Egy solymári nótárius
Helytörténeti tanulmányféle, 1982.. Lektorálta és a kiadásért felelős Jablonkay István, a Helytörténeti Gyűjtemény vezetője. “Mily rövid az élet! Arany I. Solymár helység hites jegyzője íráshoz készülődik. Maga elé teszi a kalamárist. A tintát maga szokta készíteni gubacsból, vízből, rézgálicból meg borecetből. Aztán nekilát írótollakat metszeni. Van hozzávaló elég. Felesége, Rozália asszony, ahányszor csak ludat vág, mindig félreteszi ura számára az erős szárnytollakat. A nótáriusnak nagy gyakorlata van a tollfaragásban. Tanítványainak sokat kell segítenie, amíg megtanulják a módját, hogyan kell szép hegyesre metszeni a lúdtoll szárát, majd pedig a hegyét alkalmatosan behasítani. Ugyanis nótárius uram egyben, sőt elsősorban ludirektor is, igazgató-kántortanító. Az ő kötelessége, hogy közreműködjön az istentiszteleteken, hétköznap a Pap utcában lévő kis kápolnában, vasárnap meg a szép nagy templomban. Ő énekel a temetéseken is. Pár napja temették papjával, Schuliszta Ferenc adminisztrátor úrral az alig másfél esztendős Mátyáskát, Melheritz Jánosék kisfiát, akinek gyönge volt a szíve. Gyakran van gyermek-temetés Solymáron. Olyankor mindig az ő meghalt fiacskáira gondol. Mint ludirektornak, elég gondot ad neki a sok gyerek, 200 körül van az iskolások száma. Nem is győzi egyedül, segédtanítót kell tartania, mégpedig a saját jövedelméből, ami egyébként sem valami nagy. Itt hagyjuk magára a mi nótáriusunkat, és gondoljuk el, hogy a 18. század folyamán a feudális fejlődés során egyre bonyolultabbá vált a faluközösségek élete. A falu gazdasági és igazságszolgáltatási téren bizonyos önkormányzatra volt utalva. Ezzel kapcsolatosan egyre szaporodtak a hivatali teendők. A bíró és az elöljáróság egyre nehezebben tudott megbirkózni velük. Egyre nagyobb szükség volt írástudó, tanult emberre. Így jött létre a falusi jegyző tiszte. 1786-ban II. József már országos szinten szabályozta a falusi jegyzők hatáskörét. A mi jegyzőnknek is az volt a dolga, hogy elkészítse a községi számadásokat és a megyei hatóságok követelte jelentéseket; neki kellett vezetnie a jegyzőkönyveket a községi elöljáróság üléseiről és bevezetnie a hatósági közegek utasításait egy másik jegyzőkönyvfélébe; ő írta a kérvényeket a község vagy egyes lakosok ügyében a földes-úrhoz vagy a hatóságokhoz. És ezekkel csak a legfőbb teendőit említettük. Hogy mennyire megnővekedett a jegyző szerepe abban a korban, azt a szépirodalom is tükrözi. 1790.-ben jelenik meg Gvadányi Józsefnek, ennek az olasz származású magyarrá lett nyugalmazott lovas-generálisnak könyve: Egy falusi nótáriusnak budai utazása. Az író falusi jegyzőt választ hőséül: Zajtay uram, a peleskei nótárius az igazi magyar ember megtestesítője, - természetesen Gvadányi szerint. 1838-ban Gaál Józsefnek a peleskei nótárius című színművét előadják a Nemzeti Színházban, és ezzel Gvadányi falusi jegyzőjének alakja a színpadra kerül. 1845-ben jelenik meg Eötvös József regénye: A falu jegyzője. Eötvös is jegyzőt választ hőséül, amikor az elavult, és korrupt vármegyerendszert támadja. Tengelyi Jónás, Tiszarét jegyzője a talpig becsületes, önzetlen, mindenkor a nép javát szolgáló tisztviselő példaképe. De még csak 1837-ben vagyunk, és most visszatérünk a solymári nótáriushoz, akinek sok munka mellett családi gondjai is vannak. Rozália asszony ismét áldott állapotban van, már hetedik hónapja. Fiút szeretnének a harmadfél éves Katalin mellé. Föl is kérték már Illés Dánieléket keresztkomának, és azok el is vállalták szívesen. A kis Ernőt is Illésék tartották keresztvízre a múlt esztendőben, de a kicsi meghalt még háromhetes korában. Így aztán meg kell újítani a komaságot. Illés kománál meg a többi jósmerősnél el elbeszélgethetnek az ország-világ dolgairól. Pest-Budán jártában sok mindent hall az emberfia. Meg aztán kezükbe kerülhet a Magyar Kurír vagy a Pester Zeitung. Szót ejthetnek arról, hogy messze a tengeren túl már több mint fél évszázada valamilyen államszövetség-féle létezik, amelynek már tízmilliónál is több lakósa van, és király nélkül is boldogul. Emlegethetik még Napóleont, aki már vagy tizenöt esztendeje pihen sírjában Szent Ilona szigetén. Hogy vele együtt a forradalmi mozgalmak is pihenjenek, arról Európában a Szent Szövetség akar gondoskodni. El-eltűnődhetnek az ország helyzetén. Magyarország valójában tartomány a Habsburgok dunai birodalmában. A birodalom feje I. Ferdinánd, Ausztria császára, egyben Magyarország királya is, V. Ferdinánd néven. Nehogy felségsértést kövessünk el, csak annyit mondunk róla, hogy nem volt valami nagy tehetség. Némi humorérzék birtokában ő maga azt tartotta birodalmáról, még