Termelőszövetkezeti funér üzem

 

A solymári Hunyadi Mátyás Termelő Szövetkezet a megalakulása után igen nehezen boldogult az alap üzemágaiból, a növénytermesztésből és állattenyésztésből. Ezért megfelelő összeköttetéseket felhasználva, a hatvanas évek elején funér gyártó melléküzemágat hoztak létre. Az üzemág vezetője Györgyi János volt, aki valószínűleg korábban is ezt az ipart űzte, s így megfelelő üzemi, felvevő piaci összeköttetéssel rendelkezett. A funér tulajdonképpen a farönkök lehántolása útján keletkező vékony, l - 2 milliméter vastagságú falemez, melyből részben bútorlapra ragasztva és préselve különféle bútort lehet gyártani, melyeknek a hatására az egész bútor pl. diófából készültnek hat. Másrészt több réteg keresztben való összeragasztásával különféle vastagságú réteges lemez készült.

Ez a melléküzemág a Mátyás király utcai, akkori tsz. központi épületben volt berendezve, ahol a gyártáshoz megfelelő műhely helyiségek is voltak. A gyártáshoz eleinte a solymári területen kitermelt feleslegesnek ítélt fák rönkjét használták fel. Így pl. számos cseresznyefa, diófa rönkjéből készült a funér, melyből az ország bútorgyáraiban ilyen jellegű bútort készítettek.

A gyártás során a rönköket előbb hosszabb ideig megfelelő kamrában gőzölték, hogy a rostjai fellazuljanak, majd egy esztergapadszerű szerkezetre kerültek, melyen egy éles kés a forgó rönkből előbb lehántotta a durva részt, majd a teljes fatörzsből hántották a gyártásra alkalmas funért, amit megfelelő sorrendbe kötegelve, összekötözve hoztak forgalomba.

Ez a melléküzemági tevékenység olyan nyereséges volt az üzem részére, hogy a mezőgazdasági és állattenyésztési részlegek ráfizetését is fedezte, tulajdonképpen az egész üzem nyereségét ez biztosította. Amikor a községben és a környéken a fa alapanyag elfogyott, a szövetkezet felvásárlói az ország különféle területein vásárolták fel a farönköket, és ebből az alapanyagból dolgoztak.

A munka során elég sok faháncs, fűrészpor és egyéb fel nem használható hulladék keletkezett, amit az elején a telek végén lévő rézsűbe dobáltak és földdel letakarták, ezzel az udvart nagyobbították, amelyre szükség is volt, mert a terjeszkedő üzemnek az udvar már kicsinek bizonyult. Az állandó gépi fűrészelés és egyéb üzemi zaj zavarta a környék lakosságát és ezért rövid idő után intézkedni kellett az üzemnek a község területéről való kiköltözésére. Az első időkben ezek a kiköltöztetési felhívások eredménytelenek maradtak.

Egy szép napon azonban tűzoltó autók szirénája zavarta fel a község csendjét. Az évek óta felgyülemlett fahulladék, öngyulladás következtében lángra kapott és az egész mintegy 10 méter magas fahulladékból álló rézsű égni kezdett. A hatalmas tüzet a tűzoltóság sem tudta eloltani, mert a föld, illetve a fahulladék mélye égett. Csak a szomszédos épületek védelmével foglalkoztak, amíg a tűz magától el nem hamvadt.

A tűzeset után kezdték komolyan venni a kiköltöztetési felhívásokat, mert már a saját épületeiket is veszélyeztetve látták, és az üzemet a Várhegy utca végén lévő saját tulajdonú, patak melletti telkükre telepítették, mintegy 200 méterre az utca utolsó házától. Ott is probléma volt a keletkező hulladék elhelyezése, amit az elején, a saját területükön raktak le, majd az utak mentén a Várhegy körüli területre, később az Aranyhegyi árok bal parti bokros területén. Itt is hiába volt a szennyezés miatti hatósági intézkedés, mígnem egyszerre hirtelen megszűnt a fa funér iránti érdeklődés.

Az üzemek a műanyag felületű bútor gyártására tértek át, ami a drága faburkolási formát olcsóbbá, változatosabbá tette, s így ez az üzemág a hetvenes évek végén magától megszűnt.

 

<< Vissza