Vadászat Solymáron

 

A vadászatnak régi hagyománya van Solymáron és környékén. Dr. Valkó Arisztid régészeti kutatásai során foglalkozott Solymár és környéke vadászatának múltjával, s erről A SOLYMÁRI VADÁSZKASTÉLY (Vadászatok Solymáron és környékén XV. és XVI században) címmel a Magyar Mezőgazdasági Múzeum közleményeiben, 1968-ban cikket is közölt, amit a jelen munka I. részében szószerit közreadok.

Ulászló király, aki szenvedélyes vadász volt, 1496-ban azért cserélte el a birtokában lévő, Végles várat a Ráskai család solymári várával, mert a gyakori vadászathoz Végles túl messze esett. Solymár hatalmas erdőterülete, gazdag vadállománya, közelsége Budához, igen alkalmasnak bizonyult a vadászat különféle nemeinek gyakorlására. Az erdők a Hármashatárhegy irányában kapcsolódtak a hűvösvölgyi erdőséghez, érintették Nyék-falút, melynek közelében terült el Mátyás király gazdagon felszerelt vadászkastélya is.

A vár vadászkastély jellegét bizonyítják a lefolytatott ásatások is, melynek során számos, csak a vadászathoz használt eszköz került elő. A mohácsi vész utáni zavaros időkben a solymári vadaskert is züllésnek indult, a kerítés helyenként tönkrement, a vadat orvvadászok ritkították, s korábbi kiemelt szerepe erősen lecsökkent.

De ne menjünk vissza a régmúlt időkbe. Elég, ha a huszadik század első feléig megyünk. Mivel az Erdő utca legutolsó házában nőttem fel, gyerekkoromban számtalanszor voltam tanúja az utca végén gyülekező hajtók nagy csoportja érkezésének, akik s ott találkoztak a többnyire kutyákkal érkező vadászokkal. Még a háború előtti időben is sokféle nagyvad, őz, szarvas, muflon, vaddisznó, róka valamint nyúl és fácán volt legtöbbször a várható zsákmány. A solymári erdő azonban a nagykiterjedésű, nyugat felé elterülő vadászterületnek csak egy kis része, nyilván ezt a vadászterületet más helyekről is megközelítették, és onnan indították meg a vadászatot. Az ötvenes évektől azonban fokozatosan csökkent a vadállomány. Talán a róka, nyúl és fácán és nagyritkán a vaddisznó volt az a vadfajta, amely az időket túlélve, még ma is megritkulva megtalálható az erdeinkben.

Mivel a nagy kiterjedésű vadászterület nem volt elkerítve, a vadak szabadon jártak ki a környező mezőgazdasági területekre, és ott komoly károkat okoztak. A legnagyobb kárt főleg a vaddisznók okozták a kukoricás területeken. Jóllehet, a vadkárt rendszeresen be kellett jelenteni, és a termésérés idején a Budakőrnyéki illetékes vadásztársaság közreműködésével, szakértő állapította meg a kár nagyságát, amit a társaság meg is térített, de az általában nem pótolta a kiesett termés értékét. Ilyenformán az ötvenes években nemcsak a bevezetett nagyüzemi gazdálkodás, hanem a rendszeres vadkár is hozzájárult az erdők közelében lévő területek művelésének elhanyagolásához. A műveletlen földek parcellázása következtében, az erdőből kijáró vadak visszaszorultak. A korábban sürün előforduló a mezőgazdaságban okozott vadkár mind kevesebb lett, és napjainkban jóformán meg is szűnt. A korábbi mezőgazdasági területek beépítése, az ember állandó jelenléte, az állományt elriasztotta, de meg is ritkította, s igy a környező erdőkben a vadászat korábbi jelentőségét elvesztette.

A vadászatnak azonban más oldala is van. Nemcsak az emberek vadásznak az állatokra, hanem az állatok is folytatnak vadászatot a saját életfeltételeik biztosítására. Mint a község szélén, a vadászterülettel közvetlenül határos területen felnövő fiatal, ennek számtalan jelét tapasztaltam. Anyám évente mintegy fél tucat tyúkot ültetetett, hogy a baromfiállományt szaporítsa. A baromfiudvar felől számtalanszor zavart, kotkodácsolást lehetett hallani, s ha az ember gyors volt, még tanúja lehetett, ahogy az erdőből előkerült róka, hogyan viszi a tyúkot vagy csirkét (néha egyszerre két darabot is) hogy a maga, valamint a csemetéi éhségét csillapítsa. Más alkalmakkor a baromfiudvarban rókát ugyan nem láttunk, de a baromfiakon egyféle fokozódó izgalom vett erőt, szanaszét szaladgáltak s igyekeztek elbújni. Ilyenkor a magasra tekintve nagy ragadozó madarat lehetett látni körözni, amely egy - egy alkalommal hirtelen lecsapott, s a csőrében, vagy karmai között egy kisebb - nagyobb csirkét, vagy éppen tyúkot emelt a magasba és vitte a fészkelő helye felé. Az emberek e ragadozó madarakat nem ismerték, sas-t véltek látni, de véleményem szerint ez kisebb ragadozó, ölyv vagy vércse lehetett. Ilyen körülmények között a baromfiállomány nemcsak a konyhában való felhasználás következtében csökkent. A ténylegesen szükséges baromfiállomány szaporítása során ezt, a környező területen élő ragadozók által okozott kárt is figyelembe kellett venni.

Az idők folyamán a vadállomány erőteljes csökkenését nemcsak a környék beépítése, és az embernek a környéken való megjelenése okozta, hanem a háború utáni években elterjedt kemizálás, különféle mérgező növényvédő szerek megjelenése, a műtrágyázás elterjesztése is jelentősen befolyásolta. Különösen az énekes madarak számának jelentős csökkenése is erre a számlára irható.

Fiatal korom felejthetetlen élménye volt, amikor a nyár közepén, aratás idején, déli ebédidő, vagy pihenés alatt a magasban egy helyen megállt a pacsirta és csodálatos énekével örvendeztette meg, a határban déli pihenőjét tartó hallgatóságát. Gondolom ennek a csodálatos madárnak az eltűnését is a kemizálás, a megnővekedett forgalom zavaró hatása okozhatta.

 

<< Vissza