Schaumar?

 

A nyolcvanas évek elején egy reggel bejött a hivatalomba Pazsa Imre pártbizottsági titkár és megkérdezte, hogy láttam-e a község elején a Solymárt jelző táblát. Mondtam, hogy nem jártam az utóbbi napokban arra. Elmondta, hogy reggel az autóbusz ablakából észrevette, hogy a téglagyár melletti községjelző tábla alatt egy nagyobb SCHAUMAR feliratú tábla van kitéve. Kérdezte, hogy adtam-e erre engedélyt, mert tudomása szerint a végrehajtó bizottság ülésén erről nem volt szó. A válaszom az volt, hogy nem is lehetett, mert én ezt a nevet még sehol sem olvastam, pedig sokféle régi iratot tanulmányoztam már a község történetéről, de ez a név nem szerepelt sehol. Ha az a község német neveként lenne feltüntetve, akkor itt valami tévedés van, mert Solymárnak nem volt német neve.

Kijelentette, hogy ha így van, és a község vezetői ennek a táblának a kihelyezéséről nem tudtak, abban az esetben ő intézkedik annak azonnali leszedéséről, majd aki kitette, akkor jelentkezni fog.

A válaszom az volt, hogy ő, mint nem solymári lakos és a község múltját sem ismeri, ne szedje le, mert ezt nem tudja megindokolni. A leszedése iránt majd én intézkedem, mert nekem bizonyítékaim vannak a község eddig használt neveit illetően, és ha engem ezért felelősségre vonnak, ő meg tud védeni, de ellenkező esetben én a pártbizottsági titkárt, pártonkívüli létemre nem tudom. Erre felhívtam Fehér József költségvetési üzemvezetőt, hogy a község bejárati utjain lévő, frissen kihelyezett táblákat szereltesse le és hozza be a tanácsházára.

Pár nappal a táblák leszerelése után a járási pártbizottság titkára felhívta Pazsa Imre községi pb. titkárt és elmondta, hogy valaki leszedte a kihelyezett nemzetiségi nevet feltüntető táblákat. Azonnal intézkedjen új táblák gyártásáról és kihelyezéséről. Meg is mondta a címet, hogy hol készítik ezeket a táblákat, és ott rendeltesse meg. Pazsa Imre a főnöke utasítására megijedt, nem merte bevallani, hogy tudott a táblák leszereléséről és intézkedett a költségvetési üzem vezetőjénél, hogy sürgősen készíttessen három új táblát és rakassa ki.

Én meg közben összegyűjtöttem a bizonyítékaimat arra vonatkozólag, hogy Solymárnak nem volt német neve, hiszen még a németek is Solymár-ként írják a nevet. Így megtaláltam egy pár az 1960 - es években Magyarországon és Németországban kiadott német nyelvű naptárt, ahol a községnevek mellett feltüntették azoknak a községeknek, városoknak a német nevét, melyeknek ilyen volt. Solymár mindegyikben csak Solymár néven szerepelt, hiszen nem ismertek német községnevet.

Megtaláltam a Pest megyei Levéltárban kiadott, Horváth Lajos szerkesztésében megjelent Pest megye városi, községi és megyei pecsétjei 1381 -1876 című kiadványát, amelyben a Solymár köriratú pecsétek szerepeltek. Még a hírhedt Bach korszakban is “GEMEINDE SOLMÁR” feliratú pecsétje volt Solymárnak, ugyanakkor, azokban a helyeken, melyeknek német nevük volt, pl. Pilisborosjenő pecsétje német nyelven készült “ WEINDORF” felirattal.

1885-ig még SOLMÁR feliratú pecsétje volt a községnek, de utána már SOLYMÁR szerepelt.

Solymár községnek 1895-ben készült térképén a községnek csak magyar neve van, ugyanakkor minden dűlő, a Belterület kivételével, német névvel van feltüntetve.

Megtaláltam Lazarizs 1528 - ban készült Magyarország térképét, melyen a legtöbb helyiség német nyelven volt feltüntetve, mert volt német neve. Így Ofen-ként szerepelt Óbuda, Stul Weisenburg néven szerepelt Székesfehérvár, Gran néven szerepelt Esztergom, Andre néven Szentendre. De azok a helyiségek, melyeknek nem volt német neve azok a magyar nevükön szerepeltek. Így Solmár, Lábatlan, Tata stb.