kibírja a Metternichet meg engem. De csak 1848-ig bírta ki mindkettőjüket. Beszéd tárgya lehet az országgyűlés is, hiszen csak tavaly ért véget. A rendek a jobbágyok felszabadítását még mindig nem iktatták törvénybe, pedig négy álló esztendeig tanácskoztak. Arról viszont még senki sem tudhat Solymáron, hogy a bécsi kormány Kossuth Lajos, a nevezetes fiskális letartoztatására készülődik. A falu dolga persze mindig szóba kerül. Solymár helység mintegy 1200 lakosával a pilisi járáshoz tartozik. A pilisi járás pedig az egész hajdani Pilis vármegyét magába foglalja, 5 mezőváros és 42 falu tartozik hozzá körülbelül 75,000 lakossal. Területe kiterjed Pest-Pilis-Solt törvényesen egyesült vármegyék egész Duna-jobbparti részére a Csepel-szigettel és a Szent-endrei szigettel együtt, természetesen Buda szabad királyi város kivételével. Solymáron az 1830-as esztendőben kétszáz egynéhány család él, köztük több zsellér, mint telkes jobbágy. /Zsellérnek nevezték azokat, akiknek egyáltalán nem volt jobbágytelkük, de később már azokat is, akiknek egynyolcad jobbágyteleknél, azaz 4 1/2 holdnál kisebb területű szántóföldjük volt. Ha volt házuk, házas zsellérnek, ha nem, házatlan vagy más nyakán élő zsellérnek hívták őket. / A solymári jobbágyok és zsellérek évtizedek óta pereskedni kényszerülnek földesuraikkal, a Majthényi-akkal. A földesúr hol a közlegelőre hajtatja a marháit, hol elveszi az irtványföldet, hol nem akarja kiadni a maradványföldet, meg az erdőből a köteles tűzifát. II Most azonban nincsen idő a beszélgetésre. Nótáriusunk elkészült a tollakkal, ki is próbálta mindegyiket. Pár ív merített papirost készit elő. Április utolsó napján vagyunk, itt a félév vége, az időszakos jelentések végső határideje. Mert a katonai esztendőt november elsejétől október 31.-éig számítják, és a közigazgatás is ehhez kénytelen alkalmazkodni. Az első ívre máris írja a címet: Solymár helységnek az 1836.-37. esztendő első hat hónapjára készített “Periodica Relátiója” az árvák állapotáról. Manapság, az állami gondozás széleskörű kiterjesztésének idején nem árt megjegyeznünk, hogy a felvilágosodás koráig az árvák sorsa jórészt a rokonság jóindulatán múlott, ennek hiányában koldusbot várt rájuk. A róluk való intézményes gondoskodás eszméje csak a 18. század elején vetődik föl. Az első magyar árvaház 1741-ben létesül a Vas megyei Nemescsón. Mária Terézia rendeletei teszik állami üggyé az árvák gondozását. 1765-ben a vármegyék főispánjainak kiadott népjóléti utasításában elrendeli, hogy írják össze az árvákat. Utasít továbbá és bizonyára nem ok nélkül - hogy vigyázzanak az árvák vagyonára. Azt is előírja, hogy gondoskodjanak a szűkölködő árvák neveltetéséről, és róluk évenként jelentést küldjenek a helytartó-tanácsnak. Az árvaügy így a vármegyék hatáskörébe kerül. Pest vármegye főispánja a mindenkori nádor volt. Ezt a tisztet 1836.-37.-ben József főherceg töltötte be, aki egyben királyi helytartó volt. Mivel őt az ország dolgai kötötték le, az esedékes jelentés főispáni helyettesére, Prónay Albertre tartozott. A főispán jelentése a vármegyei főszolgabirák jelentései, összegezte. A fő-szolgabíró jelentése viszont a falusi jegyzőkére támaszkodott. Ezért volt szükséges a pilisi járás főszolgabírójának, Simoncsics Jánosnak a solymári nótárius jelentésére is. Írja, hogy a helységben összesen 32 árva találtatott. Elég sok, az összlakosságnak csaknem 3 százaléka. Sok az árva a környéken is: Szentiványon 29, Hidegkúton 28, Kovácsiban 34. Kivétel a sokkal népesebb Vörösvár mezőváros, ahol Szontág Máté árvaatya csupán 15 árvát sorol fel névszerit. Az árvákat megkülönböztetik vagyoni helyzetük és származásuk szerint. Az ingatlan jószággal rendelkező árvák rovatába a nótárius mindössze egyet írhat. A többi 31 ingó jószággal vagy pénzbeli “kapitálissal” rendelkezik. / Az árvák tőkepénze viszonylag biztonságban van, de az emberek emlékezetéből még nem törlődött a napóleoni háborúk nyomán járó devalváció, mely 20 évvel ezelőtt az árvák pénzét sem kímélte, és amelynek során a pénz értéke 2/25-ére csökkent, tehát 100 forint 8 forintra olvadt./ Szűkölködő árva Solymáron nincsen. Nyilván azért olyan szűkszavú a jelentés. Több helységben név szerint vagy családfő szerint sorolják föl az árvákat. Kovácsi az árvák korát is föltünteti, a legidősebb közülük 38 éves, nyilván gondnokság alatt álló testileg vagy szellemileg fogyatékos személyről van szó. Szigetszentmiklós a legalaposabb: az egyes árvák tőkepénzét is feltünteti, külön hozzáadva a fél esztendei kamatokat. A hidegkúti jelentés német nyelvű mellékletet is tartalmaz, benne a következő solymári utalással: 25. Vitve /sic!