Élelmiszer- jegyrendszer

1946 második felében, az egész országra kiterjedően bevezették az élelmiszerjegy rendszert. Ennek célja a forint értékállóságának a megóvása, a feketepiac megszüntetése, a lakosság ellátásának biztosítása és a rendelkezésre álló korlátozott élelmiszer mennyiség egyenletes elosztása volt. Minden háztartásról volt egy kartotékos nyilvántartást, melyben fel kellett sorolni a családtagok nevét, foglalkozását, valamint a részükre havonta kiosztott élelmiszerjegyek számát. Aki nehéz testi munkát végzett, azt igazolnia kellett és akkor nehéztesti munkás pótjegyet kapott. Volt egy könnyű testi munkás pótjegy is, ugyanakkor külön jegyet kaptak a terhes és szoptatós anyák. Sertésvágáshoz engedélyt kellett kérni, mert akik sertést vágtak, nem kaphattak zsírjegyet. Jegyre adták a lisztet, cukrot, zsírt, húst, és esetenként másfajta élelmiszert is.

Bevezették a cséplési ellenőrzést, ami azt jelentette, hogy minden cséplőgép mellé ellenőrt - legtöbbször pedagógust - állítottak, akinek kötelessége volt a cséplőgépről lekerült terményt lemérni és erről cséplési eredménynaplót vezetni.

A cséplési eredménynapló alapján számoltatták el a parasztokat, hogy megtermett-e a gazdának az egész évi élelmiszer fejadagja, ami személyenként 220 kg. búza volt. Ha ez nem termett meg, csak akkor kaphatott a hiányzó mennyiségre lisztjegyet. Az elszámoltatásnál figyelembe kellett venni a jövő évi vetéshez szükséges vetőmag mennyiségét is.

Nemcsak kenyérgabonát (búzát, rozst) hanem egyéb terményeket is be kellett szolgáltatni. Igy árpát, zabot, kukoricát, burgonyát, napraforgót, bort, stb. Ezek mennyiségét buzakilógramm egységre kellett átszámítani, s ennek alapján helyettesíteni lehessen.

Az élelmiszerjegy rendszer úgyszólván minden alapvető élelmiszerre kiterjedt. Igy, liszt (vagy kenyér) cukor, hús, tej, zsír, stb, sőt volt olyan időszak, amikor ruhajegyeket is bevezettek.

A jegyrendszer magával hozta, hogy csak annyit lehetett a boltokban vásárolni, mint amilyen mennyiségre érvényes élelmiszerjegyük volt. Ilyenformán az üzletekben nem volt ismeretes az előrecsomagolás, hanem az áruk zsákokban, ládákban érkeztek, s azt a leadott jegyen szereplő mennyiségben, dekagrammra kimérve árusították. A boltosok által kapott élelmiszer mennyiséget a közellátási hivatalok nyilvántartották, s a kiskereskedőknek a leadott jegyeket elszámoló lapra felragasztva, le kellett adni, s ennek alapján a kereskedőket is elszámoltatták az általuk a nagykereskedelmi vállalattól átvett árumennyiségről. Ez a sok feladat rengeteg többletmunkát adott úgy a kereskedelemnek, mint a hivataloknak.

A begyűjtési rendszer kezdete még a háború előtti időre nyúlik vissza. Akkor John János terménykereskedő, az apósa; Friedrich Ignác kereskedésének raktárhelyiségében gyűjtötte az oda beszállításra kerülő terményeket. A kötelezően beszolgáltatott terményekért lényegesen alacsonyabb árat fizettek, mint amennyit a gazdák a piacon kaptak volna. A begyűjtési árak nem fedezték a termelési költségeket, s mivel olyan terményeket is be kellett adni, aminek a termeléséhez nem is értettek, ez az egész rendszer ellenszenves volt a gazdatársadalom előtt.

A háború után megtartották a korábbi beszolgáltatási és kötelező szerződéses termeltetési rendszert, továbbá újból bevezettek az élelmiszerjegyeket is. Most már a beszolgáltatott termények átvételére a Földműves Szövetkezetet jelölték ki, s erre a célra a szövetkezet használatra megkapta a József utca 41 szám alatti legnagyobb gazdasági épületet, melyben többféle, zárható helység is volt. Ezt a házat a kitelepítés után (mivel gazdája, Szedlák János hadifogságban volt) nem lehetett juttatni, s így üresen állt.

Az ötvenes évek elején nemcsak mezőgazdasági terményeket, hanem baromfit, tojást, tejet, húst (sertést, vágómarhát) is be kellett szolgáltatni, erre a célra a kijelölt termény begyűjtőhely már nem volt alkalmas, további begyűjtő helyeket kellett kijelölni.