Solymár egykori legrangosabb zenekarának vezetője, Taller Mátyást 1946-ban kitelepítették Németországba. Ott írta német nyelven a szülőföldje iránti rajongást, a honvágyat a legmagasabb érzelmi fokon kifejező kórusművét, amit Solymár himnuszának is lehetne nevezni. Nem lehet őt tájékozatlannak nevezni, mert aminek német neve volt, azt németül írta. Így a kórusmű első két sora a következőképpen hangzik: “Ím Ofner Bergland, wo meine Wiege Stand, dort liegt ein trautes Dörflein, Solymár wird es genannt”. (Magyarra fordítva: “A budai hegyvidéken, ahol a bölcsőm ringott, ott van egy szeretet község, melynek Solymár a neve.”)

Ugyancsak nem mondhatom tájékozatlannak Solymár egykori kántortanítóját, Stich Gyulát, aki 1926-ban kiadta a német nyelvű gót betűkkel nyomtatott solymári katolikus énekeskönyvét. Ennek német nyelvű címoldalán szerepel a neve, és hogy ő kántortanító Solymáron.

Végül, de nem utolsósorban megemlítem Hufnagel Ferenc, pápai kamarás, a két világháború közötti solymári plébánost, aki a németség iránti elfogultságáról volt nevezetes, és aki 1934 évben megjelentette írását magyar és német nyelven, “ A 200 éves Kegyhely SOLYMÁR der 200 j ä hrige Gnadeort ” címmel. Ebben a művében a német nyelvű részt gót betűkkel nyomtatták, de a község nevét itt is Solymár-ként szerepeltette, a német nyelvtannal ellentétesen az a magánhangzóra ékezetet tett.

De hiába tartogattam a szekrényemben az írásos bizonyítékokat, a táblák leszedését senki sem vizsgálta már. Igaz egy táblát Pilisszentiván felé egy ismeretlen leszedte, és az árokba dobta, de ennek a pótlása megtörtént. E meglepetésszerű tábla elhelyezések később a tanácselnöki és titkári közös értekezleteken, a résztvevők között a szünetben beszédtéma volt, ahol erről magam is elmondtam a véleményemet, és hogy miért szedettem le. A beszélgetésen résztvett dr. Kertay Tamás is, aki korábban solymári lakos volt, majd Nagykovácsiba került tanácselnöknek. Mint ilyennek, a baráti körben el lehetett mondani azt, amit a vezetőknek nem kellett tudniok. 2-3 évvel később Ráckevén volt egy vezetői tapasztalatcsere értekezlet, ahova Solymárról Bognár Lajos tanácselnökkel mentünk el. Ekkor Dr. Kertay Tamás már a járási hivatal elnöke volt. Az értekezleten Krasznai Lajos járási pártbizottsági titkár is résztvett, aki annakidején Pazsa Imrének új táblák felszerelésére adott utasítást. A tábla ügy, mely más községekben is vitát okozott, a járási értekezlet témája is volt, s ennek tárgyalása során dr. Kertay Tamás kimondta, hogy igaza volt a Seresnek, amikor a községi testületi hozzájárulás nélkül kirakott táblákat leszedette. Mikor ezt Krasznai Lajos meghallotta, nagy szemeket meresztve bólintott a fejével, s ezzel az ügy a részéről le volt zárva.

Egyébként a táblák elhelyezéséhez megvolt a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetségének, a községi tanácselnök engedélye (?), mert, mint utólag kiderült, Kovács Béláné még tanácselnök korábban, egy értekezleten feltett kérdésre, hogy hozzájárul-e ahhoz, hogy Solymáron a község nevét németül is kiírják, azt válaszolta, hogy természetesen hozzájárul. Kovácsné azonban elfelejtette megkérdezni, hogy mi az a név, amit ki akarnak írni, egy szót sem tudott németül, különösen svábul és a község történetét, múltját egyáltalán nem ismerte. Abban a hiszemben volt, hogy a községnek volt német neve, aminek kiírását nem akarta megakadályozni.

