Solymár és az óbudai nagy híd
Solymár nagyközség reformkori történetéhez keresgél adatokat a “kutató”. ( A “kutató” szó itt is, a továbbiakban is idézőjelben értendő.) A “kutató”a Pest megyei Levéltár kellemesen fűtött helyiségében ül, és egy vaskos, régi könyv lapjait forgatja. A fóliáns címe latin ugyan, PCPS, de a kézzel írott, másfélszáz esztendős sorok pár oldal kivételével magyar nyelvű szöveget őriznek. A kutató az 1830.- as éveknél tart. Egy helyütt megakad a szeme: óbudai nagy híd , - olvassa, és egyszerre két kérdőjel mered eléje. Hol épülhetett nagy híd Óbudán, évtizedet megelőzve a Lánchidat? És mi köze volt Solymárnak ahhoz az óbudai nagy hídhoz? Első gondolata, hogy nyilván a hajógyári híd reformkori elődjéről lehet szó. Az csak elég óbudai, elég nagy és elég híd. Mostani alakjában az óbudai Főtér felől a Hajógyár utca folytatásaként az óbudai rakpartot az Óbudai szigettel köti össze. De bármily kecsegtető föltevés ez mégis csak föltevés. Bizonyítékra van szükség. Irány a Széchenyi Könyvtár. Előkerül a Regélő című folyóirat 1836. évi kötete. Benne megtalálódik Novák Dániel szerzőnek Az Ó-budai kis sziget című leírása. - Helyben vagyunk! - gondolja a “kutató”. Olvassa: “Az óbudai kis szigetet a korona uradalomtól a gőzhajó társaság kibérlette hazánk fia gróf Széchényi István hathatós támogatása által..... a sziget választatott telelő, kikötő és építőhelynek. A nyolcadik gőzhajónak építése is ide van idézve, mely is nem sokára el fog kezdetni.” Szóval ezért kellett a híd, hogy könnyebb legyen anyagot szállítani, no meg a hajógyári munkásoknak átjárni a szigetre - gondolja a “kutató”. Ez egyszerű és ésszerű lenne. De miért nem esik szó magáról a hídról? Tovább olvas: “Oct. 18.-án délután 3 és 4 óra között eresztetett le az Árpád gőzhajó a szigetről, gyárhelyéről tarackdurrogás mellett és számtalan néptömeg jelenlétében az ó-budai Duna ágba.” - Vajon a hídtól északra, vagy délre eresztették le? Töpreng a “kutató”. Vagy tán olyan magas volt a híd, hogy alatta elfért a hajó? Csak addig töpreng ezen, amíg a folytatást nem olvassa: “Hajós legény hordja a látogató vendégeket egyik partról a másikra.” A föltevés inogni kezd, majd a Regélő illusztrációjának láttán teljesen összeomlik. Az egykoru metszet az ó-budai kis szigetet ábrázolja, és könnyen megállapítható róla, hogy a part és a sziget között semmiféle híd nincsen, csupán rév köti össze Óbudát a szigettel. /Szóval az infrastruktúra már akkor is lépéshátrányban volt. /Tehát van már bizonyíték, csakhogy nemleges. A kérdés nyitva maradt: hol lehetett az a bizonyos óbudai nagy híd? A “kutató” Budapest Főváros Levéltárának térkép részlegénél köt ki a Heinrich István utcában. Beeresztődik az eredetileg egyáltalán nem térképtárnak épült építménybe. Csinos fiatal levéltársnő kedves készséggel teríti eléje az egykoru térképek sorát. Nagyító is kerül elő. És megtalálódik az igazi óbudai nagy híd: kétséget kizáróan a Solymár völgy keleti részén lévő híd reformkori elődjéről lehet szó, az Aranyos patak és a Bécsi út - az egykori postaút kereszteződésénél. A híd mai alakjáról a helyszínen megállapíthatjuk, hogy a mai solymári hidaknál - például a Takarékszövetkezet előtti tér melletti hídnál mindenesetre sokkal nagyobb. Nem csoda, hogy a pilisi járási reformkori lakosainak tudatában nagy hídként szerepelt, hiszen ekkora híd a közelben nem volt. Állandó híd a Dunán még nem állott, csupán időszakos hajóhíd kötötte össze Budát Pesttel. A lánchíd alapkövét csak 1842. augusztus 24.