/ Maria Ana Schuldheis ihr Massa fűr Barbara Ternus, 2 Kinder. Erfunden ist der Zeit Solmár An Capital samt Interresse 56,- Forint Davon erhoben --- Verbleibet die Suma 56,-- Forint. A kormányzat arra is kíváncsi, hogy az árvák közül hány a polgári rendű és hány a katonaszülőktől származó. Ezért e jelentés mindhárom rovatát 2-2 alrovatra kell különíteni. Látszatra ez a megkülönböztetés a hatalom urainak kegyes gondoskodását tükrözi: no lám, nemcsak az újoncozásra fordítanak gondot, hanem a katonaárvák sorsával is törődnek. Csakhogy ezek rovata üres, katonaárva sem Solymáron, sem máshol nincsen, az egész pilisi járás 47 helysége közül mindössze kettőben akad: Pócsmegyeren 3 és Makádon 3, összesen 6. Miért? Itt álljunk meg egy percre. Hogyan is történt az újoncozás abban az időben? Hallgassuk meg Szekfű Gyulát: “A magyar hadkiegészítő módszer névleg szabad jelentkezésből állott, de mivel rendesen nem jelentkeztek elegen az élethossziglani igen súlyos hadi szolgálatra, ezért a valóságban “kötéllel fogták” a katonát a verbuválás neve alatt, vagy pedig a törvényhatósá-gok nyugtalan és bűnöző lakosaiktól szabadultak meg azzal, hogy a katonaságnak átadták őket.” Tegyük hozzá, hogy ez az élethossziglani igen súlyos hadi szolgálat a Habsburg-birodalom távoli országaiban folyt le. A hadkötelezettséget csak 1840-ben szállítják le majd tíz esztendőre. 1842-ben pedig a Szatmár vármegye egyik közgyűlésén elfogadott nevezetes 12 pont egyike fogja követelni, hogy a magyar katonákat hozzák haza, az idegeneket pedig vigyék el tőlünk. A katonának állott vagy fogott legény örökre elbúcsúzhatott mátkájától, mert haza csak rokkantként térhetett. Akadtak is katonaszökevények országszerte. Tudja mindezt jól a nótárius is, hiszen ő másolta bele a jegyzőkönyvbe 1836. december 23.-i kelettel, hogy Kopátsy József veszprémi főszolgabíró elrendeli Sobri Józsi körözését, 4 dezertorral együtt, továbbá közli, hogy Szalai Pista Vas vármegyében, egy majorban “a vármegyei pandúrok által agyonlövetett aratás utolján”. Ezért nem akadtak faluszerte “katonai rendű szülőktől származott” árvák. A jelentés utolsó rovata arra a kérdésre vár választ, hogy az árvák “minő gondviselés alatt állanak”. A nótárius röviden azt válaszolja: “a helybeli árvák-atyjának gondviselése és számadása alatt állanak; számadásai pedig a földesuraság által több esztendő óta meg nem vizsgáltattak”. Ebből nem nehéz kiolvasni a fölfelé való bátor bírálatot. Igenis, az elhalt jobbágy árváinak gyámságáról a földesúr tartozott gondoskodni. Pilisszentlászló-nál például ezt olvashatjuk: az árvák “a tekintetes uraság gondviselése alatt állanak”. A tekintetes solymári uraság mulasztása nyilvánvaló. A helybeli árvák-atyja nevét a jelentés nem tartalmazza. Ennek a tisztségnek a viselője a községi elöljáróság tagja volt. Mint ilyet a községi képviselőtestület a saját kebeléből választotta, akárcsak a bírót, a törvénybírót, vagy az esküdteket. A járás helységeiben váltakozva gyámatya, tutor, köztutor, közgyám a neve. Kész az első jelentés. Amikor szegény nótárius ezeket írja, nem sejtheti, hogy öt esztendő múlva az ő gyermekei is az árvák sorát fogják szaporítani, édesapa és édesanya nélkül maradva. III. Előveszi a második ív papirost. Ezt is megvonalazza, megrovatozza gondosan. Nincsen akkor még nyomtatvány. Majd odasikeríti a címet: Solmár helységnek az 1836-37. esztendő első hat hónapjára készített “Periodica Relátiója” az utak és hidak állapotáról. Itt ismét meg kell állnunk. Utakra, minél jobb utakra van már egyre nagyobb szükség, nemcsak háborúk, hanem béke idején is. A 19. század elején meggyorsul a mezőgazdaság fejlődése. Mária Terézia iskolareformja és jobbágyvédő rendelete már fél évszázada egyre inkább éreztetik hatásukat. Lassankint megnővekedett a jobbágyok öntudata és ezzel együtt munkakedve is. A földesúri majorságok termés-eredménye mellett a jobbágygazdaságoké is javulgat. Az árutermelés növekedésével élénkül a kereskedelem. Gyorsabb, biztonságosabb közlekedésre van igény. Vasútnak még csak híre járja a messze Albionból, ahogy a költők és szónokok Angliát nevezik. A hajókat lovak vontatják víz ellen, a gőzhajózás gyerekcipőben jár még. 1830-ban érkezett az első gőzhajó Bécsből Pest-Budára. De szárazföldön még mindig a kocsi a közlekedési és szállítási eszköz; lovas kocsi, ökrösszekér és hintó változatokban. Magyarországon az utak különösen rosszak. Az útépítés technológiája kezdetleges. Egykorú epés megjegyzés szerint “sarat raknak sárra, elnevezvén azt útnak”. III Károly 1723-ban műszaki bizottmányt, állit föl. Ez a közlekedési minisztérium ősének tekinthető intézmény a helytartótanács keretein belül működött. Egyik legfontosabb feladata volt, hogy az utak építését és fenntartását szorgalmazza és ellenőrizze. Az utak építése és karbantartása továbbra is vármegyék kötelessége maradt. Az egésznek a súlya természetesen a jobbágyságra nehezedett. Önkéntelenül Petőfi sorai jutnak eszünkbe: “Jól készítsd, paraszt, az utat, Mert hisz a te lovad vontat.” A solymári nótáriusnak meg Hegedűs János útbiztos utasítása jut az eszébe, amit ő másolt le nemrég. Az utasítás teljes egészében ide kívánkozik:
“Isten vélünk! Ezen előre nem látható rögtön reánk ütött havas idő arra határoz engem, hogy a folyó év Szt.György hava 4-e helyett, azon hónap 17-ét jelöljem ki az útcsináltatás elkezdéséhez, annál fogva meghagyatik az érdemes Elöljáróságnak, hogy okvetlenül azon nap az útcsináltatáshoz járuljanak, úgy, hogy legfeljebb 10 napok alatt mind az utak, tökéletes karban legyenek. A hites Jegyző Urak e tudósításomat beiktassák, külön-ben nem cselekedvén. Költ Tinnyén, Böjtmás hava 27. 831. Hegedűs János úti biztos.”
Solymár helység érdemes elöljárósága időben teljesítette a rendelkezést, a bíró kijelölte a soron következő jobbágyokat, és azok el is végezték szépen az útcsinálást. Így aztán az első rovat kérdésére a nótárius tömören ezt írja: “a solymári határon keresztül vivő utak valamennyien mind jó állapotban vagynak.” Gondol itt természetesen a szomszéd helységek: Vörösvár, Hidegkút, Kovácsi és Szentivány felé vezető utakra. A szomszédságban Szentíván és Hidegkút is jelentik, hogy az utak nem szorulnak igazításra, Vörösváron sem lehet hiba, ott a jegyző csak felsorolja az utakat. Viszont Kovácsi helység jegyzője szerint a Solymárnak vezető út igazítást kívánna. És ezt el is hihetjük neki. A község lakóinak is érdekében állott, hogy az utak jól járhatók legyenek, a postaúton kívül a Hidegkút felé, és onnan tovább Buda városába vezető út volt a legfontosabb. A hidegkúti jelentés meg is nyugtat bennünket: a Buda városának vezető “közönséges” út jó állapotban lévén nem kíván igazítást”. A solymáriak tehát simán beszekerezhetnek a budai piacra, no meg a budai vásárokra. Budán az év minden szakában tartanak vásárt: a tavaszit Böjtmás hava első napján, a nyárit Szent Iván havának 27. Napján, az őszit Szent Mihály hava 14-én, a télit meg Szent András havának utolsó napján. Ezt tudhatja minden lélek, még ha nem is nézi meg a budai kalendáriumban. Bíró uram közhírré téteti, mindenkor dobszóval. Sőt még a pesti vásárokra is eljuthat, aki akar, a Vigadó alatt állandó hajóhídon keresztül, bár ezt télire mindig fölszedik. 1769-ben verték föl először, addig csak repülőhid kötötte össze a két várost, egy-két öreg még emlékszik rá. A Lánchíd még nem létezik, csak az 1836. évi 26. Tc. van meg, ez Széchenyi buzgólkodására és sürgetésére kimondta, hogy állandó hidat kell építeni a két város, Buda és Pest között. A solymári hidakra vonatkozólag jelenti a nótárius, hogy a helység területén négy közönséges híd van, mindegyik jó karban. Az egykori négy híd helyét kérésemre Seres István vb. titkár, a nagyközségi tanács tulajdonában lévő 1885-ben, tehát majd fél évszázaddal később készült térkép alapján a következőképpen jelölte meg: Az egyik a mai Mátyás király úton volt, a Káposztás patak fölötti híd helyén. Egy másik szintén a mai Mátyás király utcában a mai Hősök utca melletti árok vizét hidalta át, Egy harmadik a PEVDI mellett az Aranyos patak fölötti híd helyén szolgált. Végül a negyedik ugyancsak a Káposztás patakon vezetett keresztül a mai Rókus utca végén. Mind a négy feltehetőleg fahíd volt. A nótárius folytatja a jelentést: “a postaúton, a solymári határon két vármegyei híd van, de azok az útbiztos urat illetik.” Ezek közül az egyik a régi községi térkép szerint a Koller-árok, más néven Csobánkai-patak vize fölött, a Koller kocsma mögött lévő híd helyén volt. A másik a benzinkút környékén létezett egykori árkot hidalta át, de ez az idők folyamán a terepviszonyok változása következtében fölöslegessé vált, ma már nincsen meg. Mind a kettő kőhíd lehetett, ugyanis Óbuda, Üröm és Vörösvár mind kőhidakról jelentenek a postaúttal kapcsolatban. És teljesen igaza van a nótáriusnak, mert a postaút, és a rajta lévő hidak karbantartásáért nem a helységek tartoznak felelősséggel, hanem maga a tekintetes vármegye. Tudja ezt Hegedűs János útbiztos is. Csakhogy a solymári jobbágyoknak meglehetősen mindegy, hová rendeli ki őket a bíró az útbiztos parancsa szerint, valamelyik községi útra-e, vagy a postaútra. Itt is, ott is ingyen munka vár rájuk. Az ingyenes közmunka-kötelezettség a jobbágyot gyakran napokon keresztül leköti, sokszor családjától távol tartja. Ez az állapot még 1848-ban is fennállott. Az