Az annakidején összegyűjtött bizonyítékok mellé most már odatehetném a Németországba kitelepítettek által “SOLYMÁR Chronik einer schw ä -bischen Grosgemeinde ím Ofner Bergland” címen 1986-ban a kitelepítés után 40 évvel kiadott tekintélyes emlékkönyvet, amit mintegy 10 Németországban élő volt solymári, zömmel értelmiségi lakos szerkesztett. A német nyelvű könyvben számtalanszor szerepel a szülőfalujuk neve, mindannyiszor Solymár néven. A legutolsó tanúnak felhozhatom a könyv egyik szerzőjét, Solymár szülöttét, Pillmann Erzsébetet (férje Kübler) aki a kitelepítés elött a solymári elöljáróságon dolgozott és 2000. április 16-án a solymári romai katolikus templomban a kitelepítés évfordulója alkalmával tartott ünnepi szentmisén mondott német nyelvű megemlékezésében több alkalommal is említette Solymár néven a szülőfaluja nevét.

Mindezen bizonyítékok ellenére rájöttem, hogy honnan ered a “Schaumar” elnevezés. A Pest megyei Levéltár ajánlására 1971. október 27-én megkeresett a hivatalomban Pogány Irén kutató, aki a községekben lévő idegen hangzású dűlő neveket gyűjtötte, és a levéltárban megtudta, hogy ezzel én is foglalkoztam Solymáron. (A nevek Solymár története és néprajza c. könyvben szerepelnek is.) és a segítségemet kérte. Elmondta, hogy pár évvel ezelőtt járt már Solymáron, mert a diplomamunkáját “A Budakőrnyéki hegynevek a török idők után” címmel készítette német nyelven. Annakidején három olyan idős embert keresett fel, (közöttük Jármai Györgyné nevére emlékszem) akik ezekre a régi hegy elnevezésekre emlékeztek, és akiktől erre vonatkozólag felvilágosítást kapott, amit hasznosítani is tudott a diplomamunkája elkészítéséhez. E munkájának egy különlenyomatát hálából a neki adott segítségért dedikálva nekem adott. (ebből tudom a látogatása időpontját). Mivel a Budakőrnyéki hegyek török idők utáni elnevezése nem nagyon érdekelt, a füzetet eltettem a többi hasonló iratok közzé.

Talán sokak számára még emlékezetes a 20 évvel ezelőtti magyar - csehszlovák politikai helyzet, ami az ottani magyarok megkülönböztetése, a magyar helyiségnevek ki nem írása és egyéb sérelmek miatt kiélezett volt. Úgy tűnik, hogy a Kádár rendszer késői éveiben ezért helyezték el a községek neve alá nagy táblákkal a nemzetiségi községneveket, és ahol ilyen nem volt, ott is megkeresték a módját, hogy kreáljanak helyette. Az akkori Magyarországi Németek Demokratikus Szövetsége volt az, amely szervezet e neveket produkálta, melyhez elképzelhetően a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában elfekvő diplomamunkákat is felhasználták. Ugyanis nemrég került ez a kiadvány a kezembe és sok községnév között a Schaumar névre is akadtam (magyarul Solymár) megjegyzéssel. Nyilván ebből, vagy ehhez hasonló diplomamunkák felhasználásával szerezhették meg azon községeknek a német nevét, amelyeknek ilyen nem volt. Ennek a forrása meg az a három idős emberrel való elbeszélgetés lehetett, akiket Pogány Irén annakidején a hegynevek kérdésében megkeresett. De Pogány Irén tévedett, mert nyilván a sváb fonetika szerint akarta a német községnevet leírni, de ez nem sikerült. Ugyanis a svábok soha nem nevezték a községet “Schaumar”-nak, hanem “Schaumá”-nak “r” mássalhangzó nélkül. Az “r” mássalhangzó a szó végén csak egy hímnemű képzőnek a fele része, mert ezt csak akkor mondták, ha németül a “solymári” kifejezést akarták használni, de ebben az esetben az r. mellé még egy torzul, leírhatatlanul félig kiejtett “a” hangzót is használtak. A nőnemű “solymári” kifejezés “Schaumarin.” volt.

Véleményem szerint egy község nevéről nem lehet egy fiatal, diplomamunkáját készítő diák és idős emberek elbeszélése alapján dönteni, amikor e kérdésben, különféle korabeli írásos dokumentumok mást bizonyítanak.

