Szakigazgatási ügyek

 

Amikor 1971-ben Solymár község tanácsát felruházták a nagyközségi ügyintézésre, nem volt annyi képzett szakigazgatási dolgozója az apparátusnak, hogy minden ügyet külön előadókra bízzak, s így egyes ügyeket saját hatáskörömben tartottam vissza és magam intéztem.

Így a földügyeket nem adtam ki a kezemből, mert már a régebbi nagyközségek gyakorlatából tudtam, hogy ezt a speciális feladatot megfelelő ismeretek nélkül nagyon össze lehet zavarni, és ebből egyes községekben sokszor fegyelmi vizsgálatok következtek. Ilyen speciális, külön szakvizsgát igénylő feladat volt többek között a Polgári Törvénykönyvben szabályozott birtokháborítási ügyintézés, valamint a szabálysértési bírságolási hatáskör. Hogy ez utóbbiak milyen érdekes és felelősségteljes ügyek voltak, arra két példát kívánok felhozni.

A birtokháborítási ügyek lényege az, hogy ha valakit a birtokában lévő dolog használatában zavarnak, a községi tanács kérelemre köteles a birtokost megvédeni és ez eredeti állapot visszaállításában, intézkedni. Ezen intézkedést azonnal végre is kell hajtani. Ellene fellebbezési lehetőség nincsen. A határozatot sérelmesnek tartó ügyfél azonban jogorvoslatért a bírósághoz fordulhat.

Ezidő tájt került parcellázásra a Hutweide felső része. Itt a telkek vevőit, a parcellázást kezdeményező Honvédelmi Minisztérium Vezérkari Főnöksége jelölte ki. Ezeknek a vevőknek csak a neveit ismertem, a katonai rangját nem, mert a szerződés megkötéséhez erre nem volt szükség.

Az egyik nap érkezett egy birtokháborítás megszüntetése iránti beadvány az egyik vevőtől, a szomszédja ellen, mert az a kerítést a kitűzési karó ő felőli oldalára tette. Így legfeljebb 10 cm. - es terület elbirtoklásáról lehetett szó. Az ilyen ügyeket általában a felek bevonásával, meghallgatásukkal, és szükség esetén helyszíni szemle tartása után lehet elbírálni. Mind a két ügyfelet megidéztem a tárgyalásra.

A tárgyaláson mindkét ügyfél megjelent, katonai díszegyenruhában. A rangjukat nem tudtam megállapítani, mert az nem volt mindennapi, én pedig nem voltam katonaviselt ember, s igy a magasabb rangjelzéseket nem ismertem. A nadrágjukon széles piros sávok, az egyenruhájukon különféle arany csillagok és más jelzések voltak. Nyilván mind a ketten a legmagasabb katonai rendfokozat valamelyikéhez tartoztak. A dolgot megrökönyödéssel, fogadtam, arra gondolva, hogy egy hadsereg két tábornoki karba tartozó személye között ilyen piszlicsári, egyéni ügyében én nem fogok dönteni. Ezt meg is mondtam nekik, azzal, hogy szerintem ők tőlem sokkal jobban iskolázott és sokkal, nagyobb felelősséggel rendelkeznek, ezért kértem őket, hogy egyezzenek meg. Elmondtam nekik, hogy a jelen esetben mi a helyi kialakult szokás, és egy karó vastagságú telekhatár ügyben meg kell tudni egyezniük. Adtam nekik öt perc időt az egyezség létrehozására, és megmondtam, hogy az egyezséget jóvá fogom hagyni. Ha nem tudnak megegyezni, akkor a törvény adta lehetőségemhez híven, mivel közös munkahelyük van, az ügyet megküldöm a Honvédelmi Miniszternek, hogy döntsön a két vezető beosztású főtisztje ügyében. Ezután a termet 5 percre elhagytam.

Amikor visszatértem, bejelentették, hogy megállapodtak, amit jegyzőkönyveztem, és a megállapodást jóváhagytam. De azért megvolt a véleményem a vezérkar egyes embereiről, akik a kicsinyes dolgaikban nem tudnak egyezségre jutni. Arra is gondoltam, hogy a Honvédelmi Miniszter sem dicsérte volna meg őket, ha neki kellett volna intézkednie.

Egy másik alkalommal feljelentés érkezett az egyik budapesti áruházból, hogy lopáson értek egy személyt, aki egy üveg konyakot akart fizetés nélkül az üzletből kivinni. A rendészek az illetőt bevitték az irodába, ahol jegyzőkönyvet vettek fel, amit az elkövető aláirt, elismerve a jogtalan eltulajdonítás tényét.

Ilyen esetben, ha vitás lehetett az ügy, akkor tárgyalást kellett tartani, vagy éppen szabálysértési bizottság elé vinni. De ha tiszta volt a tényállás, és az elkövető aláírásával elismerte a cselekményt, tárgyalás nélkül is határozhattam. E határozat ellen fellebbezhetett volna az elkövető, akkor tárgyalást kellett volna tartani, ahol esetleg tanuk meghallgatása vagy egyéb bizonyítékok alapján a határozatot meg lehetett volna változtatni.

Mivel az elkövető diplomás állami alkalmazott volt, aki a jövedelmi viszonyai mellett nem is szorult rá, hogy egy üveg konyakot ilyen módon szerezzen meg, a községben dolgozott és jó személyi kapcsolatban voltam vele, az eset engem is kellemetlenül érintett. Éppen ezért kellemetlennek éreztem volna az ügyben tárgyalást lefolytatni, hanem tárgyaláson kívül hoztam egy akkor szokásos összegű bírságolási határozatot (a hetvenes években ez, ha jól emlékszem 1000 forint volt) és azt postán megküldtem neki. Az ügyről tulajdonképpen rajtam kívül senki sem tudott, mert a postát én bontottam fel, és a szabálysértési ügyek is külön iktatóba kerültek, ami a fiókomban volt. Az illető a bírságot szó nélkül befizette, s ezzel az ügyet lezártnak tekintettem. Nevezett két nap múlva külföldre utazott, s nemsokára az akkori szokások szerint a rendőrségtől értesítés jött, hogy disszidált. Azóta sem hallottam hírt felőle.

Lehet, hogy a külföldre távozásának gondolatával már régebben foglalkozott, de azért volt egy kis lelkiismeret furdalásom, hátha azért disszidált, mert félt, hogy nyilvánosságra kerül a cselekménye, ami a munkájánál fogva bizonyára kényelmetlen lett volna. Csak az a tudat nyugtatott meg, hogy biztos voltam abban, hogy tőlem az ügyet senki sem tudta volna meg, mert nem volt szokásom hivatalos ügyekről nyilvánosan beszélni, ilyeneket elhíresztelni.

 

<< Vissza