utolsó rendi országgyűlésen is csak egyetlen képviselő akadt, Madarász László, aki azt követelte, hogy az úrbériséggel együtt töröljék el a jobbágyok ingyenes megyei közmunka-kötelezettségét is. A postaút az ország legelső és legfontosabb közlekedési vonala. Igen nagy a forgalom rajta, hetenként háromszor indul a gyorskocsi a budai postaállomásról: vasárnap, szerdán és pénteken déli egy órakor, és már másnap este 6 és 7 óra között meg is érkezik Viennába, azaz Bécsbe. Az első állomás Vörösvár, aztán Dorog, Nyergesújfalú, Neszmély, Komárom, Ács, Gönyű, Győr, Öttevény, Moson, Rajka, Köp-csény, aztán osztrák földön Hainburg, Regelsbrunn, Fischamend, Schwechat, végül Vienna. Valóban megérdemli a gyorskocsi nevet, óránként több mint egy mérföldet is megtesz. A falúból látni, amint kora délután végigporzik a határban, és hallani, amikor a postakocsis trombitál, hogy idejében kitérhessen előle minden jótét lélek, mivelhogy igen sebesen hajt. Aki nem rest korán kelni, az a visszafelé való robogáskor és megláthatja kedden, pénteken és vasárnap. Teherkocsik is indulnak már Budáról Bécsbe meg vissza, hetenként kétszer. Aki utazni kénytelen, vagy akinek szállítani valója van, az megtudhat minden szükségeset a budai kalendáriumból. Ha meg netán nem tanult volna betűvetést, megtudakolhatja személyesen élőszóval Vörösvárt, Rehák János uramtól, a postamestertől. Közben a második jelentés végére is pont kerül. IV. A nótárius a harmadik ívet veszi elő és vonalazza, rubrikázza szépen. Meg kell adni mindennek a maga módját. Felülre ezúttal a következő cím kerül: A Pilisi járás részéről az 1836.-37. esztendei első hat hónapokra készült Periodica Relátió a vetés állapotáról. A helység neve Solmár. Következik az első alcím: Az őszi vetés állapota. Itt három rovatot kell kitöltenie: milyen a tiszta búza, a kétszeres és a rozs. Jól ismeri a határt, ő maga is gazdálkodik az iskolamesternek járó 10 4/8 holdon, no meg el-elbeszélget a gazdákkal. Mindhárom helyre ezt írja be: középszerű. Ugyanezt jelenti Hidegkút jegyzője is. Szentivány csak rozsot termel, az is közepes. Kovácsi is csak rozsot jelent, de az ott jó. Tök helység jegyzője így panaszkodik: “a tiszta búza igen szép volna, de háromszor annyi az üszög közötte, mint a búza. Vörösvárott Hamza Márton jegyző sommásan intézi el az egész jelentést. A vetések általában szépek. A kétszeres, más néven elegybúza, vagy abajdóc nem más, mint búza és rozs keveréke. Ezt az ország számos vidékén, mint Solymáron és Hidegkúton is, a parasztgazdaságokban szívesen termesztik házi szükségletre. A gazdaasszonyok igen jóízű kenyeret sütnek a lisztjéből. Második alcím: A tavaszi vetés állapota. Ide tíz további rovatba a következő tíz termény neve kerül: Árpa, zab, kukorica, köles, tenkely, káposzta, főzelék, dohány, szőlő. A nótárius mind a tíz rovatba vonalat húz. Hivatali nyelven szólva jelentése nemleges. Nem is lehet másképpen. Ismerjük községünk fekvését, éghajlati adottságait, tudjuk, hogy a tavasz hozzánk késve érkezik. 1837-ben még a szokásosnál is többet késik, mint azt már az útbiztos bizonyította. A vetések egyrésze még a földben pihen, más része még a földbe sem került. Szentiványon is így van, ott is a jelentés üres rovataiban vízszintes vonalak jelzik, hogy a tavaszi vetés állapotáról még nem lehet képet alkotni. Nótáriusunk nem fogja rossz néven venni, ha kár-pótlásul a többi jegyzők jelentésébe is beletekintünk. Az árpa Borosjenőn szép, Hidegkúton jó. A zab Kovácsiban és Borosjenőn középszerű. Hidegkúton rossz. Pedig a jó zabtermés fontos ám a jobbágyoknak, mert a kirótt zabporciót, törik-szakad, be kell szolgáltatni, még akkor is, ha mindjárt más vidéken készpénzért kell megvásárolni. A kukorica Kovácsiban és Hidegkúton már kikelt, de gyengén, állapota rossz. Ebből mindenütt sokat termesztenek, mert belőle a jobbágyok nem kötelesek tizedet adni az egyháznak, sem kilencedet a földesúrnak. Kölest errefelé alig termesztenek, állapota még sehol sincsen föltüntetve, Szigetszentmiklóson sem került még földbe. Érthető, hiszen csak májusban, sőt júniusban vetik. Az ország legtöbb vidékén szívesen foglalkoznak vele, mert nem kell alája trágya, jól tűri a szárazságot, és alig kell művelni. Termése meghántolva, mint köleskása fontos népeledel. A tenkelyről hiába keresünk adatokat, a járásban sehol sem mívelik. Ez valójában nem más, mint tönkölykása, a bókoló ciroknak /Sorgum cernuum/ Erd / Host /, tehát a cirok egyik fajának termése, és szintén élelemül szolgál. Krumpli Kovácsiban középszerű, Hidegkúton is közepes. A káposzta Kovácson középszerű, máshol még nem palántázták el. Bár engedné az idő, a budai piacon jó árat adnak