A solymári cigányok sorsa

Solymár községben az ötvenes évek elejéig két cigánycsalád élt. A Balogh család, és a Vidák család. Valószínűleg sógorok lehettek. A lakóhelyük eredetileg községi tulajdont képező, a községi dögtér mellett, a jelenlegi PEMŰ főkapujától jobbra lévő épület helyén volt, az országút és az abba betorkolló, már a PEMÜ alakulása idején megszüntetett dűlőút között. Mindkét családnak 7-8 gyermeke volt. Tulajdonképpen úgynevezett vándorcigányok voltak, csak télen tartózkodtak Solymáron, tavasztól őszig az országot járták. A Vidák Jánost azonban az aratási, illetve cséplési munkák idején a községben is lehetett látni, mert cséplőgép etetőként rendszeresen dolgozott, mezőgazdasági napszámos munkát vállalt.. A kunyhójuk két földbe mélyített veremszerű mélyedésből állt, melyre ősszel általában szalma vagy nádtetőt raktak és ezekben az évente újjáépített kalyibákban laktak télen.

A földreform során mindegyik család kapott egy-egy juttatott házat. Az egyik a Madách utcában, a másik a Szöllökert utca PEMÜ felé néző zsákutcájában. A házakba, 1946-ba be is költöztek. Még a negyvenes évek végén, egy tavaszi vasárnapon nagy riadalom volt a Madách utcában; tűzoltók, rendőrök és a községi orvos közreműködésére volt szükség, mert a ház mestergerendájára felakasztott lótetemet füstöltek vagy sütöttek, s ettől a ház kigyulladt és leégett. A kudarcon a két család összeveszett, és előkerültek a kések, az egyiket az orvos egy férfi testéből húzta ki. Mivel több juttatható ház nem volt, visszatértek a régi helyükre a Dögtér közelébe,-

Az ötvenes évek elején, mikor a KTSZ Templom téri műhelyében robbanás történt, a KTSZ részére a Dögtér helye lett kijelölve új üzem építésére. A szövetkezet komoly fejlődésnek indult, s talán 1955 vagy 1956-ban a területen újabb építkezésbe kezdtek, s mivel a cigányok putrija nyáron üresen állt, azt a területet is bekerítették, az utat eltérítették a mai helyére, a PEMŰ kerítésétől nyugatra.

Az évben korán állt be a tél. Az autóbusz utasai bejöttek a tanácsházára, és felháborodva jelenttették be, hogy a Rózsika utcában, úgy a mai sétány közepe táján lévő tisztáson cigányok sátrat vertek fel a magas hóban, és ott tanyáznak a nagy hóban. Amikor kimentem a helyszínre felejthetetlen kép fogadott. A mintegy fél méter magas havat nagy területen letaposva két sátor volt felverve. A sátrak előtt tábortűz égett, amit körülültek a cigányok az orgonasípszerűen nőtt gyerekekkel. A zömük mezítláb volt. Az egyik cigányasszony a hóban ülve, kigombolt inggel szoptatta a csecsemőjét. Teljesen jogos volt e látvány hatására, az autóbusz utasainak a felháborodása.

A cigányok kérdésemre elmondták, hogy itt van a tél, hazajöttek, de már nem találták meg a régi helyűket, mert azt a KTSZ bekerítette, és ott építkezik. Ekkor a községben még szükséglakást sem lehetett találni, mert ebben az időben szüntették meg az országban az internálótáborokat, és a Budapestről az ötvenes évek elején kitelepített személyeknek “költözési szabadságot”(?) adtak azzal, hogy Budapest területére - ahonnan kitelepítették őket, - nem költözhetnek. Ilyenformán, hogy mégis a főváros közelében lehessenek, - hiszen legtöbbnek ott volt munkaalkalma, ott laktak rokonaik, hozzátartozóik, - a főváros körüli községekbe költöztek. Itt úgyszólván még a mosókonyhákat is kiadták nekik, hogy tető legyen a fejük felett. Nem találtunk más lehetőséget, mint a tanácsi pénzalapból vásároltunk két kiselejtezett autóbusz-karosszériát, amit lábakra állítva elhelyeztünk a jelenlegi Shell benzinkút mellől induló Kökörcsin utca melletti tisztáson. Így részben nem voltak annyira az autóbusz utasainak a szeme előtt, másrészt nem voltak távol, az akkor ott lévő téglagyári bolttól sem. A megoldással mindannyian elégedettek voltunk. Az autóbusz karosszériák elég nagyok voltak, be voltak üvegezve, kályhát lehetett bennük elhelyezni, és lényegesen nagyobb területük volt, mint a régi földbe vájt putriknak.

