Mindennapi kenyerünk

Főként az európai emberek életében a legfontosabb alapvető élelmiszer a kenyér. Számtalan szólásmondás említi a kenyér fontosságát, amitől a család, a gyermekek, és felnőttek boldogulása függ. Ilyenek a családfőre vonatkozólag a kenyérkereső megjelölés, a foglalkoztatóra mondott kenyéradó gazda kifejezés, az állását elvesztett a kenyerét vesztett kifejezések, amelyek azt mutatják, hogy milyen alapvető fontosságú a kenyér az emberek életében. Sőt a keresztény vallások legősibb imájában, egyenesen az Istenhez fordulnak “Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” kéréssel, ami tulajdonképpen összefoglalója a megélhetés lehetőségének biztosításával. A kenyérnek az élelmiszerek közül a legnagyobb becsben tartását bizonyítja, hogy az új vekni kenyeret, akár a péktől, vagy a boltból hozták, a házigazdának illett megszegnie és azt megelőzően késsel a kenyeret kereszt alakban megjelölnie.

A ma embere a kenyeret úgy vásárolja a boltban, mint a tejet, a szappant, annak semmiféle különös jelentőséget nem tulajdonit. Megszerzéséért semmivel sem végez nagyobb, fáradságosabb tevékenységet, mint a más, sok ezernyi tömegcikkért.

Más volt ez a régi parasztság életében, amikor a kenyér volt a legnagyobb érték, annak megszerzéséért végezték a legnehezebb és legtöbb munkát, és bizony sokan voltak, akik ennek ellenére nem tudták elérni, hogy a mindennapi kenyerük az asztalra kerüljön.

A mindennapi kenyér megszerzéséért végzett egész éves fáradságos munkát érdemes az utókor számára megörökíteni, mert a mai ember ezt a nehéz tevékenységet nem is ismeri.

Vetés:

A példát egy 5-6 holdas, 4-5 családtagú kisgazda példáján, keresztül próbálom megvilágítani.

Köztudott, hogy a legjobb kenyér búzalisztből készül. A búza termeléséhez pedig jó táperőben gazdag, talaj szükséges. Ennek érdekében a gazda, hogy az egész család éves kenyerét biztosítsa és a jövő évre szükséges vetőmag is megmaradjon, mintegy két kat. hold földet kellett búzával bevetnie. A búzavetés érdekében a talajt már korábban fel kellett készíteni. Vagy előző évben meg kellett a teljes területet trágyázni, vagy a 2-3 évig évelő lucernával bevetett táblát használták fel a búza vetésterület céljára. A lucerna ugyanis a gyökerében sok nitrogént tárol, ami a szántóföld terméshozamát jelentősen javítja.

A solymári gazdák általában őszi búzát vetettek. Ennek érdekében ősszel, a termés betakarítása után legelőször mélyszántást végeztek a területen, hogy a talajban lévő nedvességet megmentsék, majd a frissen szántott területet fogas boronával megboronálták, hogy egyenletes, sima, a majdani kaszálás céljára igen megfelelő terület alakuljon ki. A XX század elején jóformán mindenki kézzel végezte el a vetést, melynek során egy nagy vászon lepedőt kötött föl a derekára melynek két sarkát ugyancsak felkötve, mintegy 10 kilónyi búzát tudott úgy beletölteni, hogy a jobb kezével onnan egy-két lépésenként egy maroknyi magot ki tudjon venni, amit aztán a felszántott földön végigmenve egyenletesen kiszórt. Az a kézi vetés igen nagy szakértelmet kívánt, mert az egy holdra való, mintegy 100 kg. Búza vetőmagot úgy kellett elosztani és kiszórni, hogy az egy holdra éppen elég legyen. Nem volt jo, ha sürün vetette, de az sem volt jó, ha ritkán sikerült a vetést, mert mindkét esetet a terméseredmény megsínylette.

A két világháború közötti időben kezdtek egyes nagyobb gazdák vetőgépeket vásárolni, amelyek már egyenletesebben, sorban végezték a vetést és a magot mindjárt a földbe is süllyesztették. Mivel a vetőgép vontatásához két ló kellett, ezeket a gépeket sokszor kölcsön is adták, hogy a másik ló használatának fejében, hól meg rokoni, ismerősi okokból. A kézi vetés s a mag elszórásával még nem fejeződött be, mert azt utána tüskés rőzséből font, mintegy 2 méter széles boronával ugyancsak át kellett járatni, hogy a tövisborona a magot földdel betakarja.