Egyébként a község nevének sváb fonetika szerinti leírásában nincsen semmi logika. Itt átestek annak az állatnak a másik oldalára, amit magyarul lónak, németül Pferd-nek, svábul Rousz-nak ejtenek. Ilyen logika szerint a községházára sem Gemeide-haus-t, vagy Rathaus-t, hanem Kmáhaus-t kellett volna írni, az iskola feliratot pedig nem Schule-nak, hanem Suj-nak kellene írni, mert a solymári svábok ilyenféleképpen ejtették ki, de a kiejtés szerint való leírás módját nem ismerem.

Pogány Irén dolgozatában azonban van egy érdekes megállapítás. Azt írja, hogy a törökök kiűzése után az elnéptelenedett falvak neve nagyrészt fennmaradt és azt megtartották. De elvesztek a régi dűlőnevek, és ezek helyett az ide betelepített lakosság új dűlőneveket adott. Ahol meg a régi település nevek elvesztek, az ide telepítettek adtak a falunak egy új nemzetiségüknek megfelelő nevet, amely csak a XVIII. században beindított magyarosítási folyamat során nyerte el a mai magyar nevét. Mivel a Schaumar névnek németül semmiféle értelmezése nincsen, nem is lehetett elképzelni, hogy német névként kapta volna meg a község ezt a nevet, amit később Solymárra magyarosítottak, hiszen a Solymár illetve Salmar név eredete már több mint 700 éve ismert.

Egyébként a községnevek nemzetiségi néven való kiírását annakidején csak megtévesztő, a lényeget eltakaró politikai trükknek tartom, mert a nemzetiségek igazi problémáit, többek között a nemzetiségek parlamenti képviseletét, még tíz évvel a rendszerváltás után sem oldották meg.

Megjegyzem a helységnevek, régi nemzetiségi néven való feltűntetését Szlovákia és Magyarország viszonylatában nem lehet egyforma súllyal kezelni. Szlovákia valamennyi helysége, Trianon elött Magyarországhoz tartozott, és nyilvánvalóan magyar neve is volt, amit később Szlovákul neveztek el. Itt indokolt, hogy minden magyarok lakta község szélén helyezzék el a régi magyar elnevezést is.

Magyarország területe pedig nagyrészt eredeti magyar helységnevekkel rendelkezik, tehát zömmel nem volt nemzetiségi neve, kivéve azokat, ahol a túlsúlyban lévő nemzetiség valamikor úgy nevezte el, és ezt a nemzetiségi nevet általánosan használták is.

Hogy mennyire erőltették a hetvenes években, hogy minden község neve mellett szerepeljen a nemzetiségi neve, példa a szomszédos Pilisvörösvár is. E községnek sem volt német neve, és a régi német szövegekben is “Pilisvörösvár” - ként szerepelt. A pilisvörösvári sváb lakosság a sváb nyelvjárás szerint Werischwa néven említette, ( amit inkább Wu'rischwa-ként ejtettek ki) hasonlóan a Schauma-hoz, a végén “r” mássalhangzó nélkül.

Pilisvörösvár polgármestere, a község betelepülésének 300 éves jubileuma alkalmából 1994.-ben kiadta “Michael Fogarasy - Fetter: Die Geschichte und Volkskunde der Gemeninde Werischwar Pilisvörösvár” címmel, mégpedig teljes egészében irodalmi német nyelven. A könyvben sváb dialektus szerinti szöveg nincsen. A könyv a község nevét mindenütt Werischwar néven említi, ahogyan azt a Schaumar felirattal egyidőben Pilisvörösvár község bevezető utján felettes szervek elhelyezték. Fogarasi Mihály szerző pilisvörösvári származású, eredetileg Fetter családi nevű tanár, aki a nevét magyar hangzásúra változtatta. Szabad idejében helytörténeti kutatással foglalkozott és a község krónikaírójaként működött kezdettől fogva. Kellett, hogy ismerje a vörösvári sváb nyelvjárást, de ennek ellenére elfogadta a minden alap nélkül az elmúlt rendszerben, az akkori “Magyarországi Németek Demokratikus Szövetsége” valamint a párt által a községekre rákényszeríttet “német” nevet.