A következő tavasszal azonban újból kitört a botrány. Abban az időben már többen laktak a Kerekhegyen, akik ezen az úton közlekedtek a téglagyári autóbusz megállóhoz. A cigánygyerekek rendszeresen megrohanták az arra járókat, és kéregetni kezdtek. Ha véletlenül elutasították őket, akkor a gyerekek szidalmazni kezdték az arra közlekedőket, kővel és sárral megdobálták őket. Mivel a szóbeli fenyegetés hatástalan volt, a kerekhegyi lakosok panaszra mentek a Pest megyei tanácshoz és különféle pártszervekhez.

Persze rövidesen az illetékes szervek helyszíni szemlét tartottak és felhívtak, hogy adjunk rendes lakást a cigányoknak. Mivel, mint említettem, ilyennel nem rendelkeztünk, kértük a megyei tanácsot, hogy miután nekik nagyobb hatáskörük van, Budapesttől távolabbi helyeken még sok az üres ház, oldja meg ezt a problémát a Pest megyei Tanács. Meg is oldották, mert ha jól emlékszem, az egyik családnak Zsámbékon, a másiknak Érd mellett adtak lakást, és még a költöztetés költségeit is átvállalták.

De ezzel még nem maradtunk cigányok nélkül, mert most meg a nyári utjaik során rendszeresen “hazajöttek” Solymárra, hiszen mind itt születtek. Sőt a tanácsházán dolgozó néhai Barcs Erzsébet szociális előadó volt valamennyi gyereknek a keresztanyja. Ő a kérésükre soha nem tudott nemet mondani, s így őt minden esetben meglátogatták.

Pár évvel később igen nagy munkát adtak a solymári anyakönyvvezetőnek. Akkor az állami anyakönyvezetés felügyeletét a Belügyminisztérium, illetve rendőrség látta el.

Vidák Jánost, aki nyurga, nagybajuszú ember volt, valamilyen cselekménye miatt bekísérték a pécsi rendőrségre, mivel ilyen személyi adatokkal rendelkező embert köröztek, és elkapták. Ugyanakkor, hasonló személyi adatokkal rendelkező alacsony köpcös cigányt is elkaptak, akit szintén bekísértek a pécsi rendőrségre. Mivel teljesen egyforma adatok voltak a személyi igazolványukban, még a születési dátumuk is egyezett, nyilvánvaló volt, hogy ez utóbbi megszerezte a valódi Vidák János születési anyakönyvi kivonatát, s ezzel hamis személyi igazolványt csináltatott. Ezt biztosan állíthatom, hiszen az eredeti Vidákot itt gyermekkora óta mindenki ismerte. Mikor Pécset, a két embert szembesítették egymással, és közölték, hogy azonosak a személyi adataik, egymás nyakába borultak, összecsókolták egymást azzal, hogy “megtalálták az ikertestvérünket”.

Persze a rendőrség ezt az ikermesét nem fogadta el, hiszen még az ikertestvéreknek sem szoktak azonos utónevet adni és minden különösebb nyomozás nélkül az egyik Vidák családi nevét Oláh - ra változtatták , amire annak idején az anyakönyvi felügyelőnek lehetősége volt, a névváltoztatást a B. M. -. töl kérnie. “Természetesen” az igazi - solymári - Vidákot nevezték el Oláhnak. Ilyenformán felső utasításra a Vidák Jánost, Oláh János néven újra kellett anyakönyvezni. De mivel a gyerekek az apa nevét viselik, mind a 8-10 gyereket is újra kellett anyakönyvezni, sőt még a házassági anyakönyvet is ki kellett igazítani.

Amikor azonban az évek multával az idős szülök, elmaradoztak Solymárról, a gyerekeik sem jöttek többet vissza.