Ha jó volt az időjárás, akkor a búza rövidesen kikelt és szép zöldre festette a tájat. Ezzel a talajmunka még nem fejeződött be, mert tavasszal, a késői fagyok megszűnte után könnyű hengerrel ugyancsak meg kellett járatni az egész területet, hogy a fagy által fellazult földterület összetömörödjön, a sokszor levegőben lévő gyökerek ismét as földbe kerüljenek, s a búza a szükséges fejlődésnek indulhasson.

Aratás

: Június végefelé a gazdák már figyelmesen vizsgálják a búza érését, mert közeleg Péter-Pál napja (június 29), amikor általában megindul az aratás. A helyszínen azt nézik, hogy a búzaszemek milyen állapotban vannak. Ha még összenyomhatók, puhák, akkor még nem lehet aratni. De ha viaszérettek, akkor itt van az aratás ideje. Ugyanis, ha korán aratnak, akkor még kevés a liszttartalmuk, ha meg késön aratnak, akkor már pereg a szem és sok a vesztesség.

Az aratás igen nehéz, igazi férfierőt kívánó munka. De ki kell vegyék a részüket az asszonyoknak, sőt a nagyobb gyerekeknek is. Amíg a férfiak a kaszával dolgoznak. a nőknek és a fiatalságnak a marokszedés feladata jutott.

Az aratáshoz elő kellett készíteni a kaszát, ami abból állt, hogy kaszaverő acélon, acélos kalapáccsal kellett a kasza élét végigverni, megélesíteni, majd nedves kaszakővel (kaszálás közben is rendszeresen) meg kellett a kasza élét fenni. A gabonaaratáshoz, hogy a learatott gabona szép rendbe kerüljön, a kaszákra Y alakú faágból készült szerkezetet szereltek, hogy a learatott szálakat összegyűjtve szépen rendbe rakva vigye a szélre. Ezt a szépen learatott és rendre rakott gabonát szedték a kaszás után az asszonyok meg a nagyobb gyerekek, sarló segítségével halmokba, ahol az a tűző napon egész nap feküdt, s ezzel elősegítve a gabonaszálak között lévő zöld növényzet elfonnyadását. Egy kaszáspárra naponta mintegy félholdnyi terület learatása jutott.

Ha az aratást délután abbahagyták, jött a következő munka. Még az aratás napján kellett a szépen kupacokba rakott gabonát kévékbe összekötözni, mert egy esetleges éjszakai szél, az egész learatott gabonamennyiséget széthordta volna. A kötözéshez a régebbi időben a szalmából font köteleket használtak. A XX század elején kereskedelmi forgalomba került a kötözőzsineg, amely közel másfél méter hosszú, a végén egy kb. 4×4 cm.-es kis deszkadarabbal ellátott kenderkötél volt, ezt a földre terítve, raktak rá annyi maroknyi gabonát, amennyit a kötéllel össze tudtak kötözni. A kötél egyik végén lévő fadarab köré tekerték 2-3 szór a kötél másik végét, majd a legvégét a szoros kötél alá dugták úgy, hogy a végét könnyel el lehessen érni. Ez fontos volt, mert ennek meghúzásával a cséplés során a kéve könnyen széthullott, s igy lehetett a cséplőgépbe etetni.

Amikor az egész nap során learatott gabona kévékbe kötözése befejeződött, sorra került a kévéknek a keresztbe rakására. Ennek során ügyeltek arra, hogy a keresztek szépen, sorjában a búzaföld közepén legyenek elhelyezve, mégpedig úgy, hogy először két kévét raktak le kelet – nyugati irányban olyanformán, hogy a kalászok egymás tetejére kerüljenek a középre. Ennek tetejére került kereszt alakjában ugyancsak a középre helyezve a kalászos részt, a következő két kéve. Úgy egymás fölé váltogatott irányban három sor kévét raktak, majd a tetejére került egy nehéz kéve (a lovas) aminek a szalmás része került a középre, tehát a kalászokra, és a kalászos vége nézet nyugati irányba lejtősen, hogy az esőt levezesse, és a kereszt közepe ne ázzon át. Ezt a lovasnak becézett kévét, mindkét oldalán egy maroknyi szalmát összefogva és összetekerve, kötötték az alatta lévő kévék kötelébe, hogy a szél ne fújja le. A kereszt alapozásánál már vigyáztak arra, hogy a kereszt tetejére kerülő lovas kalászos része a széliránnyal szemben legyen, hogy a szél ne tudjon belekapaszkodni.

