Légószolgálat bevezetése

A háború elejétől a lakosságot többféle civil hadi szolgálat is terhelte. Így bevezették az, un. “Légó” légvédelmi szolgálatot. Ez abból állt, hogy a községházi munkaidőn kívüli időre, éjjel - nappali 8 - 8 órás szolgálatra beosztottak 2-2 embert, akiknek feladata volt a rádió műsorának állandó figyelemmel kisérése. A légi veszélyt, vagy a légi riadó elrendelését a rádió a műsorának megszakításával, és a megfelelő riasztást elrendelő utasítás magyar és német nyelvű bemondásával adták ki. Ennek megfelelően kellett a szolgálatosnak a légvédelmi szirénát megszólaltatnia, illetve a légi veszély elmúltával a riadót lefújnia. Erre a szolgálatra csak felnőtt személyt lehetett beosztani, olyant akinek a munkája végzését ez nem akadályozta. Mivel a legtöbb ember valamilyen gyárban dolgozott, vagy máshol valamilyen munkakört töltött be, nem nyer-hettek beosztást, ezért egyesekre sűrűn került sor.

Ez a szolgálat igazából csak 1944. március 19.-e után vált komollyá, amikor Magyarország német megszállása után a szövetséges repülőgépek elkezd-ték Budapest, és a stratégiailag fontos magyar helyek rendszeres bombázását. Az ország légoltalmi körzetekre volt osztva. Ha ellenséges repülőgépet észleltek a rádió megszakította az adását. Erre azért volt szükség, mert a lakihegyi adótorony sugárzása támpontul szolgált a támadó repülőknek. Egyes körzetekre - a gép irányától függően - elrendelték a légiveszélyt, amit a szolgálatos a sziréna működtetésével, az elrendelt módon figyelmeztette a lakosságot, az esetleges légiriadóra való felkészülésre. Ha a repülőgépek a körzet felé közeledtek - ez Solymár vonatkozásában Budapest volt, - elrendelték a légiriadót, amit a sziréna szabályszerű megszólaltatásával (háromszor fél perces búgatás) kellett jelezni. Ha megszűnt a légiriadó, azt ugyancsak a rádió bemondása alapján a sziréna egyszerű megszólaltatásával le kellett fújni.

Solymáron a sziréna a községháza tetejére volt felszerelve. Aránylag kis méretű és alacsony fordulatszámú volt, de a hangját az egész községben és a környékén is lehetett hallani. A Rozália téglagyárnál felállított megfigyelők is hallották a solymári sziréna hangját.

A hidegháború idején, a hatvanas években ezt a szirénát lecserélték egy “nagyobb kapacitású korszerűbb szirénára” és a község különféle pontjain felállított megfigyelőkkel próbálták ki. A nagyobb szirénát azonban csak a Mátyás király utcai kocsma előtti megfigyelő hallotta. Szerintem a nagyobb, gyorsabb forgású szerkezet olyan magas hangot adott, és olyan gyorsan erősödött föl a fordulatszáma, hogy a ma csak régi filmhíradókban hallható szirénahangot nem tudta produkálni. Ezt annakidején jelentettük az illetékes szerveknek, és e jelentéseket a 2-3 évente megismételt sziréna-próbákon ugyancsak jeleztük, de tudomásom szerint még ma is (2000) ez a “korszerű”, a lakosság nagy része által egyáltalán nem hallható sziréna van a községházán felszerelve. Adja Isten, hogy soha ne kelljen használni.

A bombatámadások elleni védekezést szolgálta az elsötétítés, amit azért rendeltek el, hogy éjjeli támadás esetén a fények az ellenséges repülőgépeknek ne szolgáltassanak célpontot. Megszüntették a közvilágítást. A személygépkocsik csak speciálisan tompított lámpával közlekedhettek. Minden ablak elé vagy teljes elsötétítést biztosító rolót kellett felszerelni, vagy az ablakokra fekete papírt kellett ragasztani, hogy éjjel a lakásokból semmiféle fény ne szűrődjön ki. Az elsötétítések ellenőrzésére utcabizalmi rendszert vezettek be. Ezek kötelesek voltak minden este végigmenni a körzetükben és megnézni, hogy a lakosok betartották e az elsötétítési előírásokat. Aki figyelmeztetés ellenére sem hajtotta ezt végre, azt igen szigorúan megbüntették.

A házaknál kötelező volt hordókban tűzoltó vízet, valamint tűzoltás céljára száraz helyen homokot tárolni, megfelelő edényekkel illetve szerszámokkal, hogy szükség esetén rendelkezésre álljanak.