Megjegyzem, hogy van egy kétkötetes, Halász Előd által szerkesztett mintegy 1500 oldalas német-magyar szótáram, melyben sem Schaumar, sem Werischwar nevű német fogalom nem szerepel. Sőt még csak ilyen kezdetű szavak sem szerepelnek benne, tehát e két községnév nem lehet német eredetű. Nyilván a hetvenes években a községnév tábla alatt kiirt “német” községnevek tehát nem német voltuk miatt, hanem az idetelepült sváb lakosság rossz magyar kiejtése következtében alakultak ki. Ez egyébként számtalan kifejezésnek, a még ma is helytelen alkalmazásának az oka.

A Pilisvörösvár község (most már város) nevét német szövegekben való alkalmazását, az említett könyvre hivatkozva, az abban szereplő dokumentumokkal és tényekkel szeretném igazolni. (zárójelben lévő számok a könyv oldalszámai.)

Vörösvár területe a török időkben lakatlan volt.

Hogy a Budát megszálló törökök, a nyugat felől fenyegető, Habsburg felszabadítási törekvésekkel szemben védekezni tudjanak, a pilisvörösvári völgyben, a régi római út közelében 1543. - 1544.-ben várat építettek, amit palánk övezett. A vár egyes részeinek romjai ma is látszanak.

A vár vörös színűnek látszott, amit főleg a vörös tégláknak, valamint az ottani, vakolásra használt vörös dolomitnak tudnak be. Ebből következtettek arra, hogy a község a nevét “vörös = rót, és vár = Burg” kapta. (47)

,A logika szerint a magyar Vörösvár név tényleg elképzelhető ebből a gondolatból, de ebben az esetben a német név nem Werischwar lenne, hanem “Rotburg” Egyébként Pilisvörösvár címerében, mely a könyv borítóján is szerepel, kék alapú címerpajzson a vörös palánkvár, illetve annak kaputornya látszik, tetején fehér színű stilizált sassal.

Hogy azonban az azóta elmúlt évszázadok alatt a községet a német nyelvű írásokban is Pilisvörösövár-nak nevezték, az alábbiak támasztják alá.(A Pilis előnevet a községet körülvevő Pilis hegységből kapta.)

A község pecsétjeinek felirata az 1849-es Bach korszakban, amikor a német nyelv volt a kötelező, “Gemeninde Amt Vörösvár” / 1857-1876-ig használt ovális viaszpecsét; “Gemeinde Amt Vörösvár” 1867-76 között használt fekvő ovális alakú gumibélyegző. (239)

Egy 1898. ban kiadott képes levelezőlap Blind Mátyás kocsmájáról kétnyelvű felirattal: “Üdvözlet Pilisvörösvárról, Gruss aus Pilisvörösvár “ ( 396 old.)

Egy képeslap 1937-ről az alábbi felirattal: “Die Kapelle der Vierzehn Nothelfer in Pilisvörösvár. (Aufnahmen von Dr. Eugen Bonomi, 1937)” (436 old.)

De a német nyelvű szöveg mellett a Pilisvörösvár neve nemcsak képeslapokon szerepel, hanem azt a templomban lévő harangokon bronzba is öntötték.

{Die mittlere Glocke (250 kg) Inschrift: “Gestiftet von den katholischen Gläubigen, Pilisvörösvár, 1920. Slezák László Budapest.”}

{Die “Sturmglocke” (80 kg) Inschrift: “Gewidmet von Michael Manhertz u. Familie, Pilisvörösvár 1920. Gegossen von Slezák László in Budapest."} (444 oldal)

A könyv szerzője a 478 és következő oldalain felsorolja mindazokat a műveket, melyeket a munkája során felhasznált. E felsorolásban tíz alkalommal is szerepel Bonomi Jenő, aki a negyvenes - hatvanas években a Budakörnyéki községek történetét tudományos alapossággal feldolgozta és ezeket a munkákat Budapesten, és Münchenben kinyomtatta. E munkák az Országos Széchenyi Könyvtárban megtalálhatók. Bonomi munkái magyar és német nyelven is megjelentek. Német nyelvű kiadásain azonban a helységneveket is németül írta, ha volt ismert német nevük. Igy pl. Óbuda 1848/49-es történetéről szóló művének címe: “Eugen Bonomi: 1848/49 im Ofner Bergland.” Sonderabdruck aus den “Deutschen Forschungen in Ungarn” Jg. VIII Heft 1, Budapest 1943.

