UTÓIRAT

Nagyapám elbeszélése után visszagondolt arra a sok munkára, amiben testileg – lelkileg megrokkant, visszagondolt a harmincas éveket követő időre, a háborúra, a kétéves szovjet harctéren töltött időre, majd a hadifogságra, ahonnan 1946. szeptember elején tért haza. Eszébe jutottak azok az erőfeszítések, amivel a tönkrement gazdaságát ujjászervezte, majd azok az idők, amikor hosszú vívódás után földjét, állatait 1961.-ben beadta a közösbe. Azt hitte, most már végleg koldusbotra jutott, hiszen mindene odavan, testileg megrokkant, dolgozni már nem tud. Eladta a régi házát, kertjét, s a hatvanas években megtakarított pénzéből a falú közepén új házat épített, Sajnos ebbe való beköltözést nagyanyám már nem érhette meg.

Nagyapám ma a Pilisvölgye MGTSZ rokkant járadékosa, s mellette még műanyagsorjázó bedolgozó munkát is végez. Elgondolkodik azon, mi lenne akkor, ha nem lépett volna be a Tsz-be, ha rokkantan kellene megművelnie a földjét? Hogy bírná most 70 évesen, betegen ezt a sok munkát, amit fiatal korában sem nagyon bírt, ami egészségét már ekkor aláásta? Ezért gyermekei már az 1950-es években más életcélt választottak.

A meleg olajkályha mellett ülve, a televízió nézés után elmerengve a múlton eltűnődik, de jó volna másképpen, elölről kezdeni az életet.