Új solymári cserépgyár építése

Hosszas kutatófurás után országos szervek úgy döntöttek, hogy a régi budapesti 1. számú cserépgyár megszüntetése miatt (ami a III kerületi Bécsi út és Vörösvári út csatlakozása mellett volt) Solymáron kell a Budapesti építkezések miatt feltétlenül szükséges új cserépgyárat felépíteni. A kutatófurások ugyanis megállapították, hogy a solymári Várhegytől Budapest felé eső domboldalban olyan minőségű un. kiscelli kék agyag van, ami a tetőcserépgyártáshoz szükséges. Az itt rendelkezésre álló feltárt agyagmennyiség 50 évi üzemeltetésre elegendő. De ha a bányát tovább akarják fejleszteni, akkor a Rozália téglagyár irányában további ilyen agyag található.

Az akkori politikai helyzetben az ilyen országos döntésekbe a helyi szerveket nem nagyon vonták be. Az egyedüli döntő szó a Gazdasági Főtanácsé volt. Mivel a téglagyár fűtését gáztüzelésűre tervezték, egyedüli kikötésünk volt, hogy az idevezető gázvezetéket olyan méretűre kell megépíteni, hogy ezzel az egész községet, és a községi üzemeket is el lehessen látni gázzal. Ezt a kérést teljesítették.

Az építést 1969. évben kezdték meg és a befejezést 1972-re tervezték, de az különféle, közben felmerült nehézségek miatt három évet késett.

Ilyen nehézség volt, pl. hogy a földmunkák során római kori, régészeti leleteket találtak, s ezért a Magyar Nemzeti Múzeum leletmentő ásatásokat végzett. Nem volt megfelelő víz, és a vízkutató fúrások is sikertelenség miatt elhúzódtak. A leendő gyár igazgatójává Balogh Lajos vegyészmérnököt nevezték ki, aki az építés egész ideje alatt a helyszínen tartózkodott.

Az új gyárat korszerű olasz gépsorral látták el, a technológia nagy részét automatizálták, s így kb. fele annyi munkásra volt szükség, mint a régimódi, hasonló kapacitású gyárban. Úgy emlékszem, hogy évi 30 millió normál téglának megfelelő mennyiségű termelés lesz a gyár kapacitása.

A baj azonban a próbaüzemelés megindulása után derült ki. Ugyanis a gyártott tetőcserepek zöme selejt lett, mert apró, mikró repedések keletkeztek a cserépben, ami télen beszívja a vizet, az ott megfagy és a tetőcserép egy - két év alatt eltörik. Hosszú ideig tartottak a kísérletek, hogy e hibát kiküszöböljék, de sajnos hibamentes tetőcserepet nem tudtak gyártani. Ezután áttértek a különféle típusú blokktéglák gyártására, amire a berendezés alkalmas volt.

Véleményem szerint a hiba a technológiában volt. Ugyanis a régi módon a cserepet a nedves agyagból lapokra rakva a levegőn, nyitott színekben szárították, az új olasz gépsor, a frissen gyártott, nyers cserepet gumihengeres szállítószalagon vitte a tetemes távolságra lévő, égetőkemence távozó hőjével üzemelő műszárítóba. Közben a vékony falu még nagy víztartalmú nyers cserepek a hengereken való szállításnál szerezték a mikró repedéseket, amik az égetés után is megmaradtak. A blokktégláknak, mivel azok vastagok voltak, a hengersoron a hullámzó mozgás már nem ártott s így nem repedezhettek meg.

Az új cserépgyárhoz vasúti iparvágányt is terveztek, azonban a szállítás zömét önrakodós teherautókkal, raklapokon, műanyag csomagolással végezték. Ezzel megtakarították a vasúti vagonokból a teherautókra való átrakodás költségét. E célból új hidat kellett a patakon építeni és leaszfaltozták a Rókus utcát, melynek egyik oldalára a munkások részére szolgálati lakásokat is építettek. Korábban a sáros Rókus utcában, esős időben alig lehetett közlekedni.