Ezzel azonban a napi munka még nem fejeződött be. A keresztek összerakásával egyidőben kezdték el az egész learatott területrészen elhullajtott gabonaszálak összegereblyézését, amit mintegy 2 méter széles fagereblyével végeztek. Az összegereblyézett, még magot tartalmazó szalmát a keresztek tövébe rakták, az uralkodó széliránnyal szemben, hogy a szél újból ne szórja szét.

Behordás:

A gazdák általában az udvarukon csépeltek, ha arra megfelelő hely volt. Ebből a célból, miután megállapodtak egy cséplőgép-tulajdonossal, hogy mikor kerülhetnek sorra, megfelelő időben megkezdték a gabona hazaszállítását, hogy a cséplés napjáig már minden odahaza legyen. Ez nem volt kis munka, hiszen sokszor három – négy gazdának (rokonoknak, barátoknak, szomszédoknak) kellett összefogni, hogy a behordás minél gyorsabban menjen. Ne legyen sokáig félig megrakva a kazal, mert ha egy eső jön, a félig megrakott kazal átázik, ami rézben a cséplést nehezíti, másrészt a nedves gabona megpenészedhet. Tönkremehet.

Még a XIX században, a jobbágyrendszer megszüntetése után a cséplés igen sokáig tartott és ezért a kévékbe kötött gabonát nem lehetett hónapokig a szabadban tárolni, mert az eső hatására a magok kicsiráztak volna. Ebben az időszakban minden gazdasági ház mellett nagyméretű pajtákat építettek és ezekbe hordták be a gabonát, hogy a nedvességtől megóvják. Utána már ráértek sokszor a tél beálltáig a cséplési munkákat elvégezni.

Előtte a földesúr majorsági gazdálkodása során a községben a földesúri majorság közelében, a mai Aranykorona vendéglő és Dalos benzinkút közötti területen volt a szérűskert, ahova az egész községből behordták a gabonát és a cséplést az ott lévő pajtákban végezték. Erről maradt meg a dűlő elnevezése is. Az idetelepült svábok Trett-platzackernek hívták az itt kapott földeket (ami magyarul cséplőhelyet jelent.)

A behordáshoz át kellett alakítani a szekereket. Jóformán mindenkinek volt a parasztszekérhez való, de annál kb. kétszer hosszabb létraszerű oldala, megfelelő, fogakkal ellátott keresztfái, valamint azokra kerülő két vendégoldala, hogy az aránylag könnyű gabonából minél nagyobb mennyiséget lehessen a kocsira rakodni. A sokszor két és fél méter magas rakomány tetejére ugyancsak egy hosszú rudat helyeztek, ami elől és hátul erős kötelekkel a kocsi oldalához erősítve biztosította, hogy a magas és széles rakomány egyben maradjon.

A csépléshez egy olyan méretű udvar kellett, hogy ott megfelelő hely legyen szalma kazalba rakásához. Sokszor, mivel a búza mellett még árpát, sőt zabot is termeltek, a zabszalmához külön helyet kellett biztosítani, mert ezt a lovak is szívesen ették.(Rozsot Solymáron ritkán vetettek.)

A szalmakazal helyén kívül kellett megfelelő helyet találni a behordott búzaasztagnak. az árpának, a zabnak, mégpedig úgy, hogy az asztagok mellett a cséplőgép is elférjen, valamint az attól mintegy 8 méter távolságra elhelyezett motornak is. Az asztagok rakása ugyancsak szabályszerűen kellett, hogy történjen. A kévék száras fele az asztag külső részére került, olyanformán, hogy fölfelé menve kissé szélesedjen, míg a tetejére kerülő kévékkel háztetőszerűen alakították ki az asztagot, hogy a kalászok kerültek a külső oldalra, hogy az esetleges esővíz könnyen lefolyhasson, és ne menjen bele az összerakott gabonába.

A cséplés: 

Ez a munkafolyamat a kenyérért való közdelem legnagyobb, legtovább tartó része, melynek idők folyamán többféle változata alakult ki.

A cséplési munkát megelőzte a háziasszonyok fontos tevékenysége. Ugyanis elő kellett készíteni az üres gabonás és lisztes zsákokat. Azokat gondosan át kellett vizsgálni és a bennük keletkezett lyukakat befoltozni. E lyukakat főleg az egerek okozták.

