Országrészek visszacsatolása

Az 1938-as Szent István év úgy látszik a magyar revíziós törekvéseknek is kedvezett. A felvidéki magyarlakta területek visszacsatolása érdekében, a két állam politikusai már az év őszén Komáromban tárgyalásokat kezdtek, de ezek nem vezettek eredményre. Közben a fasiszta Németország bekebelezte Ausztriát, és megszállta a Csehszlovákiához tartozó németakta Szudéta vidéket. A magyar revíziós törekvések teljesítését joggal remélték a magyarok, amit a Bécsi döntéssel a német és az olasz kormány teljesített is. Így került sor arra, hogy a magyar hadsereg 1938. november elején megszállja a határ mentén lévő magyarlakta csehszlovák területeket.

A magyar hadseregnek a trianoni diktátum miatti felkészületlenségét bizonyítja, hogy ősszel a lovak, és országúti járművek (paraszt szekerek) sorozásszerű szemléjét rendezték meg, ahova minden lovat és szekeret elő kellett állítani. Emlékszem, hogy az ezt megelőző időben apám, (akinek faipari szakmája volt, és megfelelő szerszámokkal is rendelkezett), saját céljára egy új szekeret készített, amit két féle zöld festékkel ízlésesen be is mázolt. A ló, a szekér az említett sorozáson alkalmas osztályozást kapott. Ennek lényegét csak akkor értette meg, amikor a felvidéki bevonulás előtt idézést kapott, hogy a lóval és a szekérrel, többnapi abrakkal, a gyülekező helyen jelenjen meg.

Az így összeszedett lovakra és szekerekre szüksége volt a honvédségnek, hogy békés körülmények között, be tudjon vonulni a szomszédos visszacsatolásra került országrészbe. A legnagyobb meglepetés apámat mintegy három hét múlva érte, amikor az értesítés alapján elment a bevonultatás helyére, hogy átvegye a lovat és a kocsit. Kiderült, hogy a szépen befestett új kocsit átmázolták, a honvédségi járművek egységes színére, egyes alkatrészeit kicserélték és átalakították, két ló befogására alkalmassá tették. A ló nyakába az azonosítás céljából egy számot égettek be.

Rosszabbul járt azonban később sógora Hellebrandt (Horányi) Tamás, aki a harmincas évek közepén, eladta a Györgyhegy dűlőben lévő mintegy egyholdnyi földjét, és az áráért egy személygépkocsit vásárolt. Ezzel taxi vállalkozásba kezdett. Ő volt Solymár első taxi tulajdonosa. A háború kezdetén a személygépkocsik részére is szemlét tartottak és a kocsikat osztályozták. Amikor eljött az ideje, Hellebrandt Tamást felszólították, hogy a gépkocsit egy gyülekező helyre állítsa elő. Ott a kocsit a honvédség katonai szolgálatra igénybe vette, de azt már sohasem látta viszont.

A Felvidék visszacsatolását, konkrétan Horthy Miklós kormányzó Kassai bevonulását, a magyar rádió helyszínről közvetítette. Életemben akkor hallottam először rádiót, mégpedig az iskola udvarán felsorakoztatták az összes tanulót, és az ablakba kitett rádión hallgattuk a nagy esemény közvetítését.

A következő évben, Hitler feldarabolta Csehszlovákiát, a magyar hadsereg bevonult Kárpátaljára, és létrehozta a közös magyar - lengyel határt. 1940-ben, ugyancsak Hitler és Mussolini intézkedésére a II. Bécsi döntés alapján visszacsatolták Észak Erdélyt és a Székelyföldet. Ehhez a bevonuláshoz, már jelentős számú katonát is behívtak.

Ennek az akciónak volt a második világháború első solymári hősi halottja, Herr Márton, aki 31 éves korában 1940. augusztus 31-én, Erdély visszacsatolása során, Komlódon meghalt. Annakidején az a hír járta, hogy amikor egy magyar bombázó repülőgépre akarták a bombát felszerelni, a bomba robbanása következtében vesztette életét.

A Délvidék visszacsatolása 1941. tavaszán már valóságos háborús körülmények között történt. Miután néhány héttel elötte, a magyar kormány megnemtámadási és örök barátsági szerződést kötött Jugoszláviával, német nyomásra Horthy kormányzó, gróf Teleki Pál miniszterelnök tiltakozása ellenére hadat üzent Jugoszláviának. Amikor a magyar csapatok megindultak a Délvidékre, Teleki Pál, mivel adott szavát nem tudta betartani, főbe lőtte magát.

E hadjárat során találkozott először Solymár lakossága a német hadsereggel. Ugyanis a Bécsi úton át vonultak, végtelenül hosszu gépkocsi sorokban Jugoszklávia felé, majd a hadjárat után onnan hazafelé. Mindkét alkalommal, kb. félúton, Solymár és környéke területén tartottak pihenőt, itt szállásolták el magukat egy-egy éjszakára.

E hadjárat nem tartott sokáig, a behívott katonák rövidesen leszereltek. Az élményeiket magukkal hozták. A hadjáratban résztvett Krizsák Lőrinc nevű szomszédunk, aki az újvidéki bevonulásuk részleteit mondta el az egybegyűlt ismerősöknek, ahol én is jelen voltam. Elmondta, hogy mikor alakulatuk bevonult a városba, valaki egy háztetőről lövést adott le. Erre összetereltek egy nagyobb csoport szerb embert, sorbaállitották őket egy kocsma pincéjének ajtaja előtt, majd egymás után tarkon lőve, legurították a halottakat a lépcsőn a pincébe. Borzalmas élményként élte meg, hogy le kellett menni a pincébe és a halottakat keresztbe egymásra rakni, hogy minél többen férjenek el. Mivel egyesekben még élet volt, még mozgolódtak, ezek az emberhalmok mindig szétgurultak. Később a pincébe meszet oltottak, hogy a fertőzést elkerüljék.