- én helyezték el. A térképről az is olvasható, hogy a híd a postaút egy részével együtt a Duna árterében fekszik. A védőtöltést csak az 1838-as árvíz után kezdik majd kiépíteni. Nem csoda, hogy az 1830-as árvíz és a jóformán évről évre ismétlődő kiöntések a hidat és a postaútnak az ártéren vezető szakaszát egyre rongálják. Pedig ennek az útszakasznak karbantartását éppen a solymári jobbágyok vállalták és végzik bérmunkában, és alig győzik egy-egy kiöntés után az út, menti árokból az iszaphordalékot kitisztítani. A hídért viszont tekintetes Pest vármegye útbiztosa, ezidő szerint nemesjáczi Gunda Antal felelős. Könnyű belátnia, hogy a megrongált híd veszélyezteti a postaút egyre növekvő forgalmának lebonyolítását, javítgatás már nem elegendő. Korszerű hidat kell építeni, erősebbet, szélesebbet, főként magasabbat. Javaslatára 1834-ben a vármegye közgyűlésén elhatároztatik az új híd építése. Igy születik meg az óbudai nagy híd terve. Pest vármegye kénytelen belenyúlni a zsebébe. Az építés irányítása mellett az anyag beszerzését is intéznie kell, valamint a fuvarköltséget és a munkabéreket is kénytelen födőzni. A munkaerőt a járás jobbágylakossága szolgáltatja községenkint fölváltva. De nem robotban, hanem napszámért. És itt kapcsolódik bele Solymár is az építés történetébe. Hogyan? Látogassunk el az akkori Solmárra. Az Úrnak 1834. esztendejében vagyunk. A budai kalendárium keddet mutat. Kisasszony havának 19. Napját, a Szent István ünnepe előtti napot. Reggel 6 óra. A Nap fölkelt már. Metzker János kondás harsány tülkölésére egymás után nyílnak a kapuk, a sertések vidám röfögéssel - visítással csatlakoznak a kondához. Ajánlatos félrehúzódni. Pfeiffer Mihály kosárfonó csípőre tett kézzel áll a kiskapuban, tisztes budai polgár lévén bizonyos felsőbbséggel nézi az egészet. A tehenek sem maradnak az istállóban. Bachmann György községi tehénpásztor máris terelgeti őket a közlegelő felé. Nyugodtan teheti, hiszen a Majthényi uraság két esztendeje végre annyi pereskedés után - igaz, hogy csak a vármegye egyenes utasítására úriszéket tartott Muslay tisztiügyész jelenlétében és intézkedés történt a közlegelő ügyében, a jobbágy lakosság jogai itt nem szenvednek többé csorbát. Azóta Dranger Mátyás urasági tehénpásztor nem legeltetheti az urasági marhákat a közlegelő egész területén. Bizony oda is elkelne már egy kiadós eső. Hét óra. Megkondulnak a harangok. Tisztelendő Venisch Ferenc plébános úr miseruhában, ministránsai kíséretében most lép az oltár elé. A kóruson gyerekláb szaporán tapos a fujtatóra és Ventzler Ádám kántor, megszólaltatja az orgonát. A zene megnyugtató szelídséggel árad ki a nyitott ajtón a térre. A mester érti a módját. Hangszere is tűrhető állapotban van június óta, amikor is Lambeck Mátyás budai orgonaépítő mester a fujtatóban a legszükségesebb javítást elvégezte. Tizenöt váltóforintot vett föl érte a templompénztárból. Mellesleg Mátyás mester az orgona szerkezetét nyilván jobban ismerte, mint a betűvetés mesterségét, a nyugtára ugyanis csak keresztet rajzolt aláírás helyett. Meleg reggel van. Falúszerte folyik a szolgalmas munka. Holnap ünnep lészen, ki-ki ráér majd pihenni. Weber József kovácsműhelyében messze hangzó