érte. Imrei Rezsőné szerint a solymári jobbágyok ekkor, a 19 század első felében kezdik specializálni magukat a káposzta nagybani termesztésére. A következő termény neve főzelék. Ez paszuly, vagy fuszulyka. /Phaseolus vulgaris L / Idővel majd nem főzeléknek fogják hívni, hanem bab lesz a neve, de ezt a nevet most még a bükköny egyik faja, a lóbab / Vicia faba L./ bitorolja. A főzelék állapota egyébként Kovácsiban népszerű, viszont Hidegkúton jó. Az élelemül szolgáló növények után következik a dohány. Termeszthetik szabadon. Annakidején Mária Teréziának javasolták ugyan osztrák tanácsosai, hogy rendelje el a magyar dohány monopólium behozatalát az államadósságok fedezésére, de a királynő nem állott kötélnek. Tisztában volt vele, hogy magyar alattvalói nem fogadnák szívesen. Most még senki sem tudja, hogy 1850-ben majd Alexander Bach miniszter a sok adó között ezt is be fogja hozni hazánkba, és csöppet sem fog törődni azzal, hogy szívesen fogadnák-e nálunk vagy sem. Piliscsabáról jelentik, hogy a dohány szép. A szőlő marad utoljára, pedig ez a legfontosabb növény, úgy látszik, mert a járás minden helységében foglalkoznak vele. Tehetik, mert a szőlőtetű, a filoxéra Európában még ismeretlen, nálunk majd csak 1875-ben fog megjelenni. A nótárius elött nem titok, hogy a szőlő Solymáron jobbágynak és zsellérnek egyaránt szívügye, a határban már nagyobb a szőlővel betelepített terület, mint a szántóföld. A nótárius kántor is egyben, az ő borospincéje sem állhat üresen. A jelentésekben tallózva a szőlő mutatja a legváltozatosabb képet. Solymáron - mint láttuk - vízszintes vonal jelzi a rovatban, hogy még alszik a szőlő. Csépen még nem látszik. Bogdányon “még meg nem ősmerhetni”. Jenőn még nem fakad. Kalászon rossz. Pócsmegyeren lassan fakad. Makádon is “lassan kezd fakadni, a tavalyi fagyás után sok odamaradt”. Tinnyén sok kiszáradt. Budaörsön most fakadoz. Csobánkán “meglehetősen mutatja magát”. Budakeszin is “szépen áll”. Tótfalun viszont baj van, mert “a prücsök a bimbókat igen rágja”. Pár falú ,a széna állapotáról is beszámol, nyilván az előző éviről. Kalászon rossz, Bián “elegendő, de a sok esőzés miatt megfeketedett”. Csepelen “széna bőven lett volna, de az árvíz elpusztította”. V. Közben a nótárius a negyedik, az utolsó, a legfontosabb jelentéshez fog hozzá: Solymár helységnek az 1836.-37. esztendő első hat hónapjára készített Periodica Relátiója az adófizetés és a közszolgálati tételek állapotáról. Az adótételek rovataiba azt kellene beírnia a nótáriusnak, mennyi hadiadót és mennyi háziadót vetettek ki a helységre, és ebből mennyit teljesített készpénzben vagy szolgáltatásokban. Előbb valamit az adózásról. A hadiadó másként állami kontribúcia a Habsburg birodalom hadseregének fenntartására szolgált. A magyar nemesség ezt a terhet teljesen a jobbágyságra hárította. A házadóból a vármegye saját kiadásait fedezte. Ilyen kiadás volt nemcsak a nemes és tekintetes vármegye összes tisztviselőinek, hivatalnoki szervezetének eltartása, hanem még az országgyűlésre - ahogy akkor nevezték: diétára - küldött két vármegyei követ költségeinek terhére is. Tehát az országgyűlésen s nemesi rendek a nemtelen jobbágyok költségén tanácskoztak. Ráadásul a háziadó némelykor magasabb volt a hadiadónál. Például 1817-ben Borsod vármegyében a hadiadó összege 66336 forint, a háziadó meg a több mint kétszerannyi, 143438 forint. A magas adóterhek súlya alatt a jobbágyság helyzete egyre nehezebbé vált. A helyzet tarthatatlanságát végre maguk a rendek is belátták, és -főként Széchenyinek köszönhetően, az 1836. évi 44. Tc. kimondta, hogy a jelen országgyűlés költségeit a nemesség viseli. Így legalább a háziadót csökkenteni lehetett. A Solymárra kivetett adó összegét azonban a solymári nótárius nem jegyezheti bele a jelentésébe. Ehelyett - nyilván némi kárörömmel - ezt írja: “az adónak mennyisége ki nem tétethetik, mivel a könyvecskék konfrontáció /egyeztetés, egybevetés/ végett a preceptor úrnál vannak. A preceptor úr pedig Pomázon lakik, a neve Belgrády János, a tavaly november elején tartott vármegyei tisztújításon választották meg aladószedőnek a pilisi járásba. Valóban elrendelte: “útasítattnak a . . . helységek elöljárói, hogy az adóbéli kis könyvecskéket folyó március hónapnak 30. napján Pomázra vagy elhozzák, vagy pedig biztos alkalmatosság által elküldjék. Akiknek restanciáik /hátralékaik/ vannak, azt azon alkalommal lefizetni el ne mulasszák; én azon napon odahaza fogok tartózkodni.” Mi azonban mégis szeretnénk tudni, mennyi lehet Solymár adója. Ezért olvassuk az aladószedő következő utasításait is: “Az 1836.-37, katonai esztendőre kivetett hadi és házi adónak mennyisége, mely a ... /melléklet/ jegyzékben foglaltatik, a végre küldetik ki a ... helységek elöljáróinak, hogy ... az adóbéli mennyiséget magoknak kiírván, azt azonnal pontosan az egyes lakosok közt felosszák. / A rendelkezést azonnal tovább küldjék, és úgy iparkodjanak az inkasszációval /adószedéssel, hogy ... májusig a hadi adónak 3/4, a házinak pedig felét lefizessék. Ez az utasítás nem jutott el időben a nótáriushoz. A jelentések alapján összeállított kis táblázatot kiegészítve a következő képet kapjuk:
Ebből a táblázatból kiolvashatjuk a következőket: 1. Solymár helység adója megközelíti Vörösvár mezővárosét. Pedig Solymár területe csak háromnegyed része Vörösvárénak, lakóinak száma meg csak feleannyi. /Solymár határa 2923 kh, Vörösváré 3997 kh. / 2. A háziadó még mindig alig kevesebb, mint a hadiadó. 3. A helységek csak töredékét törlesztették, még a kirótt adónak, Vörösvár és Szentivány pedig még semmit sem fizettek be, és valószínűleg Solymár sem. Nem is csodálkozhatunk, pénzhez a jobbágyok csak majd ősz felé jutnak, a termények betakarítása után. A piacra nincs még vinnivaló. Hogyan fognak majd eleget tenni preceptor uram utasításának? És mit fog mindehhez szólni a két fő preceptor, Friebeisz István uram, a vármegyei hadi főadószedő és Bielek János uram, a vármegyei házifő-adószedő? A nótárius majd kiírja a jegyzékből a Solymár helységre kivetett adót, és a bíróval egyetemben pontosan felosztja az egyes lakósok között, amint azt a preceptor meghagyta. A Majthényiak itt lakó bérese, kocsisa, hajdúja, erdőkerülője és egyéb szolgája azonban nem kerül bele az adóbéli kis könyvecskékbe, mert a nemesi adómentesség a földesúr majorsági cselédségére is kiterjed, már Zsigmond király törvénye óta, ha nem előbb. 1800.-ban például a nem nemes porták száma 1.257,000 volt, de ebből csak 763,000 fizetett adót. 494,000 ugyancsak nemtelen család, mint nemes földesurak háznépe adómentes volt. Az adózás terhe tehát a nemtelenek 60 százalékára nehezedett. Csakhogy az aladószedő utasításában van még egyéb is, amire érdemes felfigyelnünk: “/Az elöljárók a / kebelekben és úrbéri telkeken lakó nemes uraknak tudtokra adják, hogy a legújabbi törvények szerint reájuk is az adó kivetődött, annálfogva hivatalos kötelességemhez képest magam jövő május hólnapban, vagy talán még hamarabb is, minden helységre, ahol az afféle nemes urak laknak, személyesen fogok megjelenni, és az reájuk kivetett adóbéli mennyiséget az színen történt conscriptió /össze-írás/, és a tekintetes nemes vármegye kulcsa szerint közöttök fogom felosztani, nékik adóbéli könyvecskéket általadván utasítani fogom őket, hogy jövendőre nézve miképp és mikor fogják az adót fizetni.” Ezek szerint a preceptor pár napon belül személyesen fog Solymár helységben is megjelenni, és bekopogtat nemes, nemzetes és vitézlő Borogovits András uramnál. Ha úgy találná, hogy a nemzetes úr jobbágytelken lakik, menten összeírná, s átnyújtaná neki az adóbéli kis könyvecskét. Képzelhetjük mekkora fölzúdulást keltett a hivatkozott 1836. évi 11. tc- az eddig szűzvállú bocskoros nemesek körében. Térjünk vissza nótáriusunkhoz, aki most a közszolgálati tételek rovatait tölti ki. Magisztrális-szekereztetésekre /forspontra/, fa- és lóporció fuvarjára meg utak csináltatására Solymár helység 40 hámos lovat állított ki. Magisztratuális szekerezésen értendő a vármegye tisztviselőinek: főjegyzőnek, szolgabírónak, útbiztosnak, adószedőnek stb. fuvarozása hivatali útjaikon. Hadi szekerezésekre a helység 20 négylovas kocsit állított, hadi renden lévőnek meg transzenáknak összesen 131 főnek szállást is adott, továbbá 118 porció kenyeret, és 1000 porció szénát szolgáltatott. Mindezekkel kapcsolatban a nótárius jól tudja, hogy katonaság van ugyan, de laktanya nincsen. Az egyes ezredeket századonként a falvakban helyezik el, hogy könnyebb legyen az ellátásuk. A katonákat a jobbágyok házaiba szállásolják el, a nemesi ház ugyanis mentes a beszállásolás alól. A bekvártélyozott katonákat élelmezni is kell. A szállás és élelmezés értéke gyalogos katonánál fejenként és havonként 3-4 forintot tesz ki. Lovas katonánál ehhez járul még a lóporció, ami napi 6 font zabból és 9 font szénából áll. Ennek értéke fejében havi 3 forintot számítanak. Szerencsére Mária Terézia óta a katonaság részére tett szolgáltatásokért a jobbágy térítést kap olyan formában, hogy ezeket az összegeket beszámítják a hadiadójába, tehát így természetben is adózhat. Ha egy területen a kivetett hadiadóknak megfelelő értéket fölélik, a katonaság tovább vonul. A hadianyagok szállítása, hadi szekerezés /forspont/ ismét a jobbágyok kötelessége, de ezért a fuvarért nyugtát kapnak