E felsorolásban kétszer is szerepel német szövegben a szomszéd községünk neve:

1.) “Bonomi, 1940: Eugen Bonomi: Zur Besied-lung der Gemeinde Pilisvörösvár. Sonderdruck aus den Südostdeutschen Forschungen Bd. IV. Heft 3-4. Hg. Dr. Fritz Valjavetc, München 1940.”

2.) “Bonomi, 1941: Eugen Bonomi: Die Kultstätte der Vierzehn Nothelfer in Pilisvörösvár. Sonderabdruck aus den “Deutschen Forschungen in Ungarn” IV. (1939), Heft 3-4, Budapest 1941”

Mindkét községnév bizonyítja, hogy a hetvenes évek nemzetiségi politikája csak a rendszer önigazolásául szolgált. Ennek érdekében félrevezették az érintett lakosságot, történeti alapot nélkülöző, a magyar községneveket torzul kiejtő, csak a sváb nyelvjárásban élő, de azt is helytelenül alkalmazó neveket kreáltak német községnévként, melyek most már a letűnt korszak emlékeiként beépülnek a községek életébe. Itt említem meg, hogy a régi solymáriak által beszélt sváb nyelv nagymértékben eltér a hivatalos német nyelvtől. De a szomszédos sváb községek lakossága által beszélt nyelv is lényegesen eltérő. Pl. a Vörösváriak a községüket svábul nem Werischwa-nak nevezték, hanem inkább Wurischwa-nak ejtették úgy, hogy az u magánhangzó után még egy nyögésféle “A” magánhangzó is hallatszott.

A régi solymáriak által beszélt sváb nyelv kihalóban van. Napjainkban az általános iskola német szakos tanulói ugyan lelkesen folytatják a nemzetiségi kultúra ápolását, de a mai fiatalok által használt sváb nyelv legalább annyira eltér a régi solymári sváb nyelvtől, mint a régi nyelv az irodalmi német nyelvtől. Ugyanis a gyerekek tanítását nem a régi nyelvet értők végzik, hiszen ők már kinőttek ebből a korból, hanem a sváb nyelv használatát felhagyott, az iskolában irodalmi német nyelvet tanult nevelők folytatják, akik a régi sváb nyelvet már nem tudják az eredeti formájában átadni a mai fiatalságnak.

A főiskolákon a sváb nyelv oktatása szinte lehetetlen feladat lett, hiszen minden községben másfajta nyelvjárás volt. Ha pl. egy solymári ember Budapesten találkozott egy környékbeli faluból származó emberrel, a beszéde alapján meg tudta állapítani, hogy melyik községből származik.

Mivel óvodai balesetem miatt 7 éves koromig tolókocsihoz kötött betegként tiszta sváb nyelvet beszélő környezetben nevelkedtem, igy ismerem a régi solymári sváb nyelvet. E tényt Gräfl (később Jablonkay) János akkori solymári iskolaigazgató az elemi iskolai értesítő könyvecském címoldalán lévő 1934. december 22-én kelt aláírásával igazolja, ugyanis az anyanyelv rovatban “német” szerepel, és arra a kérdésre, hogy beszél-e magyarul? A válasz: “nem.”

De hogy nemcsak a solymári sváb nyelvet ismertem, hanem nagyrészt a vörösvári nyelvet is, felhozom, hogy nagyapám a pilisvörösvári szénbánya ácsmestere volt a háború kezdetén történt nyugdíjazásáig. Tanúsítom, hogy a fusizást nem a szocialista rendszerben találták fel, hanem azt korábban is ismerték. A bányában mintegy 30 – 40 ács dolgozott nagyapám keze alatt, akik a század elején Pilisvörösváron és Szentivánon épült családi házak tetőszerkezetének nagy részét készítették, mivel az építetők, bányászok voltak, ehhez a bánya vezetősége hozzájárult. A munkáért nagyapám volt a felelős, ő végezte a munkadíj elszámolását is. Legtöbbször vasárnap reggel jelentek meg a vörösvári ácsok a lakásunknál, ahol nagyapámtól megkapták a külön keresetüket. Itt rendszeresen tanúja voltam a vörösváriak beszélgetésének is. De 1941 – 1944 között a vörösvári polgári iskolába jártam, ahol rendszeresen találkoztam vörösvári fiatalokkal és idősekkel is, s igy az ő nyelvűket is nagyrészt megismertem.

 

<< Vissza