csengéssel táncolnak a kalapácsok az üllőn. Hangjukra válasz is érkezik a másik kovácsmester, Blaszk Ferenc műhelyéből. Grendl Ferenc lakatos reszelőjének panaszát, valamint Strack Márton asztalos gyaluja alatt a deszka szisszenését csak közelről hallani. Miereisz Jakab kerékgyártó kezében sem pihen a vonókés. Jakab mesternek van vetélytársa, egy másik Jakab, Tagscherer Jakab kerékgyártó személyében. De akad munka mindkettőjüknek bőven, a szekerek hamar rongálódnak a rossz utakon. Gingler Károly fazekas kézzel, lábban dolgozik egy bokály formálásán, takaros kész edényei a polcokon sorakoznak. Mandik Ferenc vargáról se feledkezzünk meg. Inasa nagy igyekezettek szurkozza a fonalat, a mester igen szigorú ám. Nagy hiba lenne kifelejtenünk a sorból Löffler János szabót. Schaeffer József mészárszékének ajtaja nyitva várja a vevőket. Csöppet sem könnyű mesterség mostanság mészárosnak lenni. Ennek szemléltetésére álljon itt egy részlet a főbíró rendelkezéséből: “A pacal, tüdő, máj a limitáció szerint a húsnál olcsóbb áron adatatván, azoknak a mészárszékben való tartásától és árusításától a mészárosok átaljában eltiltattatnak, hanem azokat a pacalárusoknak eladni tartoznak. A nyomaték által való károsíttatás elhárítása tekintetéből a nyomatéknak mennyisége a Bécsben fennálló rendszabásokhoz képest a következőképpen állapíttatott meg: Tudniillik 2 fontig éppen semmi nyomaték nem adattathatik, két fonttól pedig négy fontig 8 latnál, öt fonttól tíz fontig tizenhat latnál, tizenegy fonttól tizennégy fontig két fontnál, 16 fontig 2 font és 16 latnál, ezen felül azonban 3 fontnál több nyomatékot adni nem szabad, s az is használható velős vagy zsíros csontokból, nem pedig fogakból, vagy más haszontalan csontdarabokból és tőkevakarékokból álljon.” A mészáros a boltja előtt beszélget magával a Majthényi uraságok inasával, névszerint Králik Istvánnal, aki is még magasabban hordja az orrát, mióta Anna nevű leánygyermekét vagy három hete maga az úrnő, Kesseleőkeői Majthényi Lucia kisasszony tartotta keresztvízre. Beszélgethetnek nyugodtan, ritka a vevő mostanság. Nincsen bővében a krajcár, a termés ugyancsak szűknek ígérkezik. Kevés eladni való kerülhet az idén Solymárról a Pest - budai piacokra. Siralmas a határ, az aszály országszerte igen nagy. Dél felé jár az idő. A községházán már elintéződtek az aznapi ügyek, a bíró és esküdt hazafelé készülődnek. Csakhogy most száll le a lováról a főbíró küldönce. Ugyan mit akarhatnak már megint a megyei urak? A bíró a nótáriusért futtatja a kisbírót. Mert Ventzler Ádám nem csupán kántor, és iskolamester, hanem a falú jegyzője is egyben. A nyomtatást még csak el tudná olvasni a bíró maga is, beszél is magyarul, de már az írott betűk között nehezebb eligazodni. Meg azután a körlevelet úgyis le kell másolni a községi jegyzőkönyvben és ez a nótárius tiszte. Az eredeti körlevelet a küldönc azonnal viszi tovább Szenti-ványba. Ez a dolgok rendje. A kisbíró, aki ténykedéséért mentes a robotfizetés alól - bár volt idő, amikor elődjét robotfizetésre kényszeríttette az uraság, de ez már a múlté - szóval a kisbíró fürgén szedi a lábát, és kisvártatva megérkezik a nótárius. Ebéd közben érte a hívás. Zsörtölődött is érte Rozália asszony, a felesége, hogy még ebédelni sem hagyják az urát, most majd melegítheti az ételt neki. A nótárius ezután kideríti, mit parancsol a főbíró. Csak annyit, hogy 21-én, csütörtökön, 22-én, pénteken és 23-án szombaton 9 napszámos állíttassék ki az óbudai nagyhídhoz, kik is “ne gyermekek, vagy asszonyi személyek légyenek, hanem erős férfiak, kapákkal, ásókkal és vermelő kapákkal fölkészülve. “Veresvárnak ugyancsak 9, Szentiványnak pedig 4 napszámost kell küldenie.” “Napszám és nem robot! Sóhajtanak föl megkönnyebbülve az érdemes elöljárók. 