Dobolástól a Solymári Hírmondóig

 

A régi közigazgatási rendszerben volt a községházán egy un. kisbírói állás, amelynek munkaköre sokrétű volt. Ellátta a községháza takarítását, fűtését, a hivatalos levelek kézbesítését, különféle küldönci feladatokat, de legfőbb hivatása a dobolás volt.

A dobolás képezte annakidején a községi hírszolgálatot, ennek során tették közhírré mindazokat a közérdekű közleményeket, amelyek a község részéről fontosak voltak. (pl. adó-befizetési felhívás, eboltás, élelmiszerjegy-osztás, lóvizsgálat stb.) amiről a lakosságnak tudomást kellett szereznie. De e dobolás során egyéb magánjellegű, közérdeklődésre számot tartó tudósítás közzétételére is volt lehetőség.

A dobolás során az előre meghatározott helyeken, utcasarkokon, nagyobb üzletek elött, ahol sok ember hallja, a kisbíró egy ideig megverte a dobot, majd mire az érdeklődő lakosság az ismert hívójelre a közelben megjelent, felolvasta a szükséges közölnivalókat. A mondandója végét ugyancsak dob ütéssel jelezte, majd tovább ment a következő kijelölt helyre.

A közérdekű dobolásokat a községházán a dobolási könyvbe kellett beírni szószerint, tehát bármikor ellenőrizni lehetett, hogy mikor, milyen szöveg került kihirdetésre. A község kisbírója a század elején Taller János, majd utána a fia, ugyancsak Taller János volt. A nyugdíjazása után őt követte Milbich (Kocka) József, aki mivel a tanácsi rendszerben a kisbírói állás megszűnt, mint hivatalsegéd dolgozott tovább és látta el ezeket a feladatokat.

1952. táján a községi tanács a dobolás helyett hangoshiradót szereltetett fel, a tanácsházára. De ez csak kis körzetben volt hallható. Később a vezetéket kiépítették az iskoláig, illetve a József utcai KTSZ irodaházig. Most már jóformán az egész községben hallani lehetett, csak nem lehetett érteni, mert a különféle helyeken lévő hangszórókból különféle időben érkező hangok egymást zavarták, s igy a mondanivaló érthetetlenné vált. Kiderült, hogy Solymár dimbes-dombos fekvése nem alkalmas ily módon való behangósításra.

Mivel a hangoshiradó nem vált be, annak működtetését be kellett szüntetni. A kisbírói állás megszűnt, a férfi hivatalsegéd helyett női takarítót, illetve hivatalsegédet alkalmaztak, aki a dobolást már nem vállalta, igy a lakossági tájékoztatás megszűnt.

A tanácsháza előtti téren egy ideig nagy hirdetőtábla volt elhelyezve, ahova krétával voltak a közérdekű közlemények kiírva, de az főleg a különféle versenyeredmények közzétételét szolgálta.

A sokszorosítási eljárások bevezetésével hirdetmények készítésével, és a község több helyén való kifüggesztésével oldottuk meg a lakosság tájékoztatását, ami praktikusabb is volt, hiszen a kitett hirdetményt bármikor részletesen is el lehetett olvasni, és kevesebb félreértésre adott alkalmat.

A nyolcvanas években, Németországban jártam, apósom vendégeként, aki egy kis községben lakott, ami tulajdonképpen egy öt községből álló társközségnek felelt meg. Ott láttam egy helyi havi újságot, amit a polgármesteri hivatal adott ki, és községenkénti közérdekű híreket, közleményeket, tudnivalókat tartalmazta. (Orvosi rendelési időket, félfogadási időket, különféle szervek címeit, telefonszámát, önkormányzati rendelkezéseket, az elmúlt hónapban meghaltak névsorát stb.) Az újságot minden ház ingyen megkapta, a költségeket az ugyancsak abban a lapban megjelent, az ottani szolgáltató vállalkozók, iparosok és kereskedők hirdetéseiből fedezték, ami nemcsak a vállalkozók, hanem a lakosok érdekét is szolgálta.

Ekkor gondoltam, hogy ezt Solymáron is meg lehetne valósítani, de amikor idehaza ehhez hozzá akartam fogni, kiderült, hogy községi rendszeres hírlap kiadására az akkori jogi lehetőségek nincsenek meg, ilyet csak városok adhatnak ki, igen körülményes engedélyezési, procedúra után.

1985.-ben Bogdán Istvánné lett a községi tanácselnök, akivel e kérdést megbeszéltem, és elhatároztuk, hogy kiskaput keresünk, és nem rendszeres hírlapot, hanem esetenként megjelenő tájékoztatót készítünk. ami nem volt tiltva.

Bogdán Istvánné korábban könyvkiadó vállalatnál, szerkesztői minőségben dolgozott, s igy tulajdonképpen egy újság kiadása a szakmájába is vágott, ezért a tervet támogatta. Különösen megtetszett, a Németországból hozott pár példány ottani havilap, aminek a szerkezete, tartalma, tájékoztatási formája Solymáron is alkalmas lett volna.

Abban az időben jött el nyugdíjazásom ideje, de még a hivatalomban kezembe jutott Szentendre városi tanács által megjelentett ilyen jellegű folyóirat, ami Solymáron is mintaként szolgálhatott.

1988. májusában történt nyugdíjazásom után, az akkori Ellenzéki Kerekasztal tevékenysége előrevetítette a rendszerváltás lehetőségét, és ebben a légkörben, a demokrácia kiteljesedésének jegyében lehetőség nyílott községek részére is havilap kiadására. Bogdán Istvánné, az akkori MDF egyetértését és segítségét megnyerve, 1989.-ben a rendszerváltás kezdetén meg tudta valósítani elképzelésünket.

A tanács és a MDF- el közösen beindították a Solymári Hírmondó c. havi lapot, a helyi Művelődési Ház égisze alatt.

A lap kezdetben zömmel, a Németországból hozott mintapéldányok szerint közérdekű információkat, valamint különféle ügyekben lakossági tájékoztatási célokat szolgáló közleményeket tartalmazott, de rövidesen olvasói levelek, valamint egyházi, szépirodalmi, művelődési és egyéb érdekes írások is megszaporodtak benne. A Hírlap a lakosság tájékoztatásának növelésével, tartalmának bővülésével, külalakjának színesedésével, példányszámát is megfelelően növelve, jelenleg jóformán minden család havonta keresett olvasmánya lett.

A helyi vállalkozók által megjelentett hirdetmények pedig részben az előállítás költségeit csökkentik, másrészt nemcsak a vállalkozók érdekét, hanem a lakosság ellátását, különféle igényeinek kielégítését is szolgálják.

 

<< Vissza