A XVIII században a nyomtatásos, valamint a cséphadaróval való cséplés volt szokásban, hiszen akkor még erre a célra gépek nem álltak rendelkezésre. E munkához egy ledöngöld földalapú teret alakítottak ki, ahol szétszórták a magot tartalmazó kévéket, és azokat lovakkal járatták meg, hogy a taposás következtében a magok a kalászokból kiessenek. Ugyanezt a célt szolgálta az emberi munka, amikor cséphadarókkal (mintegy 2 méter hosszú fanyélre, bőr vagy vascsuklóval elmozdulható módon kb. 1 méter hosszú fadorongot erősítettek, és ezzel verték a gabonát addig, amíg a magok ki nem hullottak. Mikor e munkát megfelelőnek látták, a szalmát legereblyézték, kazalba rakták, és a földön maradt gabonaszemeket, valamint a benne levő ocsút és egyéb anyagokat összesöpörték, és zsákokba rakták. Utána jöhetett a következő mennyiségű kéve kiszórása és a munka kezdődött elölről. Ez a cséplés sokszor hónapokat vett igénybe, és bizony késő ősszel tudták csak befejezni.

Az összegyűjtött magokat, és törmeléket utána kézzel hajtott szelelőrostákon engedték keresztül, ahol a magok a mozgó rostán átestek, a rosta a magnál nagyobb pelyvarészeket a végén kiadta, a lehulló magok között pedig a szelelőrostában forgó széllapát erős szelet eredményezett, amely a lehulló magok közül a benne maradt kisebb pelyva részeket, port a rosta végén ugyancsak kifújta és a nehezebb magok pedig a rosta alján összegyűltek.

Ezután következett a termés végleges tisztítása, amit triőrrel végeztek. Ez ugyancsak kézzel hajtott, függőleges, kisebb lyukú rosta volt, amelyben a benne levő lapátok a magot a rosta széle felé hajtották, ahol a törött szemek, a gyommagok a rostán kihullottak, míg az ép gabonaszemek a rosta alján összegyűltek.

A XIX században kezdték alkalmazni az un. járgányos cséplőgépeket, melyeket már állandóan körben járó lovak hajtottak. Ilyen gépet még az 1930-as évek elején láttam működés közben a Hősök utcában Strack József udvarán.

A lovak az udvar egyik szélén kialakított részen egy földbe épített tengelyre erősített rúdba voltak befogva, és azt húzva állandóan körbe jártak, s így meghajtották a függőleges tengely alsó részén lévő nagyobb fogaskereket. ez kisebb átmérőjű fogaskerékkel volt érintkezésben, s ezzel a föld alatti csővezetékben forgótengelyt gyorsabb forgással hozták mozgásba, melynek a lovak hatósugarán kívül eső részén egy nagyméretű szíjtárcsa volt, amiről szíjáttétellel hajtották az egyszerűbb szerkezetű cséplőgépet. Ez a cséplőgép valójában még nem volt a XX. században használt szerkezet, mert csak a magot csépelte ki, és a szalmát választotta szét a gép alá lehulló magoktól. Ez a munka gyorsabb és higénikusabb volt ugyan, a korábbi gyakorlatnál, azonban a magot itt is tisztítani kellett az említett szelelőrosta és triőr segítségével.

A XX. század elején terjedtek el a különféle petróleum, benzin, gázolaj valamint villany meghajtású motorok és ezekhez már olyan nagy cséplőgépeket tudtak használni, amelyekben a szalma, a törek, az ocsú is különválasztásra került, és a tiszta magot elevátor vitte fel a gép oldalára, erősített zsákokba

Ezt a cséplési módot váltotta fel 1960 után a kombájncséplés, ami nyugaton is és a Szovjetunióban is már korábban használatos volt. Itt az aratást és cséplést egyidejűleg a gabonatáblában végezte el az arató-cséplőgép, s csak a gép mellé álló teherautót kellett időben odarendelni, amelybe menetközben a kicsépelt mag került. Ezzel a módszerrel, tulajdonképpen igen rövid idő alatt, egy kombájnvezető, és egy gépkocsivezető egy nap alatt elvégezte több tucat ember hosszú ideig tartó fáradságos munkáját.

Ugyanis a cséplőgép kezeléséhez legalább 12 emberre volt szükség, amit általában kalákában végeztek. A gazdának vissza kellett segítenie azoknak az embereknek a cséplésénél, akik nála dolgoztak. Ilyenformán egy ember, hogy a gabonája el legyen csépelve, legtöbbször többet, mint egy hónapot kellett hasonló munkával, a rokonok, szomszédos és ismerősök munkáját is közösen elvégezni.