30 váltó krajcár a napszámbér, a tekintetes vármegye nem fog kevesebbet számítani, mint amennyit közgyűlése határozott férfikapás részére, tartás nélkül: három napra másfél váltóforint. A falúban már több a zsellér, mint a jobbágy. Százon felül van a házas zsellérek száma. Tucatnál több a házatlan zselléreké. Közülük nem lesz nehéz 9 napszámost kiállítani. Örülnek majd, hogy keresethez juthatnak a mai nehéz időben. A következő parancs egyenesen Solymárnak szól: “ A Solmári Helység bírájának ezennel kötelességül hagyattatik, hogy azon 6 darab Szeglet Köveknek, Melyek az Ó Budai Hídhoz készíttettek, a Borosjenői Kő Bányából Ó Budára leendő szállítására 3 erős szekeret jövő kedden, vagyis 9- Septemberi s jókor regvel az érdeklett Bányába kirendeljen., Egyébként azon Bányából még mintegy 24 darab kövek lévén szállítandók. Ezek alá kívántató Szekereket ekkor, midőn erántok Tikler János Kő faragó Mestertől utasítást veend okvetlenül kiállítsa, és azok jegyzékeit nékem meg küldje, mivel pedig ezen kövek nagyobban lévén, belőlük csak egy darab tétettetik kocsira, a' kotsik oly módon rendeltessenek ki, hogy egy napon két fordulót tehessenek. Költ Ó Budán, 6. Septemb. 834. Simontsits János főszolgabíró.” Miért jutott ez a megtiszteltetés éppen Solymárnak, holott kézenfekvőbb lett volna a kövek fuvarozására magának Borosjenőnek, esetleg Ürömnek, vagy éppen Óbuda mezővárosnak jobbágyait kirendelni? Semmiesetre sem ok nélkül. A főbíró tisztában volt vele, hogy erős szekerek és jó lovak dolgában hova kell fordulnia. Tikler János kőfaragó mester borosjenői kőbányájában gyorsan halad a munka. Egy hét sem telik bele, és máris jelenti a főbírónak, hogy a 24 darab kő szállításra kész. A solymári bíró ismét utasítást kap, hogy 13-án, szombaton 15 négylovast küldjön jókor reggel. Figyelmeztetés: “Mivel pedig azon kövek között nagy és nehéz darabok is találtatnak, a kocsik jó készülettel legyenek.” Napszállta előtt az utolsó szekér is szerencsésen lerakja terhét. A kövek tehát helyben vannak, épülhet a híd. Október vége felé ismét Solymárra és szomszédaira kerül sor. Íme: “Isten vélünk! Az óbudai híd építésénél előforduló munkák végbevitelére az alább megnevezett községek elöljárói a rájok kivetett gyalog napszámokat a szintén alább feljegyzett napokra múlhatatlanul kiállítsák olyformán, hogy mivel a nap már különben is rövid azok fel ne váltassanak, hanem éjszakára is Óbudán maradni kötelesek légyenek.” Így szól a körlevél. Solymár 12, Hidegkút 8 napszámost köteles kiállítani 3 napra. Őket felváltja Veresvár 13, és Szentivány 5 embere. A napszámosok elhelyezése éjszakára nyilván csűrben szalmán történik, élelmezés tarisznyából. Télen át szünetel a munka, tavasszal folytatódik. De 1835. április 15-én, szerdán ismét parancs érkezik: “Az óbudai híd pilótája / cölöpjének / beverése már elkezdődvén, még holnap, azaz csütörtökön folytatódni fog, amelyre való nézvést az illető bírák oda utasíttatnak, hogy