a szerződéses viszonyt, ami eddig a község kötelességeit megszabta.

Az 1770-es úrbérrendezés már a Majthényi család, illetve Majthényi Károly igazgatása idején történt. Erre az időszakra esnek - a majorsági gazdálkodás gyorsütemű kiépítése miatt - a földesúri vissza-élések gyakorivá válása, melyek a jobbágyok tömeges elnyomorodását vonta maga után. A bécsi udvar számára is világossá vált, hogy csak radikális lépéssel valósítható meg, az állam számára nélkülözhetetlen adóalap biztosítása.

A paraszt adóképességének fenntartását, s a földesúri kizsákmányolás fékezését szolgálta az úrbérrendezés, mely a jobbágyok terheinek egységes alapokon nyugvó, kötelező erejű szabályozását rendelte el. Az urbáriumot a parasztok vallomása alapján szerkesztették, amiből a későbbiekben az adózókat tekintve nagyon sok hátrány származott.

Igen érdekes - különösen a jobbágytelkek nagyságát vizsgálva - az 1769-es és 1770-es urbárium 68. összehasonlítása, mely alapján a következő nagyságú területek illették meg a különböző minőségű telkes jobbágyoka

A jobbágyok adói, tartozásai teleknagyságukhoz aránylottak, tehát a féltelkes fele, a negyedtelkes a negyed-, a nyolcados a nyolcadrészét szolgáltatta annak, amire az egésztelkes köteles volt. Solymáron a következő jobbágyszolgáltatásokat köteles egy egész-telkes jobbágy teljesíteni: 64 nap igás vagy 128 nap kézi robot, 9-ed adása természetben, 1 forint árenda, 1 öl fa, 1 1/4 icce vaj, 2 1/2 kappan, 2 1/2 csirke és 15 db tojás. A házas zsellérek évi 18 nap kézi robottal, s 1 forint árendával tartoznak. A házatlan zsellérek számára csupán évi 12 nap kézi robot van előírva.

Magyarországon a szántóföld előirt nagysága 16 és 40 - két pozsonyi mérő alá való, azaz átlag 1200 öl 2 - hold, a rété 6 és 22 - hozzávetőleg holdnak megfelelő - kaszás vagy embervágó között változott. Belső telek, szántóföld és rét együtt alkotta a telki állományt; ha egyik több, a másik kevesebb volt az előirt mértéknél, kiegészítették egymást. 69. Az országos átlaghoz viszonyítva Solymáron még 1770-ben is sok föld állt rendelkezésre, mivel szántóföldből az előirt maximum, 40 hold jár az egésztelkes jobbágynak. A rét nagysága - mely 6 - 22 között mozoghatott - viszont jóval kisebb, 10 kaszás. Valószínűleg ez a domborzati tényezők - melyek a terjeszkedésnek határt szabtak, - s a nagy kiterjedésű szántók hatására alakultak igy. Sajnos az irtványföldek nagyságát az 1770.-es urbárium nem tünteti fel, ugyanis ebben az időben ezeket már, mint szántóföldeket kezelték. Az urbárium negatívumai közé tartozik, hogy a szőlős-kertek kiterjedését nem szabályozza, holott a bor-termelés már fontos szerepet játszik a falú életében.

Az 1769.- es és 70.- es adatok összehasonlításánál megállapítható, hogy ami a szántók nagyságát illeti, a jobbágyok nagyobb területen gazdálkodtak az első urbárium szerint, a rét tekintetében viszont megváltozik az arány, a Mária Terézia - féle urbárium több mint kétszeresét bírják az előző évben meglévő területnél. A művelt szántóföldek kisebbedése a parasztok gyors ütemű elszegényedését, valamint - mivel igy a földesúr több területtel rendelkezett - a majorsági gazdálkodás fokozott kiépítését vonja maga után. Érdekesen alakult a jobbágyok és zsellérek számaránya is a vizsgált 2 urbáriumban:

Tehát a földbőség ellenére egésztelkes jobbágy már nem található a községben. Viszont a 3/4 telkesek elég nagy kiterjedésű telki állományt bírnak, az előző táblázat szerint, 1770- re eltűnnek a féltelkesek és negyedtelkesek, s az 1/3 telkesek jelentkeznek szép számmal. A fokozódó elszegé-nyedésre utal a házas és házatlan zsellérek mennyiségének növekedése is.

Az 1770- es urbárium tanúsága szerint, általánosságban megállapítható, hogy számottevően összezsugorodott a jobbágyok birtokállománya. Jelentékeny eltolódás következett be a földesúr javára, ami egyrészt a paraszti eltitkolás és a telekegységek különbözősége, valamint a jobbágyot korlátlanul kizsigerelni szándékozó uraságok ügyeskedése, megvesztegetése folytán állt elő. Különösen a törökpusztította vidékeken - Solymár is közéjük tartozik - fogadták bevezetését kedvezőt-lenül, mivel az itt élő lakók a korábbi szintre köteletlen állapotból, a kötelezővé tett terhek hatására szokatlan, nehéz helyzetbe hanyatlottak. Ezeken a területeken sokkal inkább hátra maradt a termelőerők fejlődése, és a majorsági árutermelés piacfeltételei is lassabban bontakoztak ki, igy érthető, hogy főleg földesuraiknak jött kapóra az 1770.- es úrbérrendezés keresztülvitele.

IV. Solymár további története 1848- ig, a szabadságharc küszöbéig.

A tárgyalt korszak - 78 év - ismét bővelkedik eseményekben, de ezek részletes ismertetése további hosszas kutatómunkát igényel, igy csak a falu életében fontos szerepet játszó mozzanatok ismertetésére szorítkozom.

Mária Terézia és II. József telepítési tevékenységéről kell néhány szót szólni. Az 1763-as “Benépe-sítési rendelet” hatására - különösen a 7 éves háború befejeztével - megindul az udvar részéről, a még mindig puszta kincstári birtokok benépesítése. Ez a telepítés, főleg 1766-ban létrehozott “Telepítési bizottságok” működése révén, szervezettségét és eredményességét tekintve nagyban különbözik az eddigi tárgyaltaktól. A betelepítés óriási költségeit - az utazás során felmerülő kiadásokat, adókedvez-ményeket és más gazdasági előnyöket - mind a kincstár fedezte. 6 évi kedvezményeken kívül, mindegyik telepes házhelyet, belsőséget, földbirtokot és készpénz segélyt kapott. Tulajdonképpen a telepesek berendezkedése minden tekintetben biztosítva volt. Egy-egy külföldi telepes 4 - 500 forintnyi 70. költségébe került a kincstárnak, ami akkor horribilis összegnek számított, hiszen 1 hold jó föld ára 5-6 forint. Igy érthető, hogy a telepítésre fordított összeg hamarosan elfogyott, de addig közel 21 - 25 ezer 71. új jövevény került hazánkba. A telepes korszak II. József uralkodása alatt következik be.

Messzemenő kedvezményekkel igyekszik a betelepedést meggyorsítani. 10 évi adómentességet - iparosoknak 5 évi - teljes vallásszabadságot, minden családnak ingyenes házat, kertet, gabonát, állatot, betegség esetén ingyen korházi ápolást, elsőszülött fiúnak katonai szolgálat alóli felmentést hirdetett. Meg is lett az eredménye; 1787- ig 30,000 ember 72. települt be. Főleg Pfalz, Hessen, Frankfurt, Zwei-brückenből indult emberáradat. A két nagyarányú, kincstár által szervezett telepítés, Solymár szempontjából azzal a jelentőséggel bír, hogy valószínűleg, mint ez korábban is szokás volt, a szervezetlen, állami támogatást élvező betelepülők mellett, magáncsoportok is útra keltek, s talán egyesek éppen ezen a vidéken találtak otthonra. Pontos adatokat az egyházi anyakönyvek szolgáltatnának erre vonatkozóan, de ezek sajnos nem állnak rendelkezésre. A falvak vagy vidékek megjelölése - ahonnan a német földművesek, iparosok kivándoroltak - az újonnan települt községeknél nagyon nehéz és bonyolult feladat. Eleve megcáfolandó az a feltevés, miszerint egy-egy német telep lakói, egységes zárt területről, mindössze néhány szomszédos falúból, vagy éppenséggel egy községből kerültek volna ki. A környéket tekintve is tarka kép fogadja az embert.

Nagykovácsiba Hessenből és Würtenbergből; 73. Pilisszentivánra Köln, Mainz, Frier kerületéből; 74. , Borosjenőre Hollandiából (18 család) 75. vándorolt be. S, ha egy 1770. után telepített községet tekintünk például Dunakömlődöt, lakossága (154 család) nem kevesebb, mint 106 különböző helységből tevődik össze. 76.

A nyelvjárások nem nyújtanak biztos támpontot, ugyanis - bár s németek a köztudatban mind sváboknak számítanak, ami tudományosan nincs megalapozva - mindenütt a bajor nyelvjárást beszélik.

Solymár lakosságát ebben az időben az új templom építése körüli munkálatok foglalják el. Az új plébánia templomot 1782. és 85. között emelték, Majthényi Károly földesúr adományából. 77. Említést érdemel barokk főoltára és szószéke, mely az óbudai kiscelli trinitárius templomból került 1785-ben Solymárra, amikor is a templom felszentelése történt. Tornyát Marczibányi István , Majthényi kegyúr utóda építette 1789-99-ben. 78.

Az 1784/87- es országos összeírás szerint a község tényleges népessége 829, a családok száma 165, s a faluban már 146 ház áll. Különösen a sarjadék 1-12 évesek (116 fő) száma magas, ezzel ellentétben a 13-17 éveseké viszont alacsony csupán 30 fő. Sajnos ebből az adatból a nagy gyermek-halandóságra lehet következtetni. Alig 14 év leforgása alatt nagyfokú elnyomorodás következett be, ugyanis a 85 paraszt, 69 polgár és paraszt örököseivel 80. szemben már 94 zsellér él a faluban. Újabb híreket a községről az 1815. évi Úriszék 81. szolgáltat.

A legfőbb gondot a földesúr számára, Solymár lakosságának mértéktelen erdőirtása okozta, s kéri az úriszékben lévő bírák és esküdtek segítségét, ennek megfékezésére. Továbbá panaszolja, hogy “Sokan a Solymári lakosok közül vakmerően fát lopni, sőt az erdőre felvigyázó tisztek ellen is, amint ezen Úri Széken hiteles relatiokbul kisült, de a lakosok sem fogadták magokat szegezni vakmerősködtek, nevezetesebb a többi között Fischer János , aki nemcsak a fát az erdőből, hanem az Uraság szalmáját is lopni semminek tartotta.” 82. Vakmerőségéért az Úriszék tizenkét botbüntetésre ítélte.

1833-ban viszont a község járul panasszal a vármegyéhez, egy helybéli közbirtokos Kállay Péter kamarás ellen, aki “Az erdő mellett fekvő és számos esztendők óta a marhák legeltetésére használtatott gyepet krumpli földnek felszántatni, s ezen által a különben is szűk legelőt a szegény adózó lakosok meg károsításával még jobban összeszorítani szándékozik.” 83. Sérelmük orvoslásra talált, s még abban az évben visszakapták legelőjüket.

A fennmaradt 1834. évi községi jegyzőkönyv 84. adatai szerint - amely a falura vonatkozó leiratokat tartalmazza - főleg az Óbudai - híd építéséhez szükséges munkások biztosítására, valamint a rossz állapotban lévő utak karbantartása jelent nagy gondot. Ezen kívül még a megyében lévő rabok számára kötelező élelmiszermennyiségek előteremtésével, beszolgáltatásával, valamint az átvonuló katonaság forspont terheivel kell a községnek megbirtokoznia.

Szintén a jegyzőkönyv tudósit, hogy az egész országban elterjedt - különösen 1831-ben tomboló marhavész, Solymárt nem érintette. Az ugyanebben az időben dúló kolerajárványról, Solymárral kapcsolatban eddig még semmilyen adat nem került elő.

A természeti csapások, jégeső, tűzvész is gyakori jelenség voltak a falvak életében. Különösen az 1840-es esztendő végződött szomorúan a tekintetben, Solymárra nézve.

Ugyanis “Folyó hó augusztus 24-én du. 1 és 2 óra között Solymáron tűz támadván 5 paraszt és 3 zsellérház, s egy zsellér sutulóháza istállófedéllel, egy lakónak pedig mesterségi eszközei emésztettek el a tűz által.” 85. A tűz okát a bíró a következőkben látta:

“Értésemre jött, hogy a helységbe általánosan egy vándorló legényt tartanak gyanúba, ki koldulni akarván, zárt ajtókra akadott, és ezért azon házat felgyújtotta.”

A tűzvész - mely tetemes károkat okozott - főleg a sutulással, azaz harisnyakötéssel foglalkozó emberek házát és gazdasági épületeit, eszközeit semmisítette meg. Ezen kívül még egy újabb csapást is el kellett szenvednie a falunak, ugyanebben az évben jégeső 86. is pusztított a határban. 1843-ban viszont a korai fagy okozott nagy károkat a solymári szőlőkben. “A Nagykovácsi határon termesztett bor éppen el nem adható, és felette savanyusága és csekély volta miatt, de a lakosok magok használatjára sem volna alkalmatos,” 47. igazolja a község számára Szentíván.

Az utolsó híradás a falúról ebben az időben az 1843/44- es rovásos összeírás. 88. E szerint 89 job-bágy, 117 zsellér család; 27 férfi és 13 női szolga él a faluban. Ezen kívül 3 conventionális hajdú: Strebek Mátyás, Szeidermann József, Paxián Péter; egy nemes, Berogovits András; egy vadász, Sadbauer János, 2 molnár Sonntag Mátyás, Strak János és a Szarvas Vendéglő fogadósa: Strak József is a község lakosságához tartozik. A falu életében döntő fordulatot az 1848-as év hozott, s hogy a lakosság a nemzet ügyét sajátjának tekintette, bizonyítja többek között az a tény, hogy 117 nemzetőrt állított a szabadság védelmére. Az erre vonatkozó források feltárása minden bizonnyal további értékes ismere-tekkel gazdagítaná a faluról, s egyben a korról való ismereteinket.

Jegyzetek

1, Pest megye műemlékei. I. 46. I.

2. Kosáry Domonkos: Pest megye a kuruc korban - Pest megye múltjából I. 10. l.

3. Hornyik János: Kecskemét város gazdasági fejlődésének története. 30 -31. 1.

4. Kosáry D. P. megye.... im 21. l.

5. P. m. L. Ő: 212

6. O. L. U. et. C. Filmtár 2221 dobozszám

7. P. m. L. Ő- 1700- évi portiokivetés

9. P. m. L. 1703.

10. Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében 200 évvel ezelőtt tulajdon vallomásainak tükrében. Bp. 1967. 42. 1.

11. Bonomi Jenő: Serbkroaten in Ofner - Bergland. München, 1940. 2-3 l.

12. Ma is megtalálható a község plébániáján.

13. Réz Heinrich: Bibliographie Donauschwaben Bp. 1935.

14. Kosáry D: Pest m....... im. 33. l.

15. Bonomi Jenő: Serbkroaten..... i.m. 4- 5. 1.

16. O. L. U. et. c. 85/16.

17. P. m. L. IV /5. Instautiae Inutiles

18. O. L. U. et. c. 11/20

19. O. L. U. et. c. 11/20. Observationes rész

20. Kosáry D. Pest m......... i. .32 1.

21. Bonomi Jenő: Ansiedlungszeut das Ofner Berglandes München, 1940. 31. 1.

22. Bonomi J. Serbkroaten..........i. m. 3. 1.

23. Bonomi J. Serbkroaten.........i. m. 6. 1.

24. Umger - Szabolcs Ottó: Magyarország története 122. 1.

25. Vonház István: Szatmár megye német telepítése 24. l.

26. Fottlob Holder: Schiksale schw ä bischer Ungarnfahrer, im Jahre 1712. (Nach dem Ratsprotokollen der Reichstadt Ulm) - Deutsch - Ungarische Heimatbl ä tter (DUHBL)- II. évf. I. füzet. 1930.

27. Holder: Schicksale........im. 139. I.

28. u. ott. 138. 1.

29. Gárdonyi Albert: Die ersten Ansiedler der Stadt Ofen nach der Türkenschaft - DUHBL. 1931. III. évf. 2. füzet. 132. 1.

30. Bonomi Jenő: Vertrag de Grundherrn Johann Ignác von Kurz mit dem deutschen Siedlern zu Pesthidegkut.

31. Holder: Schicksale.......i. m. 142 - 143. l.

32. P. m. L. 1715. Ö. l. CP. I. 1.

33. Makkai László: Pest megye története 1848 - ig. Bp. 1958. 131. 1.

34. P. m. L. 1715 Ö - l- CP. I., 1. Observationes.

35. P. m. L. 1715. Ö. 56. CP. II. 51.

36. P. m. L. 1715/16 Ö. 113 CC. 1. 5.

37. P. m. L. 1716 Ö. 61. Cp. II. 57.

37. 1720. Ö. 3. CP. I. 3.

38, Makkai: i. m. 131 1.

39. Wellmann I. i.m. 362. 1.

40. P. m. L. 1722. Ö. 53.

41. P. m. L. 1725 Ö. 28.

42. P. m, L. 1728, Ö. 29. CP. II. 114.

43. P. m. L. 1730 Ö. 202 CP. II. 133,

44. Barth: Ein gedruckter Werbezettel für die Auswanderung nach Ungarn vom Jahre 1736. DUHBL. 1929. 1. évf. 150. l.

45. Petróczi Sándor: Pest megye újjátelepülése - Pest megye múltjából 97. O l.

46. P. m. L. 1728. Ö. 41. Cp. II. 116.

47. P. m L Ö. 106 CP: II. 195. 1747.

48. P. m L 1746. Ö. 312. CC VI. 9.

49. P. m. L. 1767. Ö. 362. CC. II. 5.

50. Wellmann Imre: A parasztság helyzete az 1767. évi úrbérrendezés előtt. Bp. 1955. 7. 1.

51. P. m. L. 1734/36 Ö. 195. CC. VIII. 2.

52. Pest megye Műemlékei II. 46-47 l.

53. u. ott. 46 - 47. o.

54. P. m. L. 1734/36. Ö. 195 CC. VII. 2.

55. Pest megye Műemlékei II. 46 - 47 l.

56. Bonomi Ansiedlungszeit...... i.m. 33. old.

58. P. m. L. IV /6 Instantiae Inutites

59. P. m. L. 1760. Ö. 309. CC. I. 28.

60. P. m. L. 1768. Ö. 368. CC. I. 39.

61. Wellmann O. A parasztság....... i.m. Jegyzetek

62. D. L. U. et. 100/31. 2359. Dobozszám 1769.

63. P. m. L. 1744. Ö. 106. CC. II. 195.

64. P. m. L. 1756 dicális összeírás.

65. P. m. L. 1761/62 Ö. 335 Cp. II. 154

66. A levél ma is megtalálható.

67. Ld. jegyzet 62.

68. O L. U. et. C. Filmtár 4206. Dobozszám.

69. Wellmann Imre: Pest megye parasztsága és az úrbérrendezés Bp. 1965. 163. l.

70. Palócz András: XVIII. századi telepítés. Bp. 1935. 5. 1.

71. U. ott. 12-13. 1.

72. u. ott. 14. l.

73. Bonomi: Ansiedlungszeit..... im. 26- 27. l.

74. u. ott. ....... 62. l.

75. u. ott........26-27. l.

76. Schilling Roger: Dunakömlőd és Németkér telepítés és népességtörténete. Bp. 1932. 48. 1.

77. Pest megye Műemlékei. i.m. 48. o.

78. u. ott. 46-47. o.

79. Bonomi: Ansiedlunszeit..... i.m. 32. o.

80. Az 1784/87-es összeírás használja ezt a terminust.

81. P. m. L. IV. / 87 f. úriszéki iratok.

82. u. ott.

83. P. m. L. IV/ 31. urbáriális jegyzőkönyvek.

84. P. m. L. Solymár nagyközség iratai 1839-53. / De csak az említett, s az 1835. évi példány található. /

85. P. m. L. IV/ l 11- ab. Rovásigazgatószék iratai.

86. P. m. L. u. ott.

87. P. m. L. u. ott.

88. P. m. L. úrbéri pereknél / de ezek csak később indulnak./
•  Galgóczy Károly: Pest- Pilis-és Solt törvényesen egyesült megyei monográfiája I.- III. Bp. 1876 - 79. 225. l.