Itt említendő még az 1940-ben, a háború elején megkezdett és 1957-ig tartó módszer, amikor csak a tűzrendészeti hatóság előzetes engedélye alapján volt szabad egy-egy gazdasági udvarba behordani, akik a megfelelő tűztávolságot vizsgáltak. A cséplőgép mellett pedig a nyári időszakra alkalmazott cséplési ellenőrök vigyáztak arra, hogy helyesen mérjék le a megtermett gabona mennyiségét, mert ezzel a család nagysága alapján állapították meg, hogy mennyi időre elegendő az évi 220 kg. búzában megállapított évi fejadag, mennyi kell a beadáshoz, mennyi a következő évi vetéshez, mert csak a hiányzó időre kaphatott a család kenyérjegyet.

Őrlés:

A cséplés után, úgy augusztus vége felé mentek az első búzával megrakott szekerek a malmokba, hogy a magból lisztet ötöltessenek. Solymáron a XIX században még négy vízimalom működött. Ezek azonban elavult, régi technológiával dolgoztak, később már csak takarmánydarálásra voltak alkalmasak. A solymáriak tulajdonképpen a Zsámbék, Pomáz, Piliscsaba községekben működő, korszerű berendezéssel ellátott malmokba jártak. Itt is megvárták a híreket, hogy melyik malomban, milyen arányban adnak a termékből és milyen a liszt minősége. Ezek a malmok a bevitt termény bizonyos százalékáért végezték az őrlést. Levonták, az általuk a magok között megállapított szemét % - át, levontak porlás címén bizonyos mennyiséget, majd kb 100 kg búza helyett mintegy 75 kg. korpát, kenyérlisztet és többféle minőségű finomlisztet és grízt kaptak.

Aztán odahaza a padláson megfelelő magasságban elhelyezett deszkázatra fektették a liszteszsákokat, ahonnan esetenként vettek megfelelő mennyiséget a kenyérsütéshez. főzéshez.

Persze védekezni kellett az egerek ellen is, mert azok bizony a terményt tároló padlásokon igen elszaporodtak. Ezért volt szokásban minden házban illetve padláson megfelelő számú macska tartása. Igy az egerek is és a macskák is jól jártak.

Kenyérsütés.

Ez a munka általában az asszonyok feladata volt és hetenként átlag egyszer került rá sor. Ilyenkor előző este a háziasszony megfelelő mennyiségű lisztet szitált az erre a célra szolgáló zománcos dagasztóedénybe, ezt megsózta, majd rákerült a frissen főtt megtisztított és áttört meleg burgonya. (Azért sütöttek krumplis kenyeret, mert az nem száradt ki annyira és a lisztet is spórolhatták vele.) Az edény közepetáján készített mélyedésbe került a korábbi kenyérsütésből félretett kovászból és élesztőből készített keverék, amit reggelig meleg helyen tartottak. Ez alatt a kovász megkelt, és a kora hajnali órákban lehetett a kenyértésztát megdagasztani. Ezt ugyancsak meleg helyen tartották vagy másfél óráig, hogy a tészta megfelelően megkeljen. Utána került sor a tésztának kettéosztására és két szakajtóba való elhelyezésére. Erre a célra belisztezett vászonkendőt használtak. A kenyér tetejére került a gazdának a nevét tartalmazó cédula, hogy a kenyér majd a péknél felismerhető legyen, és ne keveredjen el.

Reggel 7 óra tájban vitték az asszonyok a két szakajtó kenyértésztát valamelyik pékségbe (mindenkinek megvolt a maga által választott pékje, ahova rendszeresen eljárt). A Pék már jó előre felfűtötte rőzsével a kemencét, hogy mire megjöttek az asszonyok a tésztával, a parazsat már ki lehessen onnan húzni és a kellő hőfokú kemencébe a kenyértésztát hosszú falapátra téve bevessék. A kemence végén falában lévő kis nyílásba petróleumlámpát állítottak, s ennek fénye bevilágította az egyébként teljesen zárt kemencét, s igy a pék figyelemmel kísérhette a kenyerek sütését, megfelelő elosztását, a megsültek kiszedését. Igy pár óra múlva, déltájban minden asszony visszajöhetett elvinni a frissen sült kenyeret. A pékségek helyét a cégtáblától függetlenül az idegen is megismerhette a környéken terjengő friss kenyérillattól.