Hidegkút 10, Solmár pedig 14 gyalog - azonban csupa férfiú, és nem gyerek vagy asszonyi munkásokat küldjenek”... Vigasztaló utóirat: Csak egy napra. A cölöpverés is bizonyítja, hogy nem akármilyen hídról van szó. A Duna tavasszal ismét visszahódítja árterületét. A hídról újabb feljegyzést csak novemberi kelettel találunk. “Az Óbudán kívül épített nagy híd már elkészülvén annak környékét megtölteni kelletik” - írja Simontsits főbíró-, s e tekintetből nagyobb számú szekerek és gyalog munkások kívántatnak”. Sietni kell, hogy még a téli fagyok beállta előtt ezzel is végezzenek. November 30-ára Ürömnek és Borosjenőnek 10 - 10 kocsit és 12 - 12 napszámost, december elsejére Solymárnak egymagának 18 kocsit és 25 napszámost kell küldenie. Ráadásul az a parancs, hogy “ezen munkások... jókor reggel jelenjenek meg, és a szekerek mindjárt odahaza kövekkel megrakodván azokat ide szállítsák és úgy annak utána munkájukat, itt teljesítsék, egyszersmind jegyzékeiket is magukkal hozván.” / Jegyzéket minden alkalommal kellett vinni, ennek alapján történt a napszámbérek és fuvardíjak kifizetése. / Már-már remélhetné a “kutató”, hogy végre pontot tehet a hídépítés történetének végére. Csakhogy a Duna egyáltalán nem törődött azzal, hogy mennyire fontos szerepet tölt be a postaút a közlekedésben, hogy mennyire szükséges lenne már befejezni a munkát és átadni a hidat a forgalomnak. 1836. május 29.- én még mindig a híd ügyében kell a főbírónak intézkednie: “Az óbudai nagy új hídnak egyik szárnya a Duna vizeinek állapodja egyedül csak most építtethetvén a kőművesek mellé naponként 5 erős férfiú gyalog napszámok kívántatnak.” Űröm, Borosjenő, Csobánka és Solymár vannak soron. Solymárnak az 5 erős férfiút június 3.-án, pénteken kell kiállítania. Figyelmeztetés: “Ezen munkások magokkal “schwinkliket”, kapákat és csákányt hozzanak, és jókor reggel megjelenjenek.” Az öreg Duna tehát megemberelte magát, a hídépítés végre befejeződhetik, a kezdetétől számított egy és háromnegyed esztendő elteltével. Átadják ismét a forgalomnak. Hogy ünnepség keretében történt vagy sem, arról nem szól a krónika. Fő az, hogy a budai postaállomásról Bécsbe induló gyorskocsinak és teherkocsinak nem kell többé kerülőt tennie. A solymári jobbágyok 1834. augusztus 21-e és 1836. június 3.-1. között összesen 104 férfinapszám és 36 nehézfuvar erejéig működtek közre az óbudai nagy híd építésében. Jobbágyteher volt ez? Mindenesetre nem ingyenrobot, hanem kereseti lehetőség. Pest városában akkortájt lakozó Greskó Pál csizmadia mester egy pár csizmáért 2 forint 48 krajcárt számított váltópénzben. Ötnapi keresetből kitelt a csizma ára, még subickra is maradt 18 krajcár. Mi atomkori emberek, köztünk az egykori solymári jobbágyok kési utódai nem szekéren döcögünk, nem is hintón robogunk, hanem a 18-as buszon, esetleg saját gépkocsin suhanunk át az óbudai nagyhíd mai utódján, és csöppet se vagyunk boldogabbak attól, hogy nem lovaink, hanem járműveink szennyezik környezetünket. Ennyit Solymár és az óbudai nagyhíd kapcsolatáról.
Források: 1. A solymári plébánia anyakönyvei az 1830.- as évekből. 2. PML. V /Solymár nagyközség iratai 1834.-1854. /Protocollum currentalium possessionis Solmár 1834./ 3. OSZK térképtára. Vörös László: Alap és vízhelyzeti térképe Buda - és Pest szabad királyi fővárosainak MDCCCXXXIII. 4. A Regélő c. folyóirat 1836. |