a tisztektől, amit beválthatnak. Már csak azt kell még megtudnunk, kik azok a transzenák. Többek között ez is kiviláglik Jankovics Sándor szolgabíró rendelkezéséből, amelynek egy részletét ide iktatjuk: “Vörösvár, 12. Április 1837. Isten áldja meg kegyelmeteket! Közhírül tétetik, hogy f. hónap 14-én éjszaka Solmáron, 15-én délre Piliscsabán; 15-én estvére Tinnyén, 16-án éjtszakára Zsámbékon; 17-én éjszakára Jenőn, 18-án délre Pátyon s éjszakára Budakeszin; 19-én Kovácsiban, 20-án éjtszakára Hidegkúton szádékozván okvetlen megjelenni, mint a forspontnak a kijegyzett időkben leendő kiállítását, mind pedig a következő ügyes-bajos embereknek felrendelését ezennel meghagyom az illető helység elöljáróinak. l.-szőr Solmáron 15-én reggel felrendelendők Sokátz Borbála, Kűrer József divertiális perük ítéletének végrehajtása végett; Czimer Tamás, fia, és menye és ezeknek szolgálójuk.” Transzena itt maga a szolgabíró. Transzena minden átutazó vármegyei tisztviselő, akinek jár szállás, magának és kocsisának 1-1 porció kenyér, lovának pedig porció széna. /15-én este Tinnyén akar lenni a szolgabíró. Ott lakik az útbiztos is. Alighanem összeül ott egy tarokkparti./ Az 1000 szénaporció befejezése után megkönnyebbülten sóhajt föl nótáriusunk. Készen vannak a félévenként esedékes időszakos jelentések, holnap lovas küldönc viheti Óbudára, Simoncsics János főszolgabíró kezéhez. Még hátra van a keltezés. Furcsa, de mind a négy jelentésre egyformán ez kerül: Költ Solmáron, április 31.-én, 837. Tréfából, gúnyból, szórakozottságból? Ki tudja? Végezetül aláírja nevét: Ventzler Ádám jegyző. VI. Most már végre szentelhet időt családjának is. A Ventzler-család sorsáról a pusztulástól megmenekült legrégibb solymári anyakönyvek őriznek néhány adatot a plébánia páncélszekrényében. Nevük 1833-ban bukkan föl először: november 21-én temetik 8 hetes kisfiúkat, Jánoskát. 1833. és 1842. között, tehát 9 esztendő leforgása alatt 7 gyermekük születik. A három fiú közül egy sem éri meg az esztendőt. 1842. november 10.-én meghal a feleség: Marx Rozália, 37 esztendős korában. A halál oka: diarrhoea. Rá három napra, november 13.-án meghal Ventzler Ádám ludirektor és nótárius 40 éves korában. A halál oka: febris nervosa, idegláz.
Árván marad a négy kislány, a 8 éves Katalin, az 5 éves Erzsébet, a 4 éves Rozália és az l hónapos Julianna. Nótáriusunk emlékét az anyakönyveken és az előbbi jelentéseken kívül még egy vaskos, 182 lapos könyv őrzi. A könyvnek csak a címe latin: Protocollum Currentalium Possessionis Solmár 1834. Ebbe másolta bele nótáriusunk jól olvashatóan a megyei hatóságoktól érkezett utasításokat, amelyek közül néhányat idézünk. A könyv teljes szövegét egy-két oldal kivételével ő írta, magyar nyelven. Az 1830. évi 8 tc. előírja, hogy közhivatalnok csak magyarul tudó lehet. Pest vármegye 1831-ben a latin helyett a magyar nyelvet teszi hivatalossá, mind a közigazgatásban, mind pedig a törvénykezésben. Nem járunk messze az igazságtól, ha Ventzler Ádám esetén a természetes asszimiláció egyik példájának tekintjük. Láttuk, hogy a földesurával, a tekintélyes és nagyhatalmú kesseleőkeői Majhényi-család tagjával szemben sem rejtette véka alá a véleményét. Nem volt hajbókoló természet. Neve elé sehol sem írta jelentései végére az “alázatosan bému-tattya” szöveget, mint jó néhány jegyzőtársa. Tanítói tevékenységének írásos nyomára sehol sem bukkantam, ezért nevezem következetesen nótáriunak. Remélem, meg fogja nekem bocsátani. Források: l. A solymári plébánia anyakönyvei 2. A solymári História Domus 3. PmL IV/22. A pilisi járás szolgabírájának megküldött községi időszaki jelentések 1836.-37. 4. PmL IV/93. Pest-Pilis-Solt és Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye tisztviselőinek levéltári nyilvántartása /Sries magist-ratulualium/ 1638. – 1906. 5. PmL V. / Solymár nagyközség iratai 1834. – 1854. Protocollum Currentalium Possessionis Solmár 1834. Irodalom: 1. Borovszky Samu dr.: Magyarország vármegyéi és városai. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye. 2. Cservenyi Magdolna: Solymár története 1700. -tól 1848.-ig. Bp. 1975-76. /Szakdolgozat/ 3. Galgóczy Károly: Pest, Pilis és Solt törvényesen egyesült megye monográfiája. 1876.-79. 4. Hogyan éltek elődeink? Fejezetek a magyar művelődés történetéből. Gondolat. Bp., 1980. 5. Hóman Bálint - Szegfű Gyula: Magyar történet 2. Kiadás. 6. Hufnagel Ferenc: Solymár, a 200 éves kegyhely. 7. Imrei Rezsőné: Allodizálás és a solymári urbáriális perek. /Szakdolgozat/ 8. Magyar mezőgazdaság. 2 kiadás. 1941. 9, Művelődéstörténeti tanulmányok. Kritérion, Bp. 1979. | |||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||