Az általánossá vált beszolgáltatási kötelezettség az ötvenes évek elejének legfontosabb feladata volt, azt összekapcsolták a személyi kultusszal, valamint az általános verseny divattal, elég sok visszás helyzet állt elő. Így pl. minden 400 négyszögölnél több földterülettel rendelkező családnak évente 4,5 kg baromfit és 4,5 kg. tojást kellett beadnia. Ezekért a termékekért a szabad ár felénél is kevesebbet kaptak. A legtöbben úgy oldották meg ezt a kérdést, hogy nem a saját friss tojásukat adták be, mert azt szabadon is el lehetett adni, hanem a budapesti piacon az állami üzletben vásárolták meg a beadnivaló tojást. Itt ugyanis a lakosság által beadott tojást adták el szabadon, a kialakult termelői árnál olcsóbban. Sokszor előfordult, hogy ezek a tojások már annyiszor cseréltek gazdát, mire igazi fogyasztóhoz jutottak, megzápultak. Ugyanez volt a helyzet a baromfibeadással is. Az emberek nem szívesen adták be a saját baromfijukat, hiszen azt maguk etették s tudták, hogy ezért eladás esetén többet kapnak. A csak kerttel rendelkezők a 4,5 kg baromfit nehezen tudták tyúkkal betudni, mert ehhez egy tyúk kevés volt, kettő meg sok. Ezt úgy oldották meg, hogy kakast adtak be, ami a kívánt súlyt elérte. Erre a célra ugyancsak a piacon, az állami kereskedelemtől vették a kakast, ahol az előző nap beszolgáltatott állatokat adták el. (Ugyanis minden nap jött a túrajárat a beadott termékekért és a legközelebbi piacra szállították.) Általános beszédtéma és közröhej volt az a Solymáron megtörtént eset, hogy egy kopasznyakú kakas annyiszor fordult meg a solymári begyűjtőhelyen, amíg a sok tortúrától és éhezéstől megdöglött, mert vagy tíz ember vele teljesítette a beszolgáltatási kötelezettségét, miután a Széna téri piacon, a leadott baromfiak közül megvette.

Hasonlóan nevetséges volt a sertés és marhabeadás helyzete. Egy gazdának, pl. 20 kg sertést és 40 kg marhát kellett beadnia. Mivel ilyen kis súlyú állatok nincsenek, megbízták a községben lakó Délley Bertalanné á llatfelvásárlót, hogy vegyen meg a nevükben annyi súlyú sertést és marhát, amennyi a beadási kötelességük, és egy-egy állatot, többek nevében adjon be. A felvásárlónak pedig megfizették a beszerzési költség és a beadásért kapott ár különbségét.

A különféle termelési, begyűjtési versenyek szervezése, az eredmények értékelése rengeteg feladatot adott az erre a célra létrejött bizottságoknak, hogy nem értek rá a termeléssel foglalkozni.

1952 - 1954 között a solymári tanácsnál, mint élelmiszerjegy kezelő, majd begyűjtési előadó dolgoztam, s így közvetlenül számolhatok be arról, hogy ezek a versenyek mennyit értek, s milyen hitelesek voltak. Minden évben el kellett készíteni a gazdalajstromot, mégpedig kétféleképpen. Az “A” típusú lajstrom tartalmazta valamennyi földtulajdonos adatát, földterületét művelési áganként és az összes, terület (kat. hold, négyszögöl), valamint aranykorona bontásban. Egy oldalon 50 tétel szerepelt. Ezt össze kellett adni és a végösszegnek egyeznie kellett a község összterületével. Akkor még nem volt számológépe a községnek, s így elképzelhető, mennyi időt vett igénybe ennek az összeadása. A másik “B.” típusú gazdalajstrom pedig tartalmazta személyenként a beadandó terményeket, állatokat stb. ugyancsak részletezve. Ez is 50 tételt tartalmazott oldalanként. Mivel a beszolgáltatási kötelezettség progresszív volt, a területből semmiféleképpen nem lehetett következtetni a községben beadandó összes termény mennyiségére. E gazdalajstrom végösszege alapján állapították meg a község beadási tervét. Ezt tudva ez utóbbi lajstrom összeadásában olyan “véletlen” hibát ejtettem, hogy az éves tervet mintegy 4 százalékkal kisebbre hozta ki.

Tapasztalatból tudtam, hogy az ellenőrök rendszerint az egyéni kivetéseket ellenőrzik, nem kivételezek-e valakivel. Ilyen hibát nem találtak. Mivel a hosszú számsorok összeadásához nem matematikai tudás, hanem rutin kell, ezt nem is ellenőrizték. Ilyenformán a terv teljesítésénél legtöbbször nagyobb százalék jött ki, mint más községekben. Ezért Solymár mindig az élenjárók között volt. A felső szervek kiküldöttei pedig a lemaradó községeket keresték fel, hogy a beszolgáltatási kötelezettség teljesítését szorgalmazzák. Ebben az időszakban Solymáron nem is volt un. padláslesöprés.

Emlékezetes, amikor 1954 évben Solymár község a féléves sertés beadási tervét 3200 %- ra teljesítette, s ezzel országos első helyezést ért el, s ezt a sajtóban nagybetűkkel kihozták. A második helyezett Budapest valamelyik kerülete volt 800 % - al. E nevetséges százalék úgy jött ki, hogy az éves tervfelbontásnál az összes, 32 darabos sertésbeadási tervből egy nagyobb gazda vállalta, hogy ő a meglévő sertéseiből egyet az év elején bead. Így a félévi terv 1 db sertés beadása volt. Ebben az évben jelentette be Nagy Imre miniszterelnök, hogy aki a termelőszövetkezetből ki akar lépni, az kiléphet, de a beadási kötelezettségét akkor is teljesítenie kell. A gazdák kilépési szándékára a tanácselnök azt mondta, hogy mindenki kiléphet, de a sertésbeadási tervet előre kell teljesíteni, mert azt utána már nem lehet behajtani. A többi terményt meg a tsz. közös aratása után a tsz. közösen fogja teljesíteni. Ezt az érdekeltek elfogadva, az előbb említett módon Délley Bertalanénál befizették a leadandó sertések árkülönbözetét, ő megvette az összes sertést, és beadta a féléves verseny értékelése előtt. Az értékelésnél meg kiderült, hogy az 1 db-os terv ellenére 32 db-ot adtak be, ami 3200 %-nak felelt meg, és ez országos elsőséget jelentett. Ugyanis a második féléves terv 31 db volt